Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-07-20 / 29. szám

6 •« 2014- július 20. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Kisslaki László_____________________________________________________ A harmadik megoldás- Az Isten is megvert magával! Hogy lehet valaki ekkora tulok?- fordult el Borbíró százados a sült halként hallgató Gaál ka­déttól, s az ablakhoz sétált. Kedvetlenül bámult le a kihalt ka­szárnyaudvarra. A laktanyaépület főkapuja előtt, az ázott feke­te-sárga zászló alatt két őr állt csukaszürkében, mint lélegző kő­szobrok. Ugyan fentről nem látta, ahogy az esőcseppek csurog­nak a zubbonyukról, de attól sem derült volna jobb kedvre. A százados néha nagyon magányosnak érezte magát. Nem csoda. A távolság miatt nagy ritkán tudott csak hazautazni a fe­leségéhez - merthogy Elzának eszébe sem jutott a határ menti kisvárosra cserélni Bécset. Borbíró Bálint időnként kedélybeteg lett. Néha saját magát is zavarta, hogy csak leadta a tananyagot. De mi mást tehetett? Be kellett látnia, hogy egy-két kadétjával képtelen megértetni a tereptan alapjait. „Itt van például ez a marha Gaál” - gondolta. Valahonnan Kas­sa környékéről jött ide, s csakis azért akar tiszt lenni, mert a má­sodik gyerekkorát élő generális grószpapa akkor íratja rá a bir­tokát, ha az unoka legalább hadnagy lesz, ahogy az már Mária Terézia óta szokás a családban. De Borbíró biztos benne: ahogy rácsukják a kriptaajtót az alig hűlt hadastyánra, az unoka még azon melegében kéri a nyugállományba helyezését. Persze hogy elkeserítő ilyen alakokat oktatni. Helyre küldte a kevéssé szépreményű kadétot, s evvel aznap­ra, szombat lévén, befejeződött a tanítás. Cigarettát vett elő, s még a skatulyáért sem nyúlt, mikor von Stadler már ugrott is a dobozzal, tüzet adott. A százados szip­pantott egy-két slukkot, csak aztán biccentett a növendéknek. „Ebben is gyors, mint az apja” - nyugtázta elégedetten. Nem­hiába évfolyamelső. De csakis az eszéért, s nem azért, mert az idősebb Stadler báró magas rangú tiszt a vezérkarban. Hanem, ami ritkaság, társai sem tartották az ifjú Egont strébernek. Sőt! Felnéztek rá. Verekedés, iszákosság és függelemsértés miatt ő is gyakran ült zárkában a társaival. Azért meg külön csodál­ták - s tán kicsit irigyelték is -, hogy hozzávetőleg annyiszor zárták be bordélyházak látogatása miatt, mint évfolyamtársait együttvéve. Borbíró az ablaknál maradt, nézte, ahogy a cigaretta füstjé­be kap a szél, s a semmibe szórja. Aztán mintha először látná, elmélyülten figyelte az őrségváltást lenn a zászlónál. „Igen, ala­ki hiba nélkül történt” - állapította meg magában. Ez eszébe juttatta a saját kadétkorát. Elmosolyodott, mikor visszaidézte, milyen ifjonti lelkesedéssel vette át a pécsi k. u. k. laktanyában a tereptan oktatását. Már a Ludovikán felfigyeltek a tanárai a matematikai tehetségére. A százados szerette a hadsereget. I. Ferenc József császárban szinte a földre költözött Atyaúristent látta, ki jóságosán, atyai bölcsességgel irányítja soknyelvű birodalmát. Talán azért is, mert a győri atyák kivették őt az árvaházból, és hadapródiskolába írat­ták. Ott szülei helyett egy igazi nagy családra lelt. S tán emiatt is aggódott az osztrák-magyar birodalom jövőjéért. Az utóbbi időben viharfelhők gyülekeztek a Monarchia egén. Borbíró megérezte a közeli égzengést. A hadseregben már vagy egy éve gyakoribbá váltak a hadgyakorlatok és a csapat­összevonások. A keleti határvidéken elszaporodtak a helyi pro­vokációk. Délen, a közelmúltban annektált területeken fanati­kus nacionalisták izgatták a népet. Közben Európában a kor­mányfők hónapok óta tartós békéről, a nemzetek közötti meg­egyezésekről tárgyaltak, és arról, hogy lassan a háborút mint ultima ratiót kiradírozzák a diplomáciai szótárakból. Csak az volt gyanús, hogy tán túlságosan is gyakran hangoztatták. * * * Borbíró hirtelen eldobta a cigarettáját, mert már az ujjára égett. Erről eszébe jutott, hogy ideje visszamenni a hotelba, ahol fe­lesége két napja megszállt. Most sem volt hajlandó özvegy Dra­­govicné házába jönni, ahol Bálint szerény lakást bérelt. Pedig Bitó Pista, a Keszthelyről berukkolt tisztiszolgája példás rend­ben tartotta, s még az Elzának vett virág vizét is kicserélte. De a parasztlegény tudta, felesleges az igyekezet. A bárónő most sem fog idejönni. Mikor Borbíró kilépett a laktanyából - a poszt némán tisz­telgett -, sietősre fogta, de Bállá Gábornak, az ügyeletes tiszt­nek a hangja megállította.- Tudom, pajtás, hogy megjött az asszony, de azért ott leszel az öregnél?- Még kérded? Te is tudod, a Levente-napról a távollétet csak hiteles halotti bizonyítvánnyal fogadná el - mondta, s nevet­ve intett búcsút barátjának. A Korona Szálló felé vette útját, és csak ekkor gondolt a reg­geli kínos jelenetre. Fájt neki, hogy felesége csak azért utazott ide Bécsből, hogy választásra kényszerítse. Elza eleinte még halkan érvelt, de beszéd közben mindjob­ban felizgatta magát, s a szobalánynak hallgatóznia sem kellett, porolgatás közben is hallhatta a hisztériába vékonyodó hangot. Borbíró nem szólt, csak elszomorították feleségének keserű szavai. Ő, Elza egy asszony, aki - ha Bálint még nem tudná - végre családra vágyik, és nem tud tovább így élni. Meg nem is akar - mondta a nő határozottan. Egyébként a holnap esti gyors­sal utazik vissza. Bálint addig döntsön! Vagy kvietál a hadsereg­ből, vagy elválnak. Harmadik megoldás nincs! - szögezte le, hol­ott tudta, férje hívő katolikusként mondott igent az oltár előtt. Mikor Borbíró belépett a szállodába, a portás tisztelettel haj­longott, csak azt nem értette, miért néz a takarítónő olyan rész­véttel a századosra. Elza közben lejött a lépcsőn, majd karon fogva átsétáltak az étterembe. Ebéd közben nem tértek vissza a reggeli beszélge­tésre. A leves után Bálint közölte Elzával, hogy este Pongrácz őr­nagyhoz hivatalos az egész tisztikarral együtt névnapi ünnep­ségre, és nem teheti meg, hogy ne legyen jelen. Sajnos késő lesz, mire visszaér, mert a Levente-nap éjféltől, vagyis holnaptól ér­vényes, s pontosan nulla órakor kell Pongráczot felköszönteni. De azért siet vissza. Meg vasárnap amúgy sem lesz szolgálatban. * * 9 Mikor a százados kora este elszabadult Elzától, a lakásában gyor­san átöltözött. Hamar ment, mert Bitó Pista már feltűzte a ki­tüntetéseit a zubbonyára, miután Dragovicné gondosan átgő­zölte a díszegyenruháját. A kaszinóban nem kellett szabadkoznia a késésért, mikor tíz felé megérkezett. Már nagy hévvel folyt a mulatás. A pirospozs­gás Pongrácz őrnagy, mint egy kövér anyakirálynő, mosolyog­va emelgette vissza a rá emelt poharakat. Magasan állt a jókedv, ment a nótázás, néhány asztalnál viszont pár fiatal hadnagy, mint mindentudó stratéga, az európai konstellációt taglalta. Aztán elérkezett a várva várt éjfél. Mindenki egyszerre emelte a poharát, és fenékig ürítették az őrnagy egészségére. Ak­kor jött az est csúcspontja. A zenekar tust húzott, Pongrácz őr­nagy elkiáltotta magát:- Vitézek, lóra! Erre a tisztek kört formáltak, és lovaglóülésben, a támlával szemben visszaültek a székükre. Aztán elhangzott a vezényszó:- Szomjas a ló! Erre kórusban énekelték: „Reggel óta megy a ló, megy a ló, mindjárt összeroskad.” Minden szótagnál előrerukkoltak a székkel. S mikor elhang­zott az utolsó szótag, a kör szélén elhelyezett asztalról, aki ép­pen odazökkent, kiitta a letakart tetejű kupát. Egy legény rög­tön újratöltötte, ám spanyolfal mögött, ezért senki sem tudta, mi jut neki, ha rákerül a sor. így nem csoda, hogy néhány lo­vas pár perc alatt kidőlt, ha kétszer kellett lehúznia a kupa pá­linkát. De olyan is volt, aki még nem jutott el az itatóig. Egy óra múlva feloszlott a maradék ménes. Az utolsónak ma­radt három csataló megegyezett, hogy már nem szomjasak. Bor­bíró büszke volt, mert egyike volt a három hősnek. * * # Már langyosan sütött a felkelő nap, mire Borbíró nagy nehe­zen megérkezett a szállodába.- A bárónő az állomásra ment a korai vonathoz - közölte a portás. Egy levelet nyújtott át a századosnak, közben felpillantott az órára.- Most már nem tetszik elérni - mondta, s sajnálkozva tár­ta szét a kezét. A konflison Borbíró átolvasta felesége sietős írását. Az asszony közölte, hogy egész éjjel várt rá, de rájött, hogy feles­leges. Ezért utazik el korábban. Két napon belül táviratozza meg, hogy mi fontosabb neki, a tiszti bojtja vagy ő. „Harmadik meg­oldás nincs! Hű és szerető feleséged, Elza” - zárult a levél. Borbíró nagyot ásított, s a zsebébe gyűrte a papírt. Odaha­za, mielőtt az ágyba zuhant, még utasította Pistát, hogy ne kelt­se fel senkinek, különben is vasárnap van. Arra ébredt, hogy a legény rángatja a vállát. Éppen szitkozód­ni akart, azt hitte, épp csak becsukta a szemét, s ez a betyár már­is kelti, de ahogy meglátta Pista rémült arcát, rögtön kiröppent az álom a szeméből.- Most érkezett a küldönc a paranccsal. Azonnal a kaszár­nyába! - dadogta Pista, sápadtan az izgalomtól. - Megölték Fe­renc Ferdinánd őfelségét! És Zsófia hercegnőt - tette hozzá. Borbíró, mintha villámütés érte volna, megdermedt a hírre, de a következő pillanatban kipattant az ágyból. Három percre rá már a kaszárnyába tartott. A következő napokat mintha lázálomban élte volna át. Hajnaltól késő estig nem volt egy szabad perce sem. Soká­ig, míg a tragédia döbbeneté enyhült a szívében, csak a mun­kájára összpontosított. Napról napra újabb utasítások, paran­csok érkeztek, s ezeket újabb, majd még újabb csoportosítások, átrendezések követték. Mikor július végén kirobbant a háború, az összes harmad­éves növendéket előléptették hadnaggyá, s már mint fiatal tisz­tek vonulhattak be új állomáshelyükre. * * * Borbíró százados a hadüzenet után három héttel a 44. kapos­vári gyalogezredbe került, s kadétjai helyett a Száva partján pa­rancsolt a századának. A pokoli harcokban már több katoná­ja elesett a Szabács alatt épített hadihíd védelmében. Egyik hajdani kadétja, Gaál hadnagy is hozzá került. Gaál már az első napokban saját magától, tereptani ismeretek nélkül is megtanulta, hogy ha szikla mögé veti magát, az jól védi a felé­je záporozó lövedékektől. Bálint kicsit sajnálta a fiatalembert, mert hiába lett hadnagy, a nagypapája él, sőt nagyon nagy az esélye, hogy az öreg hamarosan meggyászolhatja hősi halott uno­káját. Ha nagy néha eszébe jutott Elza, a százados elmosolyodott. A tűzkeresztség napjától őrzött a mundérja zsebében egy ne­ki címzett kuvertát. Hogy megváljon a tiszti mundértól, az eszé­be se jutott. Ha felesége kedvéért mégis kérte volna a nyugdí­jazását, az a háborúban félig-meddig már hazaárulásnak szá­mított volna. Meg gyávaságnak. Mért pont a hadüzenet nap­ján jutott eszébe az elbocsátását kérni? Másnap hajnalban újra heves támadás indult Szabács ellen, három helyen végzetes találat érte a hadihidat is, az a veszély fenyegetett, hogy utánpótlás nélkül maradnak. De egy pon­ton, dacára a heves tűznek, átjutottak a folyón az utánpótlás­szállítók. Gaál hadnagy az embereivel éppen az érkezett lő­szert rakatta át az üresen várakozó szekerekre, mikor Borbí­ró százados is hozott pár katonát segítségül, hogy mielőbb el­hagyják a tűz alatt tartott terepet. Aztán már villámgyorsan ment minden, pár perc múlva vihették is a rakományt a tü­zérekhez. Mikor az utolsó szekér is elrobogott, Gaál elővett egy pakli Darlingot, és mosolyogva kínálta a századosnak. Borbíró ép­pen a cigarettáért nyúlt, mikor a halálos lövés érte.- Szanitéc! - ordította a hadnagy, s egy földhalom mögé húz­ta parancsnokát. Mikor kigombolta a véres zubbonyt, Borbíró még magánál volt, de ködösülő tekintete már jelezte, hogy lelke röppenni kí­ván. Száját félig kinyitotta, mint aki még mondani akar valamit. Gaál lehajolt, s csak annyit értett a halkuló szavakból, hogy a zubbonyából a levelet a hadnagy küldje el a feleségének. A had­nagynak torkán akadt a szó, ezért csak hevesen bólogatott. Hir­telen nem értette, miért lágyul utolsó mosolyra Borbíró arca. Persze ő nem tudta, mi van a levélben. Pedig csak egy rövid mondat volt: „Ez a harmadik megoldás.”

Next

/
Thumbnails
Contents