Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-11 / 2. szám
»PRESBITERI« Evangélikus Élet 2015. január 11. » 13 Vezércikkvisszhangok - kommentár nélkül Dacmentes születésnap indig sajnáltam azokat a kisebbnagyobb közösségeket, amelyek belső nézeteltéréseik, vitáik, konfliktusaik „rendezésében” eljutnak odáig, hogy az egyik fél a széles nyilvánosság előtt üzen a másiknak, aztán a másik válaszában teszi ugyanezt, amit majd viszonválasz követ, amely megszüli a viszon-viszonválaszt, amely... Sajnálatra méltó ez a folyamat egyrészt azért, mert arról árulkodik, hogy a két ember, illetve közösség között már nem működik a közvetlen, személyes kommunikáció. Az üzenetet már a nyilvánosság hangerőnövelő tényezőjével kell megerősíteni. Másrészt sajnálatra méltó azért, mert egy átalakulási folyamat közepén a nyilvánosság „tájékoztatása” egy-egy részletkérdésről, részállapotról lehet akár manipuláció is: ami a nyomtatott betűbe „szentesül” hivatkozási alappá válik - ellene tenni, másképp lépni már mintha az egész nyilvánosság ellen elkövetett bűn lenne. Aki először lép a nyilvánosság elé, és feltárja aggodalmait, félelmeit - ezzel megteremtve a manipulációs „bázist” -, később, mikor aggodalmait, félelmeit igazolva látja, vesztes hősként tárhatja ugyancsak a nyilvánosság elé: látjátok, megmondtam (megírtam). Nem az lesz a kérdés, hogy ezen aggodalmak, félelmek reálisak-e, csak vissza kell majd utalni az adott lapszám adott oldalára, a „bázisra”, és máris tényként rögzül az olvasóban: hűűű, ő tényleg megmondta (megírta)! De mit is? Ügyes technika, amelyet egy jó újságíró nagyon jól tud használni, ahogy tette ezt az Evangélikus Élet főszerkesztője a lap 80. évfolyamát indító lapszám vezércikkében. Mi tagadás, elkeserített T. Pintér Károly írása. Egyrészt azért, mert lám, én is pont azt teszem, amit más esetekben sajnálatra (olykor szánalomra) méltónak tartok: a lap hasábjain megszólaló üzenetre válaszolok a saját munkatársamnak. Nehéz megállapítani: ezek szerint a közvetlen, személyes kommunikáció már nem működik (?). De nemcsak a saját, személyes vetülete miatt elkeserítő ez számomra, hanem sokkal inkább azért, mert arról árulkodik, hogy az evangélikus sajtó- és médiaszolgálat megújítására tett lépések nem tudják önmagukban meggyőzni azokat, akik nélkül biztosan nem lehet e szolgálati területünket hatékonyabbá, tartalmasabbá és még talán többeket is megszólítóvá tenni. Szomorú azt tapasztalnom, hogy az evangélikus sajtó- és médiaszolgálat megújítására tett lépések láthatók, értelmezhetők úgy is, hogy azok nem másért, mint azért történnek, hogy „Fabiny Tamás és köre” „lenyúlja” az evangélikus sajtótmédiát. Viszont Alapvetően egy dolgot szeretnénk: többeket elérni azzal az üzenettel, amelyet az egyház Ura ránk bízott. Egy-egy lap példányszáma, egyházi honlapunk látogatottsági mutatója csak ennyiben érdekes igazán: amiért Krisztus egyháza „működteti” azokat - az evangéliumi tartalom megjelenítéséért -, ezt a célt elérik-e, vagy lehetne jobban, mélyebben, hatékonyabban megfelelni a (missziói) parancsnak. Az Evangélikus Élet példányszáma az elmúlt tíz évben a felére csökkent, jelenleg 3300 példányban jelenik meg - miközben terjedelme megduplázódott, színes lett, és a tíz-tizenöt évvel ezelőtt megszabott keretek között és a rendelkezésre álló erőforrások mellett a lehető legszakszerűbb munkát végzi a szerkesztőség. Ami a példányszám alakulásánál még beszédesebb, az az olvasói átlagéletkor. Tíz évvel ezelőtt a 65 évesnél idősebbek alkották az olvasótábor nagy többségét, tíz évvel későbbre ez a tábor pont tíz évet idősödött. Erre az elmúlt tíz-tizenöt évre tehető az a paradigmaváltás, amelyre főszerkesztő úr is utal cikkében. Ezek a mutatók egy dologról biztosan egyöntetűen üzennek: valamit változtatnunk kell, mert alapvetően mást várnak már a potenciális olvasók a laptól, mint amit vártak tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Ugyan lehet kizárólag a meglévő olvasótábor alapvető szokásaira, elvárásaira építeni lapunk stratégiáját, de így sejthetően tíz év múlva az olvasótábor gerincét alkotók átlagéletkora 85 év lesz... Lehet ugyan szerkesztőként, kiadóként számon kérni azokat, akik nem olvassák az Evangélikus Életet, de a „túlélési” stratégia nem születhet ebből a számomra sértődöttnektehetetlennek tűnő álláspontból, mert így a folyamatosan csökkenő számokat, a szűkülő teret kódoljuk a jövőbe. Nem szóltunk még arról, hogy a jelenlegi rendszerben a különböző médiumok és szerkesztőségeik - finoman szólva - nem segítik egymás munkáját abban, hogy együtt és egyenként „célszerűbben” tudják végezni munkájukat, és az egymással folytatott, időnként nem is túl szakmai viták attól veszik el az energiákat, hogy ki-ki a saját feladatára, együtt pedig a mindannyiunk előtt lévő feladatokra figyelhessünk. (Ezen viták az okai annak, hogy a sajtóbizottság gyakorta meg sem hívja üléseire a médiumok szerkesztőit, akik egyébként nem is tagjai ezen szakbizottságnak.) Az Evangélikus Információs Szolgálat létrehozása éppen azt szolgálja, hogy a fenti két kihívásra választ találjunk: az evangéliumi tartalom „hirdetésére” és a médiumainkban dolgozó szerkesztők, újságírók, munkatársak együttműködésére, illetve a meglévő erőforrások eddiginél sokkal hatékonyabb felhasználására. Viszont az biztos, hogy összeesküvés-elméletek, manipulációs technikák használata ezt a folyamatot nem segíti. Viszont az is biztos, hogy ha a nem segítő szándékok és tettek helyett mindenki azt adja ehhez a folyamathoz, amije van: a szakértelmét, a tudását, a tehetségét, az elhívatását, akkor esélyünk van arra, hogy az együttműködésből valami új, az alapvető (missziói) parancsnak megfelelő válasz szülessen. ■ Kendeh K. Péter, a Luther Kiadó igazgatója rj A T f “ tavaszán a University of Pennsylvania irodalmi fakultásán Kenneth Goldsmith rendhagyó kurzust indít. Címe: Az interneten elvesztegetett idő. A professzor, áld egyben Amerika-szerte neves költő is, hallgatóinak azt igyekszik megtanítani, ami az írástudó - ezért rendszeresen olvasó - embert világszerte egyre inkább foglalkoztatja. Mi lesz a nyomtatott szó sorsa, ha az elektronikus információ az eddig is tapasztalt sebességgel terjed, s a képernyők és okostelefonok világa egyre inkább átveszi a nyomtatott papír helyét? Goldsmith professzor akciói legtöbbször az interneten terjedő információk mennyiségének szürrealitását jelzik - néhány éve például az egy nap alatt általa böngészett internetes oldalak kinyomtatott változatán, azaz egy hatalmas kupac papíron fekve fényképeztette le magát. A szürrealitás és a költői kifejezésformák persze lehetnek szórakoztatók, tükrözhetik is a világunkban tapasztalható megannyi ellentmondást, de konkrét választ nem adnak a könyvkiadók, hírlapírók, főszerkesztők nagyon is konkrét kérdéseire. Látjuk világszerte, hogy miként zuhan a nyomtatott lapok példányszáma, és látjuk azt is, hogy nagy múltú világlapok is milyen tanácstalanok a túlélési stratégiájukat illetően. A Newsweek magazin például először teljesen átállt az elektronikus megjelenésre, majd visszatért a nyomtatott változathoz. Más médiumok a nyomtatott verzió mellett működtetnek azonos című honlapot, csak részben azonos tartalommal. E hosszadalmas bevezető azt próbálta érzékeltetni, hogy a mi jól ismert egyházi sajtóuniverzumunkban zajló viták korántsem egyedülállók. Az előző lapszám főszerkesztői vezércikkének őszinte aggódása, olykor érzelmi túlfűtöttsége ugyanazt a szenvedélyes útkeresést jelzi, amely más lapok felelősen gondolkodó főszerkesztőit is foglalkoztatja. Mint ahogy persze foglalkoztatja a lapokat finanszírozó kiadóvállalatokat, laptulajdonosokat is. Az evangélikus egyház sajtója nem néhány ember ügye. Különösen nem lehet - még a vélekedés szintjén sem - egyik vagy másik egyházvezető „és köre” hitbizományának tekinteni a sajtóügyeket - még akkor sem, ha valóban vannak a sajtóügyekért felelős tisztségviselőink. Az egyház püspöke, mint a laptulajdonos képviselője, ezt a közös felelősséget reprezentálja. Az egyházi közeg kétes értékű sajátossága, hogy - szemben a világi hierarchikus viszonyokkal - a főszerkesztő ezt az egyházvezetői felelősségvállalást ilyen éles hangon kommentálja. Sosem értettem azokat, akik szinte büszkén mondták, hogy ők bizony nem olvassák az Evangélikus Életet. Mint ahogy azokat sem, akik megsértődtek egy-egy szerkesztői változtatáson. Tekintettel arra, hogy olykor más lapokba is írok, azt gondolom, bátran kijelenthetem: alig ismerek más sajtóterméket, ahol a szerkesztők szöveggondozási igényessége olyan magas szinten lenne, mint az Evangélikus Életnél. Ez az igényesség elengedhetetlen a nyomtatott sajtóban, ugyanakkor az elektronikus hírforrások rohanó világában nincs idő minderre. Nem véletlen, hogy ott hevenyészettebbek a mondatok, betűhibák is előfordulnak, % ugyanakkor a kattintások számának maximalizálása érdekében olykor - különösen egyházi közegben szokatlan - bulvárosabb címekre bukkanunk. Viszont ott vannak az álló- és mozgóképek, amelyek sokkal átélhetőbbé teszik a távolban történt eseményeket. Ki állíthatná, hogy egy diaszpórában élő egyház számára ne lenne fontos egymás mindennapjainak minél jobb megismerése? Van tehát hely a nap alatt a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Evangélikus Életnek és az egyre nagyobb vonzerővel bíró evangélikus honlapnak is. Ahhoz persze szintén nem férhet « kétség, hogy a tartalmakat valahogy koordinálni kell. Természetes, hogy vannak átfedések, hiszen tudjuk: egyházunk idősebb tagjai nem feltétlenül szoktak rá az internetes szörfölésre. A koordináció javítására jött létre az Evangélikus Információs Szolgálat - immáron a nagy tapasztalatkinccsel rendelkező, a Protestáns Újságírók Szövetségében T. Pintér Károllyal hosszú évek óta együttműködő Csorna •Áron vezetése alatt. A laptulajdonos egyház és a felelős kiadó korántsem „kézi vezérlésre” hanem okos összehangolásra kell törekedjék - az egyes szerkesztőségek fent említett erényeinek elismerése és megtartása mellett. Elővettem az Evangélikus Élet hetvenedik születésnapjára készült ünnepi számot, melynek vezércikkét egyházunk sajtóbizottságának akkori elnöke, bizonyos Fabiny Tamás írta. Sorait a 90. zsoltár 10. versével nyitja: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság..” Ugye ismerős? Nemcsak a Szentírásból, hanem T. Pintér Károly múlt heti vezércikkéből is. A közösen olvasott és idézett zsoltár, az örömhír közös átélése, közös evangélikus keresztyén hitünk és őseink szeretve tisztelt hagyománya nem engedi, hogy „Fabiny Tamás és köre” vagy T. Pintér Károly és szerkesztősége ügyévé váljon a „láthatóan evangélikus” sajtómegjelenésünk. Biztos vagyok benne, hogy okos szerkesztői munkával az Evangélikus Élet előtt is még szép évek állnak, s honlapunk kattintásai is egyre szaporodnak. A „hiábavaló fáradságtól” s főleg a dacos vitáktól viszont - felismerve végre a jobbítás közös szándékát - igyekezzünk megkímélni egymást! ■ Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője Az új évi első lapszám vezércikkéhez Tisztelt Főszerkesztő Úr! Levelemmel nem azt akarom jelezni, hogy „valaki" vagyok, aki végigolvassa az Evangélikus Életet, hiszen azt Ön tudja rólam. Hanem azt szeretném, hogy a lelkész és a nem lelkész egyháztagok meghallják, hogy mennyi imalehetőséget tartogat számunkra ez az újság. Lelkészordinációról olvasva mindig elmondok magamban egy fohászt a számomra ismeretlen lelkészekért is. Örömmel olvasom, ha egy gyülekezetnek sikerül egy építkezést befejeznie, és hálát adok érte Istennek. Együttérzéssel olvasom az iraki, Szíriái keresztyének szenvedéseiről szóló híreket, hiszen „egy test vagyunk” (Ef 4,4), „idáig érzem, ha egy tagja fáj” (Túrmezei Erzsébet), s könyörgök szabadulásukért, hogy megszűnjön üldöztetésük. Tehát számomra az Evangélikus Élet olvasása nemcsak információszerzést jelent, hanem egyben imaóra is. Üdvözlettel: Dobó Józsefné (Budapest) > /,* hiába Nemzetett <ro/kézrőlkézt ént te knáln né" * ‘/j & hit legtöbb élték 'adjuk, hogy .... ahaiegyttippéldány Számunkra sokkal inkább az ad a . ‘hetente, okot aggodalomra, hogy főként hasonló a gyakorlat ' ff aggodalomra, hogy foként vas, hogy nekünk az Újabb ue ^szorgalmazzák-egyebek neráciokra is f,„„.
