Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-22 / 8. szám
6 ■« 2015- február 22. fókusz Evangélikus Élet Nem tudta elmondani, mi fáj neki... Dániel az élet oroszlánjainak vermében MÁSODIK, BEFEJEZŐ RÉSZ ► Mindennapjainkban annyi mindent látunk, hallunk - szomorú dolgokról, betegségektől, balesetekről, amelyek sokszor bizony gyermekekkel esnek meg. Sajnálkozunk, de aztán továbblépünk, hiszen azok mások gyermekei, a mieinkkel ilyesmi nem történhet. Mi is így éltük kisebb-nagyobb, komolytalan - ám abban a pillanatban mindig komolynak hitt - „gondokkal” terhelt, alapvetően derűs hétköznapjainkat. Hadd meséljem el azonban, hogy mi történt decemberben, derült égből villámcsapásként elsőszülött kicsi fiunkkal... ■ Balicza-Himer Leonóra Jött a hír, hogy indulnom kell hazulról, mert kicsi fiunkat sürgősséggel műteni kell. Sógorom vitt be a klinikára. Nemigen voltam magamnál, és csak olyasmiket mondogattam, ha jól emlékszem, hogy „gyönyörűségem”, „ez csak egy rossz álom”, „ez nem velünk történik”, „Istenem, segíts, kérlek”... Nem érdekelt más, csak hogy újra láthassam a kisfiámat. Attól rettegtem, hogy talán már nem is fogom... A klinikán találkoztam Mátéval. Láttam rajta, hogy ugyanezeken mehet át. Egymás kezét fogva könyörögtünk Daniért az éjszaka közepén az üres kórházi folyosón. Nem kívánom ezt a borzalmat egyetlen szülőnek sem. A szülés fájdalma semmi sem volt ahhoz a szörnyű gyötrelemhez képest, amikor ártatlan, még két évet sem megélt kisfiúnk életéért imádkoztunk az édesapjával a műtő előtt. Remegve, vacogó fogakkal vártam, hogy végre felbukkanjon valaki, de még mindig nem mondtak semmit, csak két fiatal orvos kérdezgetett minket. Az első információ, amelyet kaptunk, az volt, hogy egy harminc centiméteres bélszakaszt el kellett távolítani, de még tart a műtét, és vérátömlesztésre is szükség lesz. Bár természetesen felmerült bennünk, vajon milyen következményekkel járhat majd kisfiúnkra és családunk életére nézve ez a beavatkozás, de most csak az volt fontos, hogy megmentsék az életét. Nem sokkal később megjelent egy hölgy, és tájékoztatott minket arról, hogy mi a rend az intenzív osztályon, illetve mi mindent kell bevinnünk a benntartózkodás idejére. Ekkor éreztem először, hogy oldódik a sajgó feszültség, és talán már túl vagyunk a legrosszabbon. Végül a sebésfc és az altatóorvos behívott minket. Megtudtuk, hogy a műtét sikerült, azonban egy, a vakbéllel együtt harminccentis kőkemény, elhalt, keringés nélküli bélszakaszt el kellett távolítani, de ez szerencsére nem érintette a fontosabb struktúrákat. A sebész elmondta, hogy az operáció valószínűleg semmilyen hatással nem lesz Dani további életvitelére, focizhat, bokszolhat, mint más kisfiúk, a műtét utáni pár nap azonban még kritikus az esetleges felülfertőződés miatt. Hála Istennek, az átlyukadást, ezáltal a béltartalom hasüregbe ürülését és az életveszélyes hashártyagyulladást sikerült elkerülni még az utolsó pillanatban, bár a záródás feletti vékonybélszakasz már nagyon fel volt püffedve. Azt mondták, volt egy magzati korból visszamaradt fejlődési módosulat, egy kis nyúlvány a bélfalon, amelyet Meckel-diverticulumnak hívnak, és minden ötvenedik embernek van, de általában nem okoz nagy galibát. Viszont Dani esetében erre tekeredhetett fel az alsóbb bélszakasz, ez okozhatta a betüremkedést. Gyakorlatilag időzített bomba volt, bármikor megtörténhetett volna, nem lehetett megelőzni... Kiderült, hogy emiatt valószínűleg amúgy is műtétre lett volna szükség, hogy eltávolítsák a Meckel-diverticulumot a megismétlődés teljes kizárása érdekében. Soha nem fogom megtudni, és már nem is szeretnék azon rágódni, hogy vajon mi lett volna, ha korábban gondolnak a bélelzáródásra, és ha kórházi tartózkodása alatt előbb elvégeztet valaki egy hasi ultrahangvizsgálatot... Még ha műtétre került volna is sor, talán a bél épségét meg lehetett volna őrizni, nem halt volna el ez a bélszakasz. De nem egy orvos látta Danit, és tudjuk, eleinte nem voltak egyértelműek a tünetei. Hálásak lehetünk, amiért olyan korban élünk, hogy az orvostudomány tud segíteni ilyen esetben is. Pár nap leforgása alatt több egészségügyi intézményben jártunk; megtapasztaltuk az alapellátás nehézségeit, ugyanakkor igazán magas színvonalú gondozásban is részesültünk. AII. számú gyermekklinika orvosai megmentették a kisfiúnk életét. Ma, amikor olyan sok a panasz a magyar egészségügyre, nem lehetünk elég hálásak az intenzív és a sebészeti osztály dolgozóinak lelkiismeretességükért. Az Úr áldja meg szolgálatkész, áldozatos gyógyító munkájukat! * * * A konzultáció után pár percre megnézhettük a kisfiúnkat. Figyelmeztettek, hogy elsőre ijesztő lehet a látvány: saját kicsi gyermeked műszerekre kötve. Én azonban mérhetetlenül boldog voltam, amiért újra láthatom. Szinte észre sem vettem a lélegeztetőgépet, a katétert, az infúziókat, a pulzoximétert, a mellkasig érő takarót; csak azt láttam, ahogy gyönyörű hosszú szempilláit lehunyva alszik, és él. Hazaküldtek minket, hiszen az intenzíven csak látogatási időben lehetett benn lenni vele. Nem nagyon tudtunk aludni, egész éjjel sírtam, és imádkoztam a kisfiámért. Tudtam, hogy valószínűleg megmentették az életét, de nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy szültem egy gyönyörű, egészséges kisfiút, és „elrontották”, „tönkretették”. Sirattam, hogy nem ép többé, és egész életében viseli majd a műtét nyomát. Iszonyú lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy milyen anya vagyok: meg fog-e nekem Dani bocsátani, amiért nem voltam-lehetek ott vele, amikor soha nem volt még nagyobb szüksége rám...? Könyörögtem, hogy ne érje több baj, és legyünk túl a kritikus napokon. Az Úristen eddig a tenyerén hordozott minket, mindig megoldást hozott, amikor épp szükség volt rá. Zokogtam, és bűnbánatot tartottam, hogy biztosan azért történt ez velünk, mert nem voltam elég hálás azért a sok jóért, amellyel az Úr elhalmozott. Reggel Máté közös imádságra hívott. A bibliaolvasó Útmutató igéje aznap, december 10-én ez volt: „Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Én meggyógyítalak..” (2l<ir 20,5) Nem bírtuk zokogás nélkül elolvasni. Azóta, ha csak eszembe jut ez az ige, mindig könny szökik a szemembe. - Tudtuk, hogy túl vagyunk a nehezén, mert a legnagyobb gyógyító, a szabadító, kegyelmes, megtartó Úristen ezt ígérte nekünk. * # Napról napra rácsodálkoztunk az Úristen kegyelmére. Már első nap levették kisfiúnkat a lélegeztetőgépről, azután kikerült belőle a katéter, és folyamatosan elhagyták az antibiotikumokat, a fájdalomcsillapítót. Amikor először kinyitotta a szemét, halkan azt suttogta: „Anya, Apa” pontosabban: „Nya, Pa” - akkor még így mondta. Az ébresztés utáni napon már olyan jól volt, hogy levest, kompótot vihettünk be neki; olyan jó étvággyal evett, hogy kivette a kanalat az apja kezéből. De még sokáig tartott, míg újra mosolyt tudtunk csalni az arcára. Amikor csak lehetett, ott voltunk nála az intenzíven, általában Mátéval váltásban (egyszerre csak egy szülő lehetett benn). Borzasztó érzés volt a látogatási idő elteltével újra ágyrácshoz kötözni kis kezeit és lábait, hogy ne tépkedje le magáról a csöveket, és egyedül ott hagyni egy idegen, számára ijesztő helyen, ismeretlen emberek között. Minden búcsúzás hosszúra nyúlt; ha nem sikerült elaltatnunk, keservesen sírt, mikor elváltunk (de mi, a szülei is könnyekkel a szemünkben fordítottunk neki hátat). Vajon mit érezhetett? Hála Istennek, jó kezekben tudhattuk, és ő is sokkal bátrabbnak bizonyult, mint elsőre feltételeztük. A sebészeti osztályon már Máté is bent maradhatott vele éjszakára. Bár ezek is nehéz napok voltak, és Dani már nagyon szabadult volna, jó volt látni, ahogy napról napra erősödik. Várakozásainkat messze felülmúlóan, két nap múlva hazajöhetett. Étrendi megkötések is csak az első hetekben voltak - kerülnünk kellett a puffasztó és a hasfogó ételeket -, aztán az új évben már ezt is magunk mögött hagyhattuk. Dani mindössze három napot töltött az intenzíven és két napot a sebészeten, aztán hazajöhetett. Pedig korábban már azon gondolkoztunk, hogyan szervezzük majd meg a kórházi heteket... Számunkra csodálatos volt ez a gyors testi felépülés. Köszönjük rokonainknak, nagycsaládunknak, barátainknak és ismerőseinknek, hogy imáikban hordozták Danit! Nem volt hiábavaló, hiszem, hogy imádságaik mind meghallgattattak. Lelkileg azért lassan tért magához kisfiúnk, de szerintem még mindig hamarabb, mint a szülei. Pelenkázásnál, fürdésnél eleinte keservesen sírt, utált meztelen lenni. Apránként költözött csak vissza lényébe az ártatlan gyermeki naivság és a felszabadult zsiványság; napokig olyan szomorú volt, és ragaszkodó, mint egy kisfiú, aki már megtapasztalt valamit az életből... Úgy sajnáltam, bár tehettem volna valamit, hogy megóvjam ettől! Karácsonyra azonban már ott bujkált a szemében a régi huncutság, miközben körbemotorozta a lakást, mintha mi sem történt volna. Dani pár hét alatt újra olyan lett, mint régen; csak a rossz emlék és az Isten iránti hála maradt. * % * És lám, milyen gyarló is az ember: a felfokozott hangulatú napok után a hétköznapok sodrásában gyakran elfelejtkezünk minderről, idegesek, szeretetíenek, türelmedének vagyunk társunkkal, gyermekeinkkel. Már megint nem alszik, már megint válogat, már megint hisztizik... Nem, senki sem mondta, hogy könnyű dolog szülőnek lenni, embert nevelni, a nap minden percében tökéletes'példaképnek lenni és nyugovóra térve minden mosolygós napért együtt adni hálát az Úristennek. De a történtek óta kicsit másként éljük meg a dolgokat, átértékeltük a prioritásokat az életünkben. Nagyon drága tanulópénz volt ez, mégis sokat tudtunk meg közben önmagunkról, a társunkról, a határainkról. Hihetetlen mélységeket és magasságokat éltünk meg férjemmel, Mátéval pár nap leforgása alatt, amíg a legszívszorítóbb rémülettől a csodálatos megkönnyebbülésig jutottunk. Mérhetetlen hálával tartozunk Urunknak, a hatalmas szabadító Úr Jézus Krisztusnak, aki mégis megtartotta drága kincsünk. Bár Dánielünk az élet oroszlánjainak - a fájdalomnak, a betegségnek - a vermében járt, az Úr szerető kezét reá tette, és megóvta, így azok nem bántották: mi pedig újra visszakaphattuk őt. Fabiny Tamás püspök a munkatársi karácsonyon egy 2015. évi Útmutatót ajándékozott Máténak. A bibliaolvasó első oldalára ugyanazt az ószövetségi igét írta üzenetként, amelyet december 10-én együtt olvastunk a férjemmel... „Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Én meggyógyítalak...” Bizony, nap mint nap szükségünk van az Úristen megtartó kegyelmére, oltalmazó szeretetére. Kérjük őt, hogy mindezt sose felejtsük el, és úgy formálja életünket, hogy nagy kegyelmét újra meg újra meghálálva élhessünk azzal az eséllyel, amelyet családunknak adott. ■
