Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-04-12 / 15. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. április 12. ► 5 A zsűri székében ülve... Aki megtér, választ egy bibliai nevet Találkozás koreai keresztényekkel ► Egy budai lakásban találkoztam húsz, hazánkban szolgáló koreai misszionáriussal. Másodszor tapasztaltam meg Budapesten szerete­­tűket, elkötelezettségüket, alázatukat. Nagyszerű koreai vacsorával kezdődött a program, azután imádkoztunk, énekeltünk. Dicsőítettük a világ Megváltóját: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5,12) A találkozón Horváth István, a Magyar Evan­géliumi Szövetség (Aliansz) főtitkára a közös szolgálat lehetőségei­ről beszélt. A szövetséget egyre több egyház, gyülekezet és misszió ke­resi meg együttműködési szándékkal. E sorok írója a magyar protes­tantizmus történetéről beszélt. .. .arra jön rá az ember, hogy az a szék - legyen akármilyen kényelmes, amint­hogy az is volt - mégis más, mint az összes többi a díszteremben. De nem egészen úgy, ahogy azt korábban gon­dolta volna. Az ember, aki még sosem volt zsű­ritag, csak ilyen-olyan megméretteté­seken - versenyeken, nyelv- és ál­lamvizsgákon, prezentációkon, állás­interjúkon, számadásokon - vett részt élete során, abban a hitben volt: az a szék ott, az asztal másik oldalán, a leg­jobb szék lehet a világon, hiszen aki benne ül, csak hátradől, figyel, néz, hallgat, bólogat, szemöldököt ráncol, vagy éppen biztatóan mosolyog, aztán tagtársaival tanácskozik, majd határo­zottan dönt. Vagyis páholyban ül. A legjobb po­zíciót foglalja el a teremben. Az övé a leghálásabb szerep. A legirigyeltebb szék. Nem kell számot adnia, nem kell izgulnia, nem kell a tanultakat memo­rizálnia a sorra kerülés előtti utolsó má­sodpercekben is, nem izzad a tenyere, nem érez heves szívdobogást, nem re­meg a hangja, csak ül, kényelmesen, és átadja magát a pillanatnak. Jelentem, a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. A virágvasárnapot megelőző két napban a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Az Úr érke­zése címmel rendezett ökumenikus szavalóversenyének zsűritagjaként él­tem át először az asztal „onnansó olda­lán” való lét kényelmét és kiváltságát, ugyanakkor megtapasztaltam, hogy bizony, dönteni, mérlegelni, súlyozni nem könnyű feladat. Hálás, de nehéz. Fészkelődésre késztető az a kényel­mes szék! Nem hagy pihenni, elkalan­dozni, elábrándozni, hiszen minden rezdülésre figyelni kell, hogy utána össze lehessen vetni a látottakat. Lel­kiismeretesen dönteni, következetesen végigvinni harmadmagunkkal, össz­hangban, egy ilyen folyamatot legalább akkora izgalom, mint kiállni egy zsú­folásig teli díszterem figyelő közönsé­ge elé, felmenni a színpadra, a mikro­fon elé lépni, és megszólalni. Az izgalom belőlünk sem hiányzott a kétnapos verseny során - azt hiszem, dr. Csorba Sándor irodalomtörténész zsűrielnök és Szakács Mónika rádiós szerkesztő zsűritársam nevében is be­szélhetek. Izgultunk a tizenhat kedves, okos, felkészült, tehetséges diákért, hogy úgy adják elő verseiket, ahogyan arra felkészültek tanáraik segítségével. És drukkoltunk azért is, hogy a meg­felelő döntést meghozva, ne okoz­zunk csalódást azoknak, akik nem juthattak tovább a döntőbe. Közhely, de valóban minden indu­ló megérdemelte volna a helyezést. De hát - újabb közhelyet tanult meg sa­ját bőrén a zsűritag - egy versenyen csak egy első, egy második és egy harmadik díjazott lehet. Na, e ponton azért már dacoltunk a szokásjoggal, és két harmadik helyet osztottunk ki, valamint - hirtelen ötlettől vezérelve - zsűrikülöndíjakat is alapítottunk. S közhely (immár a harmadik), hogy a döntés felelősség, amiért a döntés­hozónak helyt kell állnia; legelőször is saját lelkiismeretén kell lemérnie, mit, hogyan, miért. Szigorú vagy lágyszívű az ember egy ilyen helyzetben? A nagyhetet bevezető versenyen szép, ünnepi, emelkedett hangulatot hozó versekkel lettünk gazdagabbak. Továbbá azzal az örömmel, hogy sok fiatal szereti, érti, érzi a szépirodalmat, és ambíciója, hogy olvassa, tanulja, át­adja azt az értéket, amely ma egyre job­ban felértékelődő kincs. Igen, kincs: a magyar nyelvet - szépen, igényesen használva - és azt a páraüanul, „pazar­lóan” gazdag költészetet és prózairo­daimat, amely ebben az országban koncentrálódott. Végül senki sem távozott üres kéz­zel; hála a nyíregyházi evangélikus gimnázium vezetőinek a lelkes szerve­zésért, a gondos, szívélyes vendéglátá­sért. (A nyarat idéző, huszonöt fokos melegről nem is szólva...) A fővédnök, Bánszki István irodalomtörténész, az intézmény nyugalmazott igazgatója minden egyes diákhoz és bizony hoz­zánk, zsűritagokhoz is intézett szere­tetteljes szavaiért és ajándékaiért is há­la, meg a családias hangulatért, amely áthatotta a két napot. Irodalmi ünnep volt a verseny, amelyre jó lesz visszaemlékezni. A zsű­ritag székében ülve tanultakért pedig külön hálás vagyok. Meggyőződé­sem, legalább annyit megtudtunk köz­ben önmagunkról, mint amennyit egy ilyen feladat becsületes elvégzésé­ről. Egyszóval felért egy kis önismereti tanfolyammal. Böjt utolsó hetében váratlanul, jókor érkezett. ■ Stifner-Kőháti Dorottya Négy koreai gyülekezet működik Magyarországon. Felekezeti meg­oszlás szerint: két református, egy metodista és egy pünkösdi. (Nagyjá­ból ezer koreai él hazánkban.) Más ázsiai országokhoz hasonlóan Dél-Koreában is több évtizede tartó ke­resztyén ébredés van. A kilencvenes évek elején jártam Szöulban nemzetközi keresztyén kon­ferencián. Ellátogattam a világ legna­gyobb gyülekezetébe is, melynek hét­százezer tagja van. Azon az istentisz­teleten huszonötezren vettek részt. A csarnok melletti toronyház minden szintjén kialakított kápolnákban kö­vették az alkalmat videoközvetítés segítségével speciális csoportok, mint például siketnémák, vakok, kismamák gyerekekkel. Ebben a csarnokban az­nap hét istentiszteletet tartottak. Aki megtér Koreában, választ egy bibliai nevet magának, és Isten veze­tését keresi életére nézve. Ők úgy gondolják, hogy minden keresztyén egyben misszionárius is. Évek óta is­merem Kim Heung Sik (Pál) testvé­rünket. Személyes evangélizáción, egy szöuli parkban lett keresztyénné. Felvette a Pál nevet, és Isten Magyar­­országra vezette. 1989 óta él nálunk, itt diplomázott, világi állása van. Saját pénzéből és idejéből végzi missziói szolgálatát. Pál apostol nyomán „sát­ras missziónak” nevezik ezt a mo­dellt, mivel az apostol sátorkészítés­ből tartotta el magát. Huszonhárom koreai család szol­gál jelenleg hazánkban. A gyülekeze­tek vezetése mellett segítenek refor­mátus, baptista, metodista közössé­geknek is a cigánymisszióban, a zsi­dók felé való szolgálatban, a szór­ványgondozásban és a hajléktala­nok között. Akad, aki a koreai kultú­ráról tanít iskolákban. Némelyek­nek észak-koreai rokonaik is vannak, akiket több évtizede nem láthattak. Ezen az estén imádkoztunk őértük is. A testvérek kérésére a magyaror­szági protestantizmus történetéről beszéltem. Készülve az előadásra, engem is meglepett, hogy a viszon­tagságos évszázadokban megélt ta­pasztalatok mennyire hasonlítanak a mai keresztyénüldözésekhez. Ha­zánkban is sok ezren szenvedtek az evangéliumért vagyonelkobzást, fog­ságot, kínzást, halálbüntetést. A „gyászévtizedben” (1671-1681) betiltották az egész ország területén a protestáns istentiszteletet, elvették a templomokat, a lelkészeket tör­vényszék elé citálták. Volt, akit igehir­detés közben rángattak le a szószék­ről. Első körben az összes prédikátort halálra ítélték felségsértés, hazaáru­lás címén; később várfogságra, szám­űzetésre változtatták a büntetést. És tudjuk, hogy negyven hitvalló, bátor tanút gályarabnak adtak el. Ahol az evangéliumot tisztán hir­detik és élik, ott a gonosz nem tétlen­kedik. Hogyan is írja Luther? „Ha te­hát keresztyének akarunk lenni, biz­tosan számítanunk és készülnünk kell arra, hogy ellenségünk lesz az ördög valamennyi angyalával és a világgal együtt, akik mind bántanak és kese­rítenek minket. Mert ahol Isten igé­jét hirdetik, befogadják vagy hiszik, és gyümölcsét termik, ott nem hiá­nyozhat a gyönyörűséges szent ke­reszt sem. Ne is gondoljon arra sen­ki, hogy nyugodalmasan élhet. Sőt kockáztatnia kell mindenét a föl­dön: javait, becsületét, házát és gaz­daságát, feleségét és gyermekét, tes­tét és életét.” Észak-Koreában több tízezer ke­resztyén sínylődik börtönökben, lá­gerekben. Szörnyűséges kínzásoknak vetik alá őket. Néhány „kirakatgyü­lekezeten” kívül tilos a vallásgya­korlás. Egy elrejtett Bibliáért az egész családot letartóztatják. Nyilvános kivégzésekre is sor kerül. Ilyen körül­mények ellenére is kétszázezerre te­szik a hívők számát. Az ország határos Kínával. Az ot­tani ébredések (a kommunista Kíná­ban naponta húsz-huszonötezren térnek meg), „föld alatti” házi közös­ségek is hatással vannak a koreaiak­ra. A hatóságok besúgókat, provoká­torokat építenek be a gyülekezetekbe. Néhány évvel ezelőtt hallottam egy koreai lány bizonyságtételét, melyben arról számolt be, hogy édes­apja az észak-koreai kormány tagja volt; átszökött Kínába, ott egy házi gyülekezetben megtért, és vissza­tért Észak-Koreába hirdetni az evan­géliumot. Szinte bizonyos, hogy ki­végezték azóta. „És láttam trónokat: helyet foglal­tak rajtuk, és ítélő hatalmat kaptak azoknak a lelkei, akiknek fejüket vet­ték a Jézusról való bizonyságtételért és az Isten igéjéért; akik nem imád­ták a fenevadat, sem az ő képmását, és nem vették fel az ő bélyegét a homlokukra és kezükre..!’ (Jel 20,4) ■ SZEVERÉNYI JÁNOS országos missziói lelkész Kovács László Attila igazgató lelkész igei köszöntője. Háttérben a zsűri tagjai és Tar Jánosné iskolaigazgató (a kép jobb szélén). * „ Rabszolgavásár ” Arra a napra ma is úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. A ZiU tro­libusz számomra észveszejtő szágul­dása a szűk utcában a kocsik között, az iskola a széles utcában, az emlék­táblák sokasága, hazafelé az And­­rássy úton - első alkalommal a „Fa­sorban". Azt hiszem, nagypapám ugyanezt a meghatottságot érezte, nem volt nehéz az öreg „fasorinak”fa­sorit csinálnia belőlem is. Hitoktatóként a hit- és erkölcs­tannal kapcsolatos szülői tájékozta­tón - vagy ahogy mi, hitoktatók egy­más között hívjuk: „rabszolgavásáron” - mi mással is kezdhetnék: „A »faso­ri evangélikus« szókapcsolat lehet, hogy ismerősen hangzik Önöknek, hiszen többek között gyülekezetünk hozta létre a híres Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumot, amelynek padjaiból nemzetközi hírű tudósok, Nobel-díjasok kerültek ki..!’ A rabszolgavásárról kifordulva tudom jól, ez több szempontból is csúsztatás volt. És egészen pontosan százéves csúsztatás. De hogyan is? Miért is? Annak idején az az iskola egészen újszerű pedagógiai elveket vezetett be, amikor a kor körülményeihez ké­pest az egyént, az egyes tanulókat és képességeiket helyezte előtérbe a bevett „T vonalzós” tömegképzés helyett. Megtalálták, fejlesztették és gondozták a tehetségeket. Aztán jöttek az ilyen­olyan díjak. Aztán meg az ilyen-olyan évek. Aztán ma megint előtérbe került az egyén; az objektívnek nevezett isme­reteken túl a képességek és az attitű­dök is egyre nagyobb szerepet kapnak szépen (nagyon) lassan a nevelésben. Erre irányul ma többek között az úgynevezett kompetenciaalapú okta­tás, ahol a matematika helyett a logi­ka, az olvasás helyett a szöveg megér­tése áll a középpontban - a napjaink­ban már gombnyomással megszerez­hető információk helyett az informá­ciók felhasználása és hitelesítésének módja áll a pedagógiai célkeresztben, Mindez nagyon jó és kívánatos, és jó lenne már a gyerekcipőket kinőni. De valami még hiányzik. Egy olyan - mondjuk - kompetencia, amely rendezőelvként magába foglalja mind­azt, ami egyén és képesség közösség és világ között zajlik. Ez a kompetencia például alig kap figyelmet, pedig fel­adata lehetne, hogy általa az összes fel­ismert képességünket értelmes rend­szerbe illeszthessük. Mondjuk egy olyan rendszerbe, amelyben a hangsúlyok a jövőbe vetett hiten, reményen, a világ­ban való helyünkön és az emberekben és önmagunkban való bizalmon van­nak, és amely átível időn és téren, a te-, remtéstől a világvégezetéig. És ezek já­rulékos dolgai jelennek meg az attitű­dökben, képességekben, mint az ember­ségesség békés együttélés, az élet értel­mének szüntelen keresése. Minek nevezhetnénk? Minek is? Nevezzük hit/bizalom kompetenciá­nak. Meg is van a folytatás: „Ezt a hitA)izalom kompetenciát igyekszünk fejleszteni evangélikus hittanóráinkon biblikus játékkal, beszélgetéssel, dra­­matikus eszközökkel, és amennyi­ben igény van rá, az iskolán kívül is, kézművesalkalmakkal, nyári tábor­ral. Plakátokat és tájékoztató anya­got ott, az asztalon találnak, jelent­kezni május 20-ig...” P. §imon Attila

Next

/
Thumbnails
Contents