Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-12 / 15. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2015. április 12. 9 és más vallások minden népe, azaz mindenféle valláséi népe közé. Ennek módszertanára hatott Wesley hozzáállása, bár ő maga nem foglalkozott sokat a nem keresztény vallásokkal. Prédikátori szolgálata Anglia vallástalan és névlegesen keresztény rétege felé irányult. A gyarmatosító Angliába pedig a közel- és távol-keleti vallásokról érkeztek ugyan hírek és leírások, de a különféle vallásokról festett kép inkább szólt az egzotikum iránti rajongásról vagy a Nyugat felsőbbrendűségébe vetett hitről, mint a valóságról. Wesley mindenesetre még 1980-ban irányelveket állított össze, amelyek aktualizálását (antiszemitizmus, iszlamista terror és így tovább) a keresztény egység és vallásközi kapcsolatok püspöki tanácsa felügyeli (gccuic-umc.org). Az irányelvek a korábbi, alapvetően negatív hozzáálláshoz képest - éppen a más vallásúakkal való párbeszéd és a kutatás hatására - nyitottságról tanúskodnak. Ragaszkodnak Krisztus misszióparancsához, ugyanakkor a vallási pluralizmust már nem ellenségnek, hanem lehetőségnek tekintik. Más vallások megismerését és a tártisztelni tudta a hinduk szentségre való törekvését, és nem ítélkezett a zsidók és a muszlimok felett: „Isten inkább tekint a szív jóságára, mint a fej tisztaságára.” A 18. század óta Anglia és a világ vallási, etnikai térképe átalakult. A globális kihívásra reagálva az UMC sadalmi igazságtalanságok, természeti csapások, járványok elleni közös fellépést támogatják. Mivel minden igazság Isten igazsága, a más vallásokban is fellelhető igazságok valamiképpen Isten munkálkodásának köszönhetők. Isten nem hagyta magára a népeket, és üdvösségükért számunkra ismert és ismeretlen utakon is küzd. Egyes anglikán teológusok nyomán én annak a reménységnek is hangot adnék, hogy Krisztus egyetemes váltsága révén Isten nemcsak annak bocsáthat meg, aki tud a kegyelméről, és kéri azt, hanem annak is, aki - bár nem tud róla - a kegyelmét reméli (lásd a farizeus és a vámszedő, a tékozló fiú, a kecskék és a juhok történetét). László Gábor baptista lelkipásztor, főiskolai docens (Baptista Teológiai Akadémia): Magyarországon is egyre sokszínűbb a vallások világa. A hitvalló keresztyének mellett egyre gyarapszik azoknak a száma, akik valamely más világvallás közösségeihez csatlakoznak. Növekszik a befolyásuk a magukat keresztyénnek hirdető, de valójában hamis Krisztus-képet kínáló közösségeknek is. Számos keresztyén gyökerekkel rendelkező embertársunk a ma divatos „legóvallásosság” elvén építi fel saját hitrendszerét: a vallási piacon található kínálatból tetszés szerint használja fel a keresztyénség, a keleti vallásosság, az ezotéria vagy akár a babonaság egy-egy elemét. A téves vallási aktivitás növekedése egyrészt arra utal, hogy az embernek szüksége van Istenre, ezért a maga módján keresi, másrészt a hitvalló keresztyénség kritikája: hiányzik az a missziói aktivitás, amely a másokért élő, a mai ember nyelvét beszélő, hiteles keresztyén életre épül. Magukat keresztyénnek valló egyházak, amelyek nem a teljes Krisztust hirdetik, nem tudnak elvezetni az üdvösséghez. Akkor sem, ha szigorú etikájuk, példaadó családmodelljük, nyilvános jótékonykodásuk, egészséges életmódjuk a Bibliára épül. Pál radikálisan fogalmaz az evangéliumot torzítókkal kapcsolatban (Gál 1,7-9). Hasonlóan élesen fogalmaz János is (íjn 4,1-3)A nagy világvallásokkal kapcsolatban egyre népszerűbb a vélekedés: mindannyian ugyanazt az Istent imádjuk, csak más a neve, és más az imádat formája. Ézsaiás szerint a bálványt imádó ember hazugságra támaszkodik (Ézs 44,9-20), Pál szerint a bálványimádás nem teremt kapcsolatot az élő Istennel (Gál 4,8). Ez a megállapítás akkor is igaz, ha az adott vallás tantételei nem engedik meg az istenábrázolást. Számos olyan, a keleti vallásosság elemeit vagy ezoterikus elveket alkalmazó szervezet gyűjt híveket, amely nem azonosítja magát vallásként. Valójában ők hamis emberképet mutatnak be, ezért hirdetik az önmegváltást, amely különböző, gyakran fizetős gyakorlatok segítségével valósítható meg. Követőik szerint nincs szükség Krisztusra. A Biblia szerint az ember nem válthatja meg önmagát, csak Krisztus által van szabadulás (Róm 3,22-26). A keresztyénség lényege szerint misszionáló vallás. Ez ma sem lehet másképpen. A tanítvány Krisztus követőjeként eszköz a megkeresés és a megtartás szolgálatában (Lk 19,10). A hamis sztereotípiák elvetése megváltoztathatja a bezárkózó, ellenséges keresztyén magatartást. Az őszinte párbeszéd segítheti a tájékozódást és a tájékoztatást. A más vallások tagjai iránti önzetlen felebaráti szeretet és a hiteles hitvalló élet lehet az alapja a Lélek munkájának (Zak 4,6/b). Dr. Gonda László református lelkész, egyetemi docens (Debreceni Református Hittudományi Egyetem Missziói és Felekezettudományi Tanszék): A református egyház sajátosságai miatt nagyon nehéz „a” református álláspontról nyilatkozni, hiszen ma a világon élő mintegy nyolcvanmilliós reformátusság tanbeli kérdésekben is igen sokszínű, s így a nem keresztyén vallásokhoz fűződő viszony területén is az álláspontok széles skálájával találkozunk. A vélemények a más vallások teljes elutasításától a vallásközi párbeszéd lelkes támogatásáig terjednek. Kálvin János, a reformátusság tanítását máig meghatározó, 16. századi reformátor meglepően sokat foglalkozott a nem Krisztus-hívő ember vallásosságával. Úgy fogalmaz, hogy minden emberben megtalálható a „vallás magva” Ezt ő az ember Istenre való egyfajta érzékenységével magyarázza, mely teremtett voltunkból fakad. Kálvin szerint ugyanis Isten a teremtett világ rendjének a szemlélése és az ember lelkiismerete útján mindenki számára megismerhető. Ebből a felfogásból akár egy, a vallásokra optimistán tekintő nézet is következhetne, Kálvin azonban másfé' ‘ . •„ ‘; )•. ; y.&- ív -4a# sí; Vs le következtetésekre jut. Arról beszél, hogy a bűneset óta az ember nem képes az üdvözítő istenismeretre: bár lelke mélyén ismeri Teremtőjét, ám ahelyett, hogy imádná és követné, inkább saját maga által kreált vallásossággal cseréli fel az élő Istennel való kapcsolatot. Az ember szíve „bálványgyár" - állapítja meg Kálvin. Az igazi, üdvözítő istenismeretre az ember csak Jézus Krisztus megismerése útján juthat. A Krisztusról szóló evangélium mintegy „szemüvegként” működik, melynek segítségével az ember Istent a maga valójában ismeri meg. A vallások tehát Kálvinnál arról tanúskodnak, hogy az ember Istenhez tartozik, de egyben elégtelenek is az üdvösségre, sőt: a valódi istentiszteletet helyettesítik. A 20. században a nagy hatású svájci református teológus, Karl Barth gondolta tovább meghatározó módon a keresztyénség és a vallások viszonyát. Barth még Kálvinnál is radikálisabban fogalmaz: abból indul ki, hogy Isten az ember által semmiképpen nem ismerhető meg. Az emberi vallásosság hiábavaló erőfeszítés az istenivel történő kapcsolatteremtésre, s ez igaz a keresztyén vallásosságra is. Barth szerint a vallásossággal szemben a hit áll, mely válasz Isten önmagát megismertető tettére: arra, hogy Isten Jézus Krisztusban mintegy „bemutatkozott” az emberiségnek, azaz kijelentette, kinyilatkoztatta önmagát. A hit mozzanatában az ember visszatalál a teremtő Istenhez, és egyben megszabadul minden öncélú vallásosságtól. A hit és az abból fakadó, Istennek hálás és szabad élet nem emberi - vallásos - erőfeszítések eredménye, hanem Isten ajándéka, a Szentlélek munkája. Mai posztmodern korunkban a vallásosság reneszánszát éljük át, s a világ református közösségeiben is egyre nagyobb az igény a nem keresztyén vallásokkal folytatandó mély és őszinte párbeszédre. Ma sokan talán túl radikálisnak találják Kálvin vagy Barth kritikus nézeteit a vallásokról, és inkább azokat a pontokat keresik, ahol a vallások együtt tudnak működni olyan világméretű kihívásokkal szemben, mint a társadalmi igazságosság hiánya, a mélyszegénység, egyes társadalmi csoportok hátrányos megkülönböztetése, a bevándorlók helyzete vagy a klímaváltozás. A vallási köntösben megjelenő erőszak ijesztő elharapózását tapasztalva a világban sokan tesznek kísérletet arra református közösségekben is, hogy a kölcsönös előítéleteket a vallási közösségek közötti párbeszéd, dialógus útján enyhítsék. A protestáns szabadgondolkodás hagyománya lehetővé teszi, hogy a vallás kérdése terén is sokféle „református” nézet éljen egymás mellett. A kálvini hagyomány és a barthi teológia arra azonban mindenképpen emlékeztet bennünket, hogy hitünk lényege nem vallási erőfeszítéseinkben, hagyományainkban, szokásainkban, hanem abban az Istentől való megragadottságban van, mely mélyen áthatja és megújítja az emberi életet. Hitünk és lelki életünk válasz Isten felénk fordulására. Nem gondoljuk tehát, hogy más vallások vagy hagyományok követőinél jobbak vagy igazabbak volnánk; csupán arról tudunk tanúságot tenni, hogy mi Jézus Krisztusban ismertük meg Isten életformáló, megrendítő szeretetét.
