Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-19 / 16. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. április 19. *• 3 „Életem ideje kezedben van” Evangélikus gyermeknap és hittan verseny Piliscsabán ► Mozgalmas hétvégén vannak túl egyházunk hittanosai. Piliscsabán lezajlott a XXIV. országos evangélikus hittanverseny és az ehhez kapcsolódó gyermeknap. Kiválóan megszervezett, pörgős programú volt a szombati nap. Népes szervezőcsapat állt össze: az országos iroda gyülekezeti és missziói osztályának tagjai, a KOSZI (Keresztény Önkéntesek Szövetsége az Ifjúságért és Gyermekekért) önkéntesei, valamint számos teológus is segítette munkájával, hogy ez a nap ne csak a gyerekek számára váljék élvezetessé, hanem a felnőttek is örömmel vegyenek részt a tartalmas programokon. A csapatmunkának hála, mindenki úgy érezhette: itt igazán figyelnek rá, itt igazán otthon lehet. Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke tartotta a nyitóáhítatot. A program a Közel együttes játékával indult. Az alsósok akadályversenyen, míg a felsősök gyereknapi barkácsoláson vagy túrán vehettek részt délelőtt. Ebéd után mindenkit megmozgatott a Hahó együttes koncertje, aztán párhuzamosan kézművesjátszóház volt a Palinta Társulattal, illetve táncház a Piliscsabai néptáncegyüttessel. A Palinta Társulat koncertje után Mesterházy Balázsnak, a hittanverseny szervezőjének vezetésével hirdették ki az eredményeket; végül Németh Zoltánnak, a gyülekezeti és missziói osztály vezetőjének úti áldásával térhetett mindenki haza. ■ Horváth-Bolla Zsuzsanna A hittanverseny dobogósai 1-2. osztály 1. Kaposvár 2. Sárbogárd 3. Bakonyszentlászló 3-4. osztály 1. Bakonyszentlászló 2. Kőszeg 3. Békéscsaba 5-6. osztály 1. Szeged 2. Gyula 3. Pesterzsébet 7-8. osztály 1. Kaposvár 2. Malomsok 3. Budakeszi A média (1in)diszkrét bája Akár örvendezhetett volna is az egyszerű evangélikus, hogy a Magyar Távirati Iroda (MTI) részletes tudósításban számolt be Gáncs Péter húsvétvasárnapi prédikációjáról. „Lám - mondhatta volna, büszkén dagadó kebellel -, fontos tényező az evangélikus egyház, tessék, még aznap bekerült az országos híráramba elnök-püspökünk igehirdetése!” Az öröme azonban korainak bizonyult volna, az MTI ugyanis félreértelmezte és rosszul foglalta össze a Deák téren elhangzottakat. Ez önmagában is elkeserítő, hiszen a hivatalos, állami hírszolgáltatóról azt feltételezné az egyszerű - nem csak evangélikus - polgár, hogy ott írniolvasni, mi több, szöveget értelmezni is tudó szakemberek dolgoznak. Nagyobb, hogy ne mondjuk, helyrehozhatatlan kár, hogy a fals tudósítást szinte azonnal átvette a 444.hu hírportál Az evangélikus elnök-püspök összehozta a vasárnapi zárva tartást Jézus sziklasírjával címmel, és a hír az egyházat és a kereszténységet szapuló, támadó kommentek százait váltotta ki. Miről is van szó? Az MTI így írt: „Az evangélikus püspök úgy fogalmazott: bár kétezer évvel ezelőtt nem tartottak politikai vitanapot a jeruzsálemi parlamentben, sőt népszavazást sem írtak ki arról, lehet-e vasárnap nyitva egy sziklasír, a világ, a természet rendje az, hogy nem lehet. A sírokat egyszer és mindenkorra szokták lezárni. Nincs átjárás az élet és a halál között, ez a természet rendje - hangsúlyozta Gáncs Péter." A liberális hírportál kommentelői ebben az egyház és az állam álnok összejátszását, a „klerikális reakció” újabb bizonyítékát vélték felfedezni: még a húsvéti istentisztelet is a kormány érdekeit szolgálja. Az interneten villámgyorsan terjednek a hírek, még ha ál- vagy fals hírek is, számos más blogon és weboldalon is felbukkant a félretájékoztatás, sokan kapva kaptak az alkalmon, hogy a „szolgalelkű csuhásokba” töröljék virtuális lábukat. Gáncs Péter prédikációjának kezdete - a félreértések elkerülése végett - szó szerint így hangzott: „Lehet-e vasárnap nyitva egy sziklasír? Szerencsére kétezer éve erről nem tartottak politikai vitanapot a jeruzsálemi parlamentben, sőt népszavazást sem írtak ki, mert ezt a kérdést az Isten eldöntötte: lehet. Lehet a lehetetlen, erről szól a húsvéti evangélium. Mert a világ legtermészetesebb, legnormálisabb rendje, hogy egy sír zárva van. Minden temetés azzal ér véget, a hagyományos temetés, hogy a zárt koporsóra még rákerül egy igen vastag földréteg, hogy egyértelművé váljon, hogy többé nincs átjárás élet és halál között. És ugyanezt éljük át, talán kevésbé drámai módon, egy urnás temetésen, ahol fölkerül az a bizonyos kőlap, és négy csavarral rögzítjük. Zárva, egyirányú közlekedés, nincs visszaút. Ez a természet rendje." Az újságírás rendje pedig az lett volna, ha ezt - felháborodásra okot adó, dilettáns módon - nem kutyulják össze... ■ Walkó Ádám „Biztossá teszed lépteimet” Eredetileg azt a hangzatos címet akartam adni ennek az írásnak: Utazás a csípőprotézisem körül. Persze eszem ágában sem volt Karinthy Frigyes mellé tolakodni. Arra sem vagyok méltó, hogy írógépébe a papírt befűzzem. Az ő különleges agyműtétéhez képest a magam protézisbeültetése amúgy is orvosi rutinnak számít. Ezzel együtt engem is utolért az a foglalkozási ártalom, hogy a műtő bejáratában vagy éppen a kórházi ágyon fekve jegyzeteket készítettem. Ezeket most nem önmutogatásból teszem közzé, hanem azzal a reménnyel, hogy sok sorstársam ismerősnek találja majd ezt az élethelyzetet, és némelyeknek talán biztatást és reményt is tudok adni. Az elmúlt években egyre gyakrabban történt meg, hogy régen látott ismerőseim megkérdezték: „Foci? Valami sportsérülés?” Feltűnt ugyanis nekik (nem kellett hozzá különösebben éles szem), hogy egyre jobban sántítok. Azt is gyakran tapasztaltam, hogy a szószéken vagy az oltárnál állva mind több porcikám fáj. Néhány hete Nyíregyházán a keresztény roma szakkollégiumok focikupáján tényleg csak játékból álltam be a magunk csapatába, és őszintén szólva egyszer nem tudtam jólesően belerúgni a labdába. Miután a reumatológiai kezelések már nem segítettek, az orvosok a radikális megoldást javasolták. Egykori egyházkerületi elnöktársamat is ugyanaz a professzor műtötte, ezért ő a tőle megszokott figyelmességgel pontokba szedve és napi lebontásban leírta, mikor mi várható, mire kell majd figyelnem. Azzal az elszánással feküdtem be az Uzsoki utcai kórházba, hogy az epidurális érzéstelenítésben végrehajtott műtét minél több részletét meg fogom figyelni. Szerettem volna - talán valóban Karinthy hatására - alkotó résztvevőként jelen lenni. Ehhez képest, nyilván a kedélyjavítónak szánt tabletta hatására, azon nyomban elaludtam; így a kitűnő professzor nyilván kellőképpen véráztatta tevékenységéről nem áll módomban tudósítani e rovat hűséges olvasóit. Arra ébredtem, hogy nagyon fázom, de ekkor már toltak is be az őrzőbe. Ott módomban volt pontról pontra követni a felügyelő úr által felvázolt forgatókönyvet, és tanúsíthattam, hogy haptákban, mozdulatlanul fekve nem igazán lehet aludni, meg hogy infúzióban kapom a fájdalomcsillapítót, valamint szívószállal tudok egy keveset inni. A talán negyedik pontban szereplő kacsát inkább nem emlegetném. Annál szívesebben szólok a nővérek, a gyógytornászok, a takarítók és persze az orvosok áldozatos munkájáról. A forgatókönyv további pontjai alapján előbb kerettel, majd mankóval immár járni is elkezdtem. Kedves szabadidős tevékenységemmé vált a fásli felgöngyölése. Az igazi élményt persze a betegtársak jelentették. Az obiigát „hát te mivel foglalkozol?” kérdésre igyekeztem - mint rendre - tágan fogalmazni: „lelkész volnék”. Ez persze önmagában is elég érdekesnek bizonyult, amikor aztán csak kiderült, hogy püspökként szolgálok, már adva voltak a további témák. Nem mondhattam, hogy a lelkigondozó éppen betegszabadságra ment. Amikor ágyszomszédom éjszaka magában sírt, akkor tudtam: elsősorban nem a fizikai fájdalom, hanem a rákbeteg feleségéért való aggódás miatt teszi ezt. Megrendítő helyzetek adódtak, kiegészítve az ilyen környezetben nyilván szokásos vaskos megjegyzésekkel. És persze jó volt egymást segíteni apró-cseprő dolgokban is. Néhai párttitkár betegtársam kezdeti bizalmatlanságát azzal tudtam legyőzni, hogy megosztottam vele a feleségem által főzött húslevest. Csurka István Döglött aknák című színműve jutott eszembe akkor, amikor két, amúgy a bajban és nyögésekben rokon szobatársam élesen összekülönbözött - természetesen a politikán. A vita kiváltó oka a „miért kellett Felcsúton stadiont építeni” kérdése volt. Bár a műtét tényét igyekeztem nem nagy dobra verni, a családtagok mellett több lelkésztársam is meglátogatott. Külön örömöt jelentett, hogy vasárnap mankóval elsántikálhattam a kórházkápolnában tartott evangélikus istentiszteletre. Isten áldja azok önzetlen szolgálatát, akik betegeknek hirdetik rendszeresen az igét! Hat nap után átkerültem az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe. Nem kértem fizetős mentőt, hanem amolyan fapados járaton akartam a magyar valóságot megismerni. Míg engem fektetve szállítottak, a város számos kórházát útba ejtve hoztunk-vittünk ambuláns betegeket. A budapesti dugókat ülve sem könnyű elviselni, nem hogy így, fekvő helyzetben. Budakeszi felé menet, a püspöki hivatal előtt nagyot szirénáztak a mentőseim, hadd tudják meg a munkatársaim, merre járok. Látogatóként és az esetleges evangélikus kórházi pavilonok ügyében többször jártam már ebben a rendkívüli intézményben, de ilyen állapotban nyilván minden egészen más volt. Azt sem tekintettem mindennapi helyzetnek, hogy a főigazgató huszonöt éve barátom, valamint helyettesem férje. Egyházunk vezetése annyira felbuzdult ezen az adottságon, hogy az érkezésem utáni délután elnökségi ülést terveztünk a kórház tárgyalójában. Nos, ezt az utolsó pillanatban le kellett fújni, ugyanis több jel arra utalt, hogy talán mélyvénás trombózist kaptam. Amikor egykori elnöktársam másnap meglátogatott, ezt mondtam neki: „Lacikám, ez a pont nem szerepelt a listádon!” Napokon át nem nagyon mozdulhattam. Olykor pőrén, kiszolgáltatottan kellett ezt a helyzetet elfogadnom. Az ige bátorítása mellett sokat segített az a bizonyosság is, hogy mennyien imádkoznak értem. Munkatársamnak telefonba diktáltam a gyülekezeteknek és intézményeinknek szánt húsvéti pásztorlevelemet. Aztán mindenféle ultrahangokra és egyéb vizsgálatokra vittek; beleástam magam a vérkép D-dimernek nevezett értékének tanulmányozásába. Végül is egy CT-vizsgálat után jött a felszabadító üzenet: nincsenek trombusok, kezdődhet végre az érdemi rehabilitáció. Közben csöndes hálaadással nyugtáztam, hogy ha nem is beléptem, de átmankóztam püspökségem tizedik esztendejébe. Nagycsütörtök sajátos lábmosással kezdődött. Ezúttal nem a budavári gyülekezetben - és más helyeken - gyakorolt szép liturgiára gondolok, hanem arra a nagyon is prózai, ám jóleső tényre, hogy a nővér megmosta a lábamat, és lecsutakolta a hátamat. Bizony, mondom néktek, egy ilyen cselekedetből is sok áldás fakad! Hála Istennek, lehetett részem azért lelki élményben is: fiatal kórházlelkészünk már harmadszor látogatott meg. Előbb azt kértem tőle, hogy szolgálatában ez legyen a mérce: igyekezzen más betegekhez is legalább ennyiszer eljutni. Örömmel fogadtam ajánlatát, hogy úrvacsorát ad nekem. Amikor úgy éreztem, hogy keze kissé megremeg, ezt mondtam neki: „Viktor, most ne a ÉGTÁJOLÓ (t) püspöködet lásd, hanem egy esendő testvéredet.” Hosszú évek óta nem volt példa arra, hogy húsvétkor nem mehettem szószékre. Nekem most a belső csend és töltekezés, a másokért való imádkozás, valamint a rövid eltávozás során a családdal való közösség maradt. Jó volt tudni, hogy helyettesem és a munkatársaim milyen jól helytálltak. Aztán fokozatosan utolértek az elintézendő ügyek. Ezekhez napról napra Urunktól kérhetek megújuló erőt. Hajnalonta látom a János-hegy mögött felkelő napot, hallom a madarak énekét, közben megtapasztalom: új tavasz, új kegyelem... Elsősorban az Úristennek mondok köszönetét, de sok-sok embernek is hálával tartozom. Egyebek mellett annak a fiatal lelkész testvérnek, aki ezt az igei bátorítást küldte SMS-ben: „Olyanná teszi lábamat, mint a szarvasoké, magaslatokra állít engem’.’ (2Sám 22,34) Három verssel később pedig ezt olvasom: „Biztossá teszed lépteimet, nem inognak bokáim’.’ Ugye érti az olvasó, végül is miért nem Karinthyra utaltam a címben? Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
