Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-01 / 9. szám
KULTÚRKÖRÖK 2015. március 1. » 7 Evangélikus Élet EiaiaHigMMi— —ja— Csók István születésének százötvenedik évfordulóján a Várkert bazárban gyűjteményes kiállítás nyílt Csók - A derűs élet festője címmel. Sikeres válogatás, hiszen a festő a legnépszerűbb képek gazdája. A július elejéig látogatható időszaki tárlaton megtekinthető mintegy hetven alkotás a szépség, a derű és az öröm üzenetét közvetíti. Kiegészítve személyes tárgyaival, legelőbb saját festőállványával, amelyen a sok remekmű készült. És a finom tanulmányrajzok, ötletek, kísérletek a megújulás szándékával... Nem volt újító, mint Rippl-Rónai, de művészete őrizte a nagybányaiak minőségét. Nem hozta föl korának problematikus mélységeit, de mindent felhasznált, beépített képeibe. Kevés olyan mestere volt a színeknek, mint ő, és kevesen tudtak annyi életörömet és szépséget megfogalmazni. Mai, tragédiákkal, kis háborúkkal teletűzdelt világunkban jó megmerítkezni Csók István üde, tavaszi festészetében. A magyar népi viselet színességében. A tiszta-szép arcok hitet és reményt sugároznak a messzi évszázadból, nem múló ragyogással. ■ Fenyvesi Félix Lajos A hal(1)hatatlanság hangjai Egy utcalány felesel sértődötten pár nagyhangú bevándorlóval a kilencvenes évekbeli Berlin egyik forgalmas utcáján; nem sokkal odébb, a város egyik zsúfolt terén utcazenész énekli a Hotel California című rockdalt; közben egy önjelölt hittérítő kiabál az összeverődött járókelőknek egy körülkerített park előtt, míg mögötte egy közönyös közmunkás szemetet szed. A képek alatt mindvégig zene szól - bár ezt csak mi halljuk, akik az Arvo Pärt nevű, észt származású „kortárs egyházzeneszerzőről” szóló portréfilmet nézzük a Budapest Music Center kottatárában február 11-én, alkonyattájt. A Magyarországi Észt Intézet nyolcalkalmas vetítéssorozata az idén nyolcvanéves, kevésbé közismert komponista előtt tiszteleg. A fentebbi jelenetek Dorian Supin És lön este és lön reggel című filmjéből valók, amely egyfajta előszóként is szolgálhat a soron következő alkotásokhoz. Mindegyik az Arvo Párt-féle, archaikusán modern atmoszférát igyekszik felmutatni, a legtöbb esetben játékfilmes aláfestésként használva a műveket. Az első ízben megtekintett mozgókép azonban inkább a hangokon innen, valamint a szavakon túl próbál ösvényt keresni a szerző egyszerre rejtekező és nyitott személyiségéhez, zenei lény(eg)éhez. A rendező amolyan költői montázstechnikát használ, így a mármár impresszionista munka szinte semmit sem mutat meg az egyébként rendkívül hányattatott életútból (szovjet elnyomás; emigránslét Bécsben, illetve a film egyik fő színteréül szolgáló hajdani Német Demokratikus Köztársaságban), inkább különböző hétköznapi helyzetekre fekteti a hangsúlyt. Családi események, koncertpróbák, lemezfelvételek váltják egymást, illusztratív, ugyanakkor áttetsző kulisszákat képezve a hangzó anyagnak. De hiszen a bevezetőben említett urbánus környezet is valamifajta lepel volt a láthatatlan valóságon. Ezért ezeken az akár semlegesnek vagy érdektelennek tűnő történéseken túl is találunk valamit, ami csak a zene nyelvén fedheti fel magát. A ritkán megszólaló szerző szavainak (pont a sok „hallgatás” miatt) nagyobb súlyuk van, mint ha - egy hagyományos portréhoz hűen - folyamatosan beszédre lenne kényszerítve. „Én vagyok az Alfa és az Ómega, kezdet és vég” - mondja Arvo Pärt a Bibliát idézve arról a „kimondhatatlan személyről" aki mintegy átlépi az általa írt darabok határait... Kolozsi László zeneesztéta a vetítést követő kötetlen beszélgetésben a nyugati és a keleti művészet közti különbségekre hívta fel a figyelmet, utalva a szóban forgó szerző „ortodox” habitusára, amely mindinkább az ikonfestők spirituális többletét hordozza magában. Ez az alkotáslélektanilag, illetve teológiailag is megközelíthető, teremtő többlet - ha például a nyugat-európai reneszánsz festészetet vesszük az összehasonlítás alapjául - nagyon egyszerűen abban ragadható meg, hogy az adott művész nem ábrázolni kívánja tárgyát (az ikonfestők esetében Istent vagy a szenteket), hanem jelenvalóvá tenni, hogy aztán az csodával határos módon feszítse szét a mű formai kereteit, és nyilatkoztassa ki magát. Kolozsi László egy ismerősének a történetét is megosztotta a hallgatósággal. Az orosz származású, egyébként szintén zeneszerző barát Oroszországból - szó szerint a hátán hordozva - hozta haza Magyarországra haldokló nagyanyját, hogy otthon ápolhassa. Elmondása alapján amikor már végleg elfogyott minden ereje, úgy érezte, hogy kilép a testéből, és úgy viszi az alig lélegző testet tovább. „Mert ezek azok a pillanatok, amikor valami új, valami ismeretlen tapasztalattal gazdagodunk; érzelmeink félénk elfogódottsággal elnémulnak, minden elhanyatlik bennünk, csönd keletkezik, s ez az új tapasztalat, melyet senki nem ismer, ott áll a csönd kellős közepén’, és hallgat” - írja Rainer Maria Rilke egyik lírai levelében. Ebből a csöndből születik Arvo Párt felkavaró, ugyanakkor megnyugtató zenéje, bensőséges megközelíthetetlenséggel. Hangot adva valami olyasminek, ami talán még akkor is érzékelhető, ha a hangszerek már nem szólnak, és a zeneszerző is megpihen. Csak a lélek harangja visszhangzik tovább. ■ PappMáté Örök befogadás Isten hozott! - Interjúkötet apaságról, anyaságról Sétálva a Magyar Nemzeti Galéria kincsei között, mindig megkeresem első, nagy sikerű képét: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Úrvacsora). Egresi parasztlányok lépdelnek az evangélikus templomban. Lágy szövésű tónusa, az oltárterítő leheletszerű finomsága, a jézusi csend a lélek kitárulkozását örökíti meg. Csak ámul az ember, ha a dátumot olvassa; a festményt mindössze huszonöt évesen alkotta a Münchent, Párizst megjárt ifjú mester. Fontos állomása munkásságának az Árvák című képe, amelyen a kék színek sokaságát kereste. A Báthory Erzsébet a történelem kegyetlenségét mutatta föl. Franciaországi hét termékeny évéből a Műteremsarok és a Thámár emelkedik ki, gyönyörű aktok sorozata... 1911-ben hazaköltözött, s attól kezdve Budapesten élt. Idehaza érte el művészete tetőpontját remek tájképeivel, virágcsendéleteivel, valamint a kislányáról, Züzüről festett ciklusával. Züzü portréi végigkísérték életét. Hétköznapok és ünnepesték váltakoznak a színdús kompozíciókon. Mintha végleg letisztult volna, egyszerűbb és líraibb. Züzü karácsonya csupa csillogás, betegsége csendes szomorúság. Kis csodák, a család szeretetteljes életének órái elevenednek meg. Találóan fogalmazott Végvári Lajos művészettörténész: „Formai kultúrája és lelki elköteleződése egyaránt Renoir rokonává tette. Hozzá hasonlóan művészetében a nő, akár divatos ruhájú figura, akár akt, rendkívül nagy szerepet játszik. A francia festőre emlékeztet érett műveinek színessége, atmoszferikus gazdagsága is.” Mostanában - amikor épp nem verset, mesét vagy mondókát olvasok a lányainknak, hanem valami „felnőttesebbet” a magam örömére - szívesen böngészek egy örökbefogadásról szóló blogot. Nem mintha érintett lennék; egyszerűen csak anyaként és újságíróként is érdekel, hogy vajon az örökbe fogadó szülők is átélik-e azt, amit mi Anna és Lilla születése után: olyan volt, mintha mindig is velünk lettek volna, mintha mindig is így, hárman, majd négyen alkottuk volna a családot. E kíváncsiság okán-e vagy más miatt, nem tudom biztosan, mindenesetre a Heti Válasz Kiadó tavaly novemberben megjelent, Isten hozott! - Vallomások apaságról, anyaságról című interjúkötetében is egy hasonló témájú beszélgetés érintett meg a legjobban. Gál Magdolna egykori magyartanár egyedül fogadott örökbe és nevelt fel négy tartósan beteg gyermeket; ennek szépségeiről és nehézségeiről mesélt nagy nyíltsággal László Dóra kérdéseire válaszolva. Természetesen a többi tizenhat interjút is nagy érdeklődéssel és megelégedéssel olvastam. A szerzők és Szőnyi Szilárd szerkesztő jóvoltából, nem utolsósorban pedig az interjúalanyoknak köszönhetően, ezúttal is igényes és tartalmas könyv született. A korábbi öt kötethez hasonlóan ebbe a gyűjteménybe is olyan beszélgetések kerültek be, amelyek nemcsak a felszínt kapargatják meg, hanem a mélybe - sőt mi több: a magasba, a Magasságos felé - is néznek. Kik szólalnak meg? Az előszóból idézek: „Gyermektelenek és sokgyermekesek, meddők és örökbefogadók, anyák és apák. Az életét a gyengéd születésre feltevő bába és az orvos, aki immár évek óta nem végez abortuszt. Szerzetes és lelkésznő [az evangélikus Bálintné Varsányi Vilma], a sérült fiát gyászoló, majd egyéni tragédiája tapasztalatait mások szolgálatába állító anya. Akik nélkül nincs gyerekkor: a nagy magyar mesélő [Csukás István] és a minden családban otthonos gyermekdalszerző [Gryllus Vilmos], A Böjté Csaba egykori »árvájából« lett szászvárosi nevelőnő, a Németországból visszatért gyermekszívsebész és a megejtően hiteles politikusfeleség. A népszerű tejesember, igazgatónő Belgiumból és a hitvese fél veséjével élő családapa." Olyan nők és férfiak, teszem hozzá már én, akik „Isten hozott!” felkiáltással fordulnak a gyermekekhez, legyen szó akár a sajátjaikról, akár másokéiról, egészségesekről vagy betegnek/problémásnak tituláltakról, nélkülözésben vagy bőségben nevelkedőkről. Rájuk bízattak - és ők, a Mindenható segítségével, a tőlük telhető legjobbat, legtöbbet adják, hogy méltók legyenek e bizalomra. „Nekem mindig erőt adott, hogy egyszer kimondtam: örökbe-örökre. Az örökbefogadás: örök befogadás...” - fogalmaz a már említett interjúban Gál Magdolna arra válaszolva, hogy szerinte mi a sikeres adoptálás receptje. ízlelgetem a szavakat: „örök befogadás” És akkor rádöbbenek, hogy végső soron gyermekeink nevelése közben mindannyian ezt tesszük: örökre befogadjuk őket a szívünkbe - mint ahogy Krisztus is befogadott minket Isten dicsőségére (vö. Róm 15,7b). ■ - vitális -Isten hozott! - Vallomások apaságról, anyaságról. Heti Válasz Kiadó, 2014. Ára 3300 forint. Az életöröm nagy festője Csók István emlékezete ^ Kellenek az évfordulók, hogy megemlékezzünk kedves festőinkről, újból fölfedezzük, megkeressük régi alkotásaikat. Sokszor ez az új találkozás megfakítja a róluk kialakult képet, más megvilágításba helyezi; Csók István esetében friss ragyogásban látom gazdag munkásságát. Hosszú életében (kilencvenhat év adatott neki) fölfelé ívelt pályája, és a teljesség igézetében élt.
