Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-12-21 / 51-52. szám

24 41 2014- december 21-28. FÓKUSZ Evangélikus Élet Manapság a közgyűjteményekben, így a levéltárakban is szá­mos családi levéltár lelhetőfel és kutatható, s egyre nagyobb az érdeklődés a magániratok mentése, gyűjtése iránt, hiszen ezek­ből a dokumentumokból a történelmi tények más dimenzió­ban ismerhetők meg. Érdemesfigyelmet fordítanunk rá, hogy tudatosan, intézményi szinten szervezetten mentsük ezeket az iratanyagokat, hiszen akár családtörténeti, akár gyülekezettör­téneti szempontból érdekesek lehetnek az utókor számára. Az evangélikus gyűjtemények is őriznek értékes hagyatékokat. THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra Naplók, magánlevelek, memoárok A naplók, a magánlevelek, az önéletrajzok és me­moárok, illetve az oral history (elmesélt történe­lem) forrásai a személyes emlékezet dokumentu­maiként sajátos módon, az egyes ember szemszö­géből ábrázolnak tényeket. Azon túl, hogy belő­lük információk speciális csoportja nyerhető, komoly kiegészítői és néha még értelmezői is az úgynevezett hivatalos iratokból származó adatok­nak, sőt azokkal egyenértékű források. Akár családtörténet-kutatás, akár egy kisebb­­nagyobb közösség történetének megismerése vezérel minket, e dokumentumok kiaknázása nagy haszonnal jár számunkra, hiszen megerősíthet­nek olyan adatokat, amelyek egyébként ismertek előttünk, vagy kiegészíthetik a hiányzókat. Éppen ezért megőrzésük, mentésük fontos lehet az utókor számára. Ahol a családi, rokoni kör gyűjti ezeket az ira­tokat, még sokáig biztosított lehet a sorsuk, veszély­be akkor kerülnek, ha már nincs, aki őrizze őket. Sok esetben nincs, aki felismerje e források érté­két, így nem is gondolnak rá, hogy közgyűjtemény­be juttatva érdemes lenne a megmentésük. A le­véltárosok, egyházmegyei megbízottak figyelme fontos, hogy kiterjedjen ezekre az anyagokra is, de a saját történeti értékű régi, akár 19. századi csa­ládi irataik sorsát bizonytalannak érzők is gondol­hatnak arra, hogy dokumentumaik őrzőhelyéül egyházunk levéltárait válasszák. A magániratok gyűjtésénél természetesen a történeti érték, az anyagban rejlő információ a kulcsszó, hiszen a le­véltárak is ennek alapján veszik át a nekik felaján­lott anyagokat. A személyes jellegű írásművek, a naplók a je­len frissességével, a memoárok a visszatekintő, összegző tudással, a magánlevelek a sokszor részletekbe menő, más forrásokból meg sem is­merhető adatok közlésével teszik lehetővé, hogy közelebb kerüljünk a tanulmányozandó korhoz és közeghez. Nemcsak írójuk világképe bontako­zik ki előttünk, de általuk betekintést nyerhetünk egy személy és családtagjai, rokonsága, baráti kö­re, gyülekezete, voltaképpen teljes kapcsolati há­lója életébe. Hogy mentalitásukra, szokásaikra, az élet legkülönfélébb területére vonatkozó véleke­désükre, időbeosztásukra, ízlésükre, ismeretségi körükre vagy akár ingatlanjaik beosztására vonat­kozóan adatokat találjunk, ezek a legkedvezőbb források. Nyilvánvaló persze, hogy - miként a hi­vatalos iratok - a magániratok is egyfajta álláspon­tot tükröznek, s természetesen forráskritikával kell illetni ezeket is. Voltak időszakok, amelyek kifejezetten kedvez­tek az öndokumentálásnak. A szigorú vallásosság közegében vagy éppen a totalitárius diktatúrák­ban mindenfajta kiválás, az egyénnek a környe­zetéből való kiemelkedése, ha nem is mindig hát­rányos, de jórészt szükségtelen és indokoladan volt. A történeti (vagy akár másmilyen) eseményekről alkotott egyéni vélemény, illetve értelmezés báto­rítása nemcsak hogy nem volt érdeke az adott be­rendezkedés vezető erőinek, de gyakorta egyene­sen visszaszorítandó volt. Sajnos ez néha oda ve­zetett, hogy voltak, akik részben vagy egészben megsemmisítették - félelemből, óvatosságból - korábban gondosan vezetett naplóikat. Más befolyásoló tényezők is hatottak azonban: a társadalom fejletlensége, az életkörülmények szű­kös volta vagy a háborús időszakok is akadályt je­lenthettek. A politikai fenyegetettség légköre pe­dig többféleképpen is hathatott: egyesek nem ír­tak semmit, mások a nyílt szóbeli kommunikáció hiánya miatt éppen hogy írni kényszerültek. E hát­tér meghatározta a szerzők viszonyát a lejegyzett dolgokhoz, és befolyásolta azt is, hogy mely témák lettek kitüntetettek a feljegyzésekben, vagy éppen melyek maradtak ki teljes egészében. Ugyanakkor jelentős napló- és emlékiratíró, il­letve levelező korszakok is voltak, amelyekben rendkívüli bőséggel születtek ilyen feljegyzések. A17. századi erdélyi naplók vagy a reformkor nap­lói egy-egy ilyen időszak gazdag termései. Az arisz­tokraták naplói mellett a 19. században szerencsé­re igen nagy számban születtek naplók a polgár­ság körében is, amely e társadalmi réteg megerő­södésének jele, s a társadalmi érintkezés egyik fon­tos területe volt a gyakori levelezés is. Érdekes példa a fentiekre az evangélikus Kánya Emíliának (1828-1905), az első magyar szerkesz­tőnőnek, a Családi Kör szerkesztőjének emlékira­ta. (Édesapja Kánya Pál a pesti evangélikus - De­ák téri - gimnázium tanára, igazgatója volt.) Emília időskorában - naplói alapján - megírt memoárjának kéziratából három kötetet az Evangélikus Országos Levéltár őriz. (A negyedik az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található.) Réges-régi időkről - Egy ig, századi író­nő emlékiratai címmel jelent meg a szöveg 1998- ban Fábri Anna és Kiss Bori gondozásában. Az ilyen típusú források persze nem pusztán egy család vagy rokoni kör tagjainak megismeré­sét teszik lehetővé, hanem annak a tágabb közeg­nek a feltérképezését is elősegítik, amelybe egy­­egy család a társasági életben vagy vagyoni hely­zete, esetieg vallása folytán tartozott, s megismer­hetjük, hogy e közeg milyen súlyú, jelentőségű volt „Hogy a Kánya család barátainak, ismerősei­nek Emília emlékiratában megörökített névsorát tanulmányozzuk, nemcsak az evangélikusság szinte önmagával is beérő társaséleti szerveződé­seire figyelhetünk föl, hanem arra is, hogy a ko­rabeli pesti értelmiségben milyen nagy súlya volt ennek a viszonylag kis létszámú felekezetnek, hogy mennyi nagynevű tudós, professzor, író, szerkesz­tő van közöttük, de a Hunfalvyak, Balassák, Markusovszkyak, Tavassy, Vachott, Pákh Albert és Petőfi - Emília által megemlített - nevei mel­lé még sok más is odakívánkozna...” - írja Fábri Anna, a Kánya-memoár egyik kiadója. Sokféle indítékuk lehet a memoárok szerzői­nek, akárcsak a naplóíróknak: történetmesélés az utókor számára, tanítás, példaadás, el nem mond­ható negatívumok feloldása (igazságtalanságok, Kánya Emília panasz), önigazolás - vagy egyszerűen csak az írás öröme. A személyes történelem forrásai sosem csak sze­mélyes vagy családtörténeti adatok tárházaként értékelhetők, hanem azon értékük miatt, amely­nek segítségével megismerhető az a miliő, amely­ben az emlékező mozog. Fejtegetéseik, leírásaik révén képet kapunk az őket körülvevő szűkebb­­tágabb közeg értékrendjéről, viszonyairól, a leg­különfélébb kérdésekben alkotott véleményekről, s a köztörténet egy-egy szeletével is megismertet minket a szerző a szemtanú vagy a kortárs szem­üvegén keresztül. ■ Kovács Eleonóra Két kultúra határán Beszélgetés Elisabetta Ricci valdens teológussal ► Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen minden évben megfordulnak ösztöndíjasok Németországból és Finnországból. De hogy Rómából?! Nagyon ritka, ezért olyan külön­leges, hogy az idei őszi félévben mégis a budapesti teológusok között tanul Elisabetta Ricci, aki a római Facoltá Valdese di Teológia hallgatójaként érkezett Magyarországra. Olasz nyitottsággal és hibátlan magyarsággal mesélt kétnyelvű neveltetéséről, magyar­­országi tapasztalatairól és jövőbeli terveiről.- Édesapád olasz, édesanyád pedig magyar származású. Elogyan találtak egymásra?- Édesapám egyszer elutazott a Balatonra, ahol édesanyáméknak nyaralójuk volt, így is­merkedtek meg egymással. Egy nyaralásból szü­letett az ő szerelmük. Miután édesapám haza­tért, még sokáig leveleztek egymással, majd többször újra visszajött meglátogatni édesanyá­mat Magyarországra. Az esküvőt azonban már Rietiben, egy Rómától hetven kilométer­re fekvő kisvárosban tartották, máig is itt élnek.- Te két kultúra gyermeke vagy. Melyik ér­vényesült inkább a neveltetésedben?- Mivel édesanyám magyar, és a legszoro­sabb kapcsolatom vele volt, ezért magyar anyanyelvűnek tartom magam. De az édes­apám, nagyszüleim és a környezetemben élő többi ember mind olaszul szóltak hozzám. Ta­lán a kétnyelvűség az oka, hogy csak későn, hároméves korom körül kezdtem el beszél­ni. Szerencsére azonban egyáltalán nem ke­vertem a nyelveket: aki magyarul szólt hoz­zám, annak magyarul válaszoltam, aki olaszul, annak olaszul.- Az identitásodban is megmutatkozik ez a kettősség?- Ez nagyon nehéz kérdés, mind a pozitívu­mait, mind a negatívumait megéltem. Egyrész­ről a kétnyelvűség nagy nyitottságot adott. Kis­gyermekkoromtól fogva folyamatosan utaztam, mind a két kultúrát megismertem. Ugyanak­kor nagyon nehéz megbirkózni vele, hogy nem tudod, hova tartozol. Nincsenek gyöke­reid, hanem szembesülsz vele, hogy nem vagy igazából se olasz, se magyar.- Ezt észrevették a diáktársaid is annak ide­jén az iskolában?- Igen, lehetett érezni, és a tanárok is más­képp viszonyultak hozzám, én pedig zárkózot­­tabb lettem. Óvodába nem jártam, mert édes­anyám otthon nevelt, egyből az iskola közös­ségébe csöppentem. Nincs testvérem sem, így a karakterem amúgy is zártabb.- Pedig mi itt az egyetemen pont úgy ismer­tünk meg téged, mint aki mindenkivel közvet­len és barátságos...- Igen, az olaszokról mindenkinek a nyi­tottság, jókedv jut eszébe, de a mi családunk­ban ez pont fordítva alakult: mert édesapám a visszahúzódó, édesanyám pedig a kifelé for­duló.- Elogyan vezetett az utad odáig hogy a val­dens teológiára jelentkezz?- A gimnázium után orvosi egyetemen ta­nultam tovább, ott diplomáztam, majd a há­ziorvosi szakirányra specializálódtam. 2011-ben végeztem, és rögtön jelentkeztem a Facoltá Val­dese di Teológiára, vagyis a valdens egyetem­re. 2012-ben vettek fel biblikus teológia szak­ra, levelező tagozatra. Nagyon keveset dolgoz­tam orvosként. De mivel már fizetnem kell a tanulmányaimért, ezért félállásban munkát kel­lett vállalnom, egy rendelőben gyerekeket ol­tottam be. De ezt csak az önfenntartás céljá­val végeztem, már a teológiának szenteltem magam. Mind a kettő teljes embert kíván, nem bírnám együtt végezni. Aki mindent akar egyszerre, annak a végén esetleg semmi sem marad...- A valdensek kisebbségben vannak a kato­likus többségű Olaszországban. Kik ők, és ho­gyan élnek ma?- A valdenseket sokat üldözték, sokat szen­vedtek, de túlélték, és később megkapták a sza­badságot. Annak idején csatlakoztak a reformá­cióhoz, leginkább a református irányzathoz áll­nak közel. Ma körülbelül huszonöt-harminc - ezren vannak, nagyon kicsi gyülekezeteket alkotnak. Északon, a svájci határnál vannak az igazán régi gyülekezeteik, de Olaszország egész területén élnek szórványok, melyek tag­jai közül sokan valaha katolikusok voltak, olyanok, mint én.- Római katolikusként nevelkedtél?- A családomban mindenki katolikus. Eb­ben a közösségben nőttem fel, de hallottam Lu­therről, és felfigyeltem rá. Elolvastam Roland H. Bainton Luther-életrajzát, majd pedig a re­formátor A szolgai akaratról című művét. Mindkettő nagyon megfogott. A római kato­likus egyházban ugyanis sok minden van, ami elvonja az ember figyelmét a lényegről, Luther azonban visszavezetett az igazi forráshoz, az evangéliumhoz. Ezt Olaszországban nagyon nehéz megta­pasztalni, mert a misére járás tömegjelenség, sokszor az emberek csak azért mennek, mert elvárják tőlük. Amikor azonban Magyaror­szágra kerültem, bekopogtam a budavári evangélikus gyülekezethez, és nagyon mele­gen fogadtak. Az itteni bibliaórákon és isten­tiszteleteken éltem át igazán, hogy közel ál­lunk Luther tanításához. Itt valóban otthon érzem magam. Két liturgiái elem volt, ami iga­zán megérintett. Egyrészről a gyónási kérdé­seknél éreztem, hogy a válaszainkat nagyon komolyan kell venni, felelősségünk van értük. Másrészről feltűnt, hogy bár az evangéliku­sok a legtöbbször nem térdelnek le, de egy­szer mégis megteszik, a legszentebb pillanat­ban: az úrvacsoránál.- A családod, környezeted hogyan reagált, amikor megtudták, hogy protestáns egyete­men szeretnél teológiát tanulni?- Nagyon rosszul érintette őket! Senki sem valdens nálunk, sőt a felmenőim között papok és apácák is vannak... Édesanyám egyre hajto­gatta: „Vannak jó katolikus egyetemek is, mi­ért nem legalább azt választottad?!” De én nem akartam, mert a katolikus teológián sok a filo­zófia, a dogmatika, engem viszont inkább a bib­likus tárgyak és az exegézis érdekel.- Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen is ilyen előadásokat hallgatsz?- Igen, ilyen témájú tárgyakat vettem fel, jól tudom követni az órákat. A tanárok nagyon fi­gyelmesek, mert tudják, hogy nekem nehezebb, hiszen tizenkét iskolaévet kihagytam a magyar nyelvű oktatásból. Héberből először mindig olaszra fordítok, csak aztán magyarra.- Mi a terved, ha letelik az ösztöndíjad, és de­cemberben visszautazol Rómába?- Folytatom a valdens teológiát, és ha min­den jól megy, akkor jövőre diplomázom. Sze­retném a mesterszakot is elvégezni, utána pe­dig talán a lelkészi pálya felé veszem az irányt. De ez nemcsak rajtam áll, hanem a valdens kö­zösségnek is jelölnie kell engem... ■ Kovács Barbara

Next

/
Thumbnails
Contents