Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-22 / 12. szám
2 it 2015. március 22. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható, örök, irgalmas Isten! Hálát adunk azért, hogy naponta táplálod testünket és lelkünket. Köszönjük, hogy romboló és pusztító cselekedeteink felmérhetetlen nagysága ellenére még mindig van számunkra friss levegő, tiszta víz és egészséges táplálék. Segíts minket arra, hogy irántad való hálával tekintsünk a teremtett világra. Jézus nevében kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk a gyermekekért és a fiatalokért. Segítsd őket, hogy megtalálják az életet megtartó és a jövőj ükhöz szükséges értékeket. Óvd meg őket az olyan ártalmaktól, amelyek szennyesek, és csak kárt okoznak. Óvd meg őket a hamis élvezetektől. Add meg nekik a friss forrásvíz illatát és a mindennapi kenyér jó ízét. Indítsd őket szeretetre és türelemre egymás és az idősebbek iránt. Jézus nevében kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Kérünk, állítsd meg az emberi életet veszélyeztető és a teremtett világot romboló háborús eseményeket. Indítsd megértésre a türelmetleneket és belátásra az önmagukkal eltelt embereket, hogy ne uralkodjanak öncélú, durva indulatok országok, népek és csoportok között. Félelemmel gondolunk a világunkban felgyülemlett fegyverarzenálra és a kiszolgáltatott, elszegényedett emberek, éhező gyermekek és szenvedő betegek kínjaira. Állítsd meg a gyilkos szándékot, és ébressz elhatározást felelős politikusok életében a béke iránt. Jézus nevében kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! A böjti úton adj erőt a lemondásra, az önmegtartóztató életre és szeretni a mellettünk élőket Lássuk meg társainkban - a családi életben és a hivatásban egyaránt - azokat, akiket segíthetünk küzdelmeik között. Támogass, hogy a törődésben ne lankadjunk, a felénk érkező szeretetet pedig hálával fogadjuk el. Ne töltse be szívünket a hatalmaskodás, egymás legyőzésének szándéka, és segíts, hogy ne kezdeményezzünk veszekedést. Jézus nevében kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Indíts most terített asztalodhoz, hogy gyermekeid közösségében, méltón ünnepeljük szent vacsorádat. Belőle erőt merítsünk, hitet és reménységet ahhoz, hogy követeid lehessünk gyülekezetben, egyházban és mindenütt. Az élet kenyere tápláljon minket, hogy békesség, odaadás és megelégedés jellemezze életünket. Egykor pedig hadd lehessünk örök asztalod vendégei Jézus Krisztus érdeméért... [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Nézem a Krisztust, ahogy reszket a Gecsemáné-kertben. Oly iszonyatos a gyötrődése, hogy vért verejtékezik. Ide juttatta az én bűnöm, amely rajta van. Ott is hagyom hát, s bizonyosan tudom, hogy akármikor kerülök is ítéletre, Isten nem talál rajtam bűnt. Lám, így szolgál neked vigasztalásodra még a Gecsemáné is. Hogy bizonyosan tudhassad: Krisztus magára vette bűnödet, és megfizetett azért. Ha pedig bűnöd a Krisztuson van, akkor jó helyen van. Nyugodt lehetsz!” H Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) BÖJT 5. VASÁRNAPJA (JUDICA) - 1MÓZ 22,1-14 A hit botránya Az emberi értelem csak botránkozni tud ezen a történeten. Botránynak ítéli, hogy Isten parancsot ad Ábrahámnak fia föláldozására. Milyen Isten az, aki képes erre? De talán még ennél is jobban megbotránkozunk azon, hogy Ábrahám ezt a parancsot zokszó nélkül kész végrehajtani. Miféle apa az, aki képes erre? A rabbinista írásmagyarázat is küszködik ennek a történetnek minden egészséges erkölcsi érzékű ember számára elfogadhatatlan üzenetével, és a történet kereteiből kilépő magyarázattal igyekszik azt szalonképessé tenni. Eszerint nem Isten adta Ábrahámnak a szörnyű parancsot. Ezt csak Ábrahám találta ki, mert így akart fájdalmat okozni feleségének, Sárának, aki miatt el kellett üldöznie a háztól az egyiptomi szolgálólánytól - Hágártól - való elsőszülött fiát, Izmáéit, aki neki legalább olyan kedves volt, mint Izsák Sárának. Ám az ilyen, Isten bizonyítványát magyarázni igyekvő elmélet bennünk Luther jogos kérdését veti föl: milyen Isten az, akinek jó hírét, becsületét a teológusainak kell megvédeniük? Isten és Isten igazsága soha nem szorul a mi védelmünkre! Éppen ezért ezt a történetet csak a hit szemével szabad vizsgálnunk, mert nem az értelem, hanem a hit sajátos logikájával érthetjük meg. Úgy is fogalmazhatom, hogy a Szentlélek isteni logikájával. Mert miközben értelmünk a történetben leírt eseményeket szemlélve botránkozik, addig a hit nem lát, hanem hall: Isten igéjét hallja, amelyet Isten Ábrahám szájába ad. Amikor a rosszat sejtő Izsák apjának A VASÁRNAP IGÉJE szegezi a kérdést: „Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány?”, Ábrahám így válaszol: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam’.’ Hogy Ábrahám mire gondolt, amikor ezt a profetikus mondatot kimondta, azt sosem fogjuk megtudni. Lehet, hogy úgy értette: Isten a föláldozása után, a halálban is gondoskodni fog a fiáról. De nem is az a fontos, hogy Ábrahám mire gondolt, vagy hogy Izsák mit értett meg belőle. Isten igéjének jelentése soha nem attól függ, hogy akár a tolmácsolói, akár a hallgatói mit és mennyit fognak fel. Isten igéjének a Szentlélek az egyetlen autentikus magyarázója. Merész kijelentés ez, amely rögtön újabb kérdést vet föl: miből ismerhető fel, hogy egy magyarázat a Szentiélektől van-e, vagy csak újabb emberi agyszülemény? Miből tudhatjuk, hogy például az említett rabbinista magyarázat ez utóbbi kategóriába tartozik, sok más, egyházi vagy egyháziasnak tűnő magyarázattal együtt? „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az Úr” - olvashatjuk Ézsaiás próféta könyvében (55,8). A hit botrányát - és Judica vasárnapján vagy más nevén passióvasárnapon bátran hozzátehetjük: a kereszt botrányát - elsimító, annak élét leköszörülő magyarázatok biztosan nem a Szentiélektől vannak. Nemcsak az említett rabbinista magyarázatra érvényes ez, hanem arra a középkori - ma már hagyományosnak számító - egyházi magyarázatra is, amely a tűzifát hátán hordó Izsákban a keresztjét hordozó Krisztus előképét véli fölfedezni. Nemcsak azért mondom ezt, mert meggyőződésem szerint Luthernak igaza van, amikor azt mondja, hogy az ószövetségi történetekben Krisztust soha nem emberi szereplők jelenítik meg, hanem egyedül Isten, aki már az ó szövetségben is népe szabadítójaként, megváltójaként jelenik meg és cselekszik. Hanem azért mondom, mert a hit botránya nem azonos azzal, ami az értelmünket botránkoztatja. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az értelmünk botránkozásának oka erkölcsi természetű. A hit botránya azonban teológiai botrány. Mert amit Isten itt Ábrahám szájával kimond - „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról..!’ -, az nem erkölcsi, hanem teológiai botrány. A mindenkori teológiai gondolkodás szerint Istennek van szüksége áldozatra, és arról az embernek kell gondoskodnia. A Szentlélek, a prófétálás Lelke azonban feje tetejére állítja a teológiát, amikor Ábrahám szájával így szól: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról..!’ Isten fog áldozatot bemutatni az embernek? Ki hallott már ilyet? Ez botrány! Pedig az Ószövetség prófétái következetesen hangoztatják: Istennek nincs szüksége áldozatra, és nem gyönyörködik az emberek áldozataiban. „Mert szeretetet (más fordítás szerint irgalmasságot) kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat” - olvassuk Hóseás könyvében (6,6). Jézus pedig így erősíti meg a prófétai szót: „Menjetek, és tanuljátok meg mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot’.’ (Mt 9,13) De ha nem Istennek van szüksége az áldozatra, akkor kinek? Az ószövetségi történet szerint Ábrahámnak volt rá szüksége. A szöveg tanúsága szerint Isten nem is mondja, hogy „nekem áldozd fel a fiadat”, hanem csak azt mondja: „áldozd fel”. Mert Ábrahámnak kellett megvívnia önmagával a harcot: le tud-e mondani Isten kedvéért a legdrágább kincséről, Izsákról, a fiáról. Ábrahámnak volt rá szüksége, hogy ezt a harcot győzelemmel vívja meg. Ez a harc - miközben szinte belehalt - új emberré szülte Ábrahámot, aki ennek a küzdelemnek eredményeként válhatott „minden hívő atyjává” (lásd Róm 4,11). Hasonlóképpen Jézus keresztáldozatára-sem Istennek volt szüksége. Ellenkezőleg: ezt a nemcsak értelmünket botránkoztató, de minden idők legnagyobb teológiai botrányát is jelentő áldozatot Isten hozta meg értünk, elveszett, bűnös emberekért. Miért? Mert nekünk volt és van rá szükségünk, és „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”]]n 3.16). Krisztus keresztáldozatában az értelem erkölcsi botrányt lát: hogyan menekülhet meg a bűnös az ártatlan igaz halála révén? De a teológia számára ennél is hatalmasabb botránykő, hogy Isten hoz áldozatot az ember megmentéséért. A hit viszont, amikor Krisztus keresztjére néz, így ujjong a Szentiélekben: Isten értem tette ezt, mert ennyire szeret. ■ Véghelyi Antal „Úristen, irgalmazz nékem a te irgalmasságod szerint” ► A böjti időszak sűrűjében Judica vasárnapjához érkeztünk: „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem...” (Zsolt 43,1) Most egy olyan zsoltárparafrázist mutatunk be, amely bár az elsők közt került be a 16. századi énekeskönyvekbe, később feledésbe merült. A Gyülekezeti liturgikus könyv (GyLK) zsoltárfejezetének kiemelkedő értéke az Úristen, irgalmazz nékem (711), az 51. zsoltár verses átköltése. - Elemzés és meditáció egyházzenész és lelkész tollából. CANTATE Eged Ifién diczeríinc. Az ének eredetije Erhard Hegenwald (Erhärt Hegenwalt) műve. A szerző a 16. század első felében élt, a reformáció első generációjának személyiségei közé tartozott, Ulrich Zwingli mellett részt vett az első zürichi disputában. Éneke 1524 vízkeresztjén jelent meg: „Erbarm dich mein, o Herre Gott, nach deiner großen Barmherzigkeit”; a Miserere mei Dominus Vulgata-zsoltár újrafogalmazása. A magyar változat először Huszár Gál 1560-as énekeskönyvében található, öt versszakkal (más gyűjtemények hat versszakos verziót adnak); a fordító nevét nem ismerjük. A nyolcsoros strófák egyes sorai stabilan nyolc, mások ingadozó - nyolc vagy kilenc - szótagosak. A versfőkből a VENEA szó olvasható ki (a latin venia szó jelentése: kegyelem, bocsánat). A GyLK - a Régi magyar istenes énekek (110) alapján - három verset közöl (1., 3., 5.). A költemény híven követi az eredeti zsoltárnak azt a gondolati rétegét, amely a bűnét mélységesen megbánó ember fohászkodása (abból az időből, mikor Dávidnál járt Nátán próféta, mert a király bement Betsabéhoz); elhagyja viszont az ószövetségi áldozatra vonatkozó részt. íme az eredeti második és negyedik strófa: „Én az bűnben fogantattam, / Bűnben anyámtól származtam, / Te csak szeretsz igazságot, / És ígérsz irgalmasságot, / Hints meg engemet izsóppal, / Hónál fejérb [fehérebb] leszek előtted, / Víg leszen lelkem tebenned, / Tetemim [tagjaim] megvidulnak tőled. // Énmiattam sok emberek / Az te utadra térülnek, / Kik ő bűnüket elhagyják, / És életüket megjobbítják, / Szabadíts, Uram, engemet, / Vedd el rólam ítéletedet, / Oldjad meg az én nyelvemet, / Hogy magasztalhasson tégedet.” A bűnbánat szavai a témához nagyszerűen illő fríg dallamon szólalnak meg, melynek jellegzetessége a záróhangra felülről érkező kis szekund - éppúgy, mint a Mélységes mélyből kiáltunk (EÉ 402) vagy a Jézus, szenvedésedről (EÉ 204) esetében. Huszár Gál - a 16. században egyetlen kottás gyűjteményében - a német dallamváltozatot használja. A GyLK az 1744-es Kolozsvári énekeskönyv verzióját követi, mely az első két sorban teljesen, utána pedig nagy vonalakban megegyezik a német mintával. Johann Sebastian Bach Erbarm dich mein, o Herre Gott (BWV 721) korálfeldolgozásában puhán ismétlődő harmóniák felett lassú értékekben szólal meg a zsoltárdallam - a vétkétől szenvedő lélek keresi benne az utat a kegyelmes Istenhez (https://www.youtube.com /watch?v= k3CNS2ÍK79o). ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa Ezekben a csodás zsoltárátiratokban mindig rejlik valami kis hiba, és éppen ezek a hibák teszik nagyon érdekessé őket. Olvasom, éneklem ezt a Huszár Gál énekeskönyvéből származó átiratot, mely a reformáció stílusában egy ószövetségi szöveget, történetet, élményt nyugodt szívvel alkalmaz az egyházra. Amíg azonban eljut idáig, a végéig - „Tekints, Úristen, lelkemre, / És tégy kegyelmesen ővéle: / Tégy jól a te egyházaddal, / Ki téged szolgál igazsággal!” -, szívesen vállalja az 51. zsoltár szubjektív hangvételét: „Ne nézd, Uram, bűneimet, / Töröld el minden vétkeimet! / Teremts bennem tiszta szívet, / Kérlek, adj énnékem Szentjeiket. / Ne vess el engem előled, / És ne vedd el tőlem Szentlelked, / Add énnékem üdvösséged, / Jóra vezérlő Szentlelkedet!” Mindenki ismeri ezt a zsoltárt, az ötvenegyediket. Sokan még fejből is tudják: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem!” (Zsolt 51,12-13) A Zsoltárok könyvének hagyománya szerint ez a bensőséges ének akkor keletkezett, amikor Dávid elbukott. Vétkezett saját családja ellen, alattvalói ellen, a királyság ellen. Veszélybe sodort mindenkit, akit szeretett, és bűnt bűnre halmozva - hogy mentse magát - végül a gyilkosságig jutott. Tudja, hogy nincs mentsége. Isten elleni vétke nem csupán sorsának lázadása jótevője ellen, hanem Isten hírével való játszás, hiszen miatta fordulnak majd el sokan az Úrtól, nemcsak a királyban csalódva, hanem Istenben is. Ez a totális mélypont. Ebből nem lehet kimagyarázkodni, kibonyolódni, kimászni. Fel lehet venni ugyan a királyi jelmezt, a koronát és a hatalmaskodó arcot, de végül mégiscsak megjelenik Nátán, csontos ujjával a tettesre mutatva, kimondva a rettenetes mondatot: „Te vagy az az ember!” (2Sám 12,7) Az összeomlásból nagy nehezen kivergődve Dávid legnagyobb rettegése az, hogy elveszítette Isten iránti érzékenységét. Mi van, ha ezután nem lesz képes megérteni Isten szándékait, logikáit, jelenlétét? Mi van, ha szavai már csak egy szokványos király parancsolgatásai lesznek, és nem Isten szól általuk? Ezért mondja: „.. .szent lelkedet ne vedd el tőlem!” Az egyház énekéből hiányzik ez a rettegés. Ő is vétkes, de nem annyira. Ő is kér Szentleiket, de nem fél, hogy elveszítheti. Ő úgy érzi, jó úton jár, ezért Istenhez fordul bűnbánatában. Ez az egyház helyzete. Dávid retteg, az egyház elvan. Olvasom, éneklem ezt a szép éneket, és próbálom hangosabban énekelni a versszak harmadik sorát, hogy az a dávidi rettegés kicsit erősebben szóljon, hogy elnyomjon minden magabiztosságot: „Ne vess el engem előled, / És ne vedd el tőlem Szentlelked...” ■ Koczor Tamás
