Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-07-20 / 29. szám
6 •« 2014- július 20. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Kisslaki László_____________________________________________________ A harmadik megoldás- Az Isten is megvert magával! Hogy lehet valaki ekkora tulok?- fordult el Borbíró százados a sült halként hallgató Gaál kadéttól, s az ablakhoz sétált. Kedvetlenül bámult le a kihalt kaszárnyaudvarra. A laktanyaépület főkapuja előtt, az ázott fekete-sárga zászló alatt két őr állt csukaszürkében, mint lélegző kőszobrok. Ugyan fentről nem látta, ahogy az esőcseppek csurognak a zubbonyukról, de attól sem derült volna jobb kedvre. A százados néha nagyon magányosnak érezte magát. Nem csoda. A távolság miatt nagy ritkán tudott csak hazautazni a feleségéhez - merthogy Elzának eszébe sem jutott a határ menti kisvárosra cserélni Bécset. Borbíró Bálint időnként kedélybeteg lett. Néha saját magát is zavarta, hogy csak leadta a tananyagot. De mi mást tehetett? Be kellett látnia, hogy egy-két kadétjával képtelen megértetni a tereptan alapjait. „Itt van például ez a marha Gaál” - gondolta. Valahonnan Kassa környékéről jött ide, s csakis azért akar tiszt lenni, mert a második gyerekkorát élő generális grószpapa akkor íratja rá a birtokát, ha az unoka legalább hadnagy lesz, ahogy az már Mária Terézia óta szokás a családban. De Borbíró biztos benne: ahogy rácsukják a kriptaajtót az alig hűlt hadastyánra, az unoka még azon melegében kéri a nyugállományba helyezését. Persze hogy elkeserítő ilyen alakokat oktatni. Helyre küldte a kevéssé szépreményű kadétot, s evvel aznapra, szombat lévén, befejeződött a tanítás. Cigarettát vett elő, s még a skatulyáért sem nyúlt, mikor von Stadler már ugrott is a dobozzal, tüzet adott. A százados szippantott egy-két slukkot, csak aztán biccentett a növendéknek. „Ebben is gyors, mint az apja” - nyugtázta elégedetten. Nemhiába évfolyamelső. De csakis az eszéért, s nem azért, mert az idősebb Stadler báró magas rangú tiszt a vezérkarban. Hanem, ami ritkaság, társai sem tartották az ifjú Egont strébernek. Sőt! Felnéztek rá. Verekedés, iszákosság és függelemsértés miatt ő is gyakran ült zárkában a társaival. Azért meg külön csodálták - s tán kicsit irigyelték is -, hogy hozzávetőleg annyiszor zárták be bordélyházak látogatása miatt, mint évfolyamtársait együttvéve. Borbíró az ablaknál maradt, nézte, ahogy a cigaretta füstjébe kap a szél, s a semmibe szórja. Aztán mintha először látná, elmélyülten figyelte az őrségváltást lenn a zászlónál. „Igen, alaki hiba nélkül történt” - állapította meg magában. Ez eszébe juttatta a saját kadétkorát. Elmosolyodott, mikor visszaidézte, milyen ifjonti lelkesedéssel vette át a pécsi k. u. k. laktanyában a tereptan oktatását. Már a Ludovikán felfigyeltek a tanárai a matematikai tehetségére. A százados szerette a hadsereget. I. Ferenc József császárban szinte a földre költözött Atyaúristent látta, ki jóságosán, atyai bölcsességgel irányítja soknyelvű birodalmát. Talán azért is, mert a győri atyák kivették őt az árvaházból, és hadapródiskolába íratták. Ott szülei helyett egy igazi nagy családra lelt. S tán emiatt is aggódott az osztrák-magyar birodalom jövőjéért. Az utóbbi időben viharfelhők gyülekeztek a Monarchia egén. Borbíró megérezte a közeli égzengést. A hadseregben már vagy egy éve gyakoribbá váltak a hadgyakorlatok és a csapatösszevonások. A keleti határvidéken elszaporodtak a helyi provokációk. Délen, a közelmúltban annektált területeken fanatikus nacionalisták izgatták a népet. Közben Európában a kormányfők hónapok óta tartós békéről, a nemzetek közötti megegyezésekről tárgyaltak, és arról, hogy lassan a háborút mint ultima ratiót kiradírozzák a diplomáciai szótárakból. Csak az volt gyanús, hogy tán túlságosan is gyakran hangoztatták. * * * Borbíró hirtelen eldobta a cigarettáját, mert már az ujjára égett. Erről eszébe jutott, hogy ideje visszamenni a hotelba, ahol felesége két napja megszállt. Most sem volt hajlandó özvegy Dragovicné házába jönni, ahol Bálint szerény lakást bérelt. Pedig Bitó Pista, a Keszthelyről berukkolt tisztiszolgája példás rendben tartotta, s még az Elzának vett virág vizét is kicserélte. De a parasztlegény tudta, felesleges az igyekezet. A bárónő most sem fog idejönni. Mikor Borbíró kilépett a laktanyából - a poszt némán tisztelgett -, sietősre fogta, de Bállá Gábornak, az ügyeletes tisztnek a hangja megállította.- Tudom, pajtás, hogy megjött az asszony, de azért ott leszel az öregnél?- Még kérded? Te is tudod, a Levente-napról a távollétet csak hiteles halotti bizonyítvánnyal fogadná el - mondta, s nevetve intett búcsút barátjának. A Korona Szálló felé vette útját, és csak ekkor gondolt a reggeli kínos jelenetre. Fájt neki, hogy felesége csak azért utazott ide Bécsből, hogy választásra kényszerítse. Elza eleinte még halkan érvelt, de beszéd közben mindjobban felizgatta magát, s a szobalánynak hallgatóznia sem kellett, porolgatás közben is hallhatta a hisztériába vékonyodó hangot. Borbíró nem szólt, csak elszomorították feleségének keserű szavai. Ő, Elza egy asszony, aki - ha Bálint még nem tudná - végre családra vágyik, és nem tud tovább így élni. Meg nem is akar - mondta a nő határozottan. Egyébként a holnap esti gyorssal utazik vissza. Bálint addig döntsön! Vagy kvietál a hadseregből, vagy elválnak. Harmadik megoldás nincs! - szögezte le, holott tudta, férje hívő katolikusként mondott igent az oltár előtt. Mikor Borbíró belépett a szállodába, a portás tisztelettel hajlongott, csak azt nem értette, miért néz a takarítónő olyan részvéttel a századosra. Elza közben lejött a lépcsőn, majd karon fogva átsétáltak az étterembe. Ebéd közben nem tértek vissza a reggeli beszélgetésre. A leves után Bálint közölte Elzával, hogy este Pongrácz őrnagyhoz hivatalos az egész tisztikarral együtt névnapi ünnepségre, és nem teheti meg, hogy ne legyen jelen. Sajnos késő lesz, mire visszaér, mert a Levente-nap éjféltől, vagyis holnaptól érvényes, s pontosan nulla órakor kell Pongráczot felköszönteni. De azért siet vissza. Meg vasárnap amúgy sem lesz szolgálatban. * * 9 Mikor a százados kora este elszabadult Elzától, a lakásában gyorsan átöltözött. Hamar ment, mert Bitó Pista már feltűzte a kitüntetéseit a zubbonyára, miután Dragovicné gondosan átgőzölte a díszegyenruháját. A kaszinóban nem kellett szabadkoznia a késésért, mikor tíz felé megérkezett. Már nagy hévvel folyt a mulatás. A pirospozsgás Pongrácz őrnagy, mint egy kövér anyakirálynő, mosolyogva emelgette vissza a rá emelt poharakat. Magasan állt a jókedv, ment a nótázás, néhány asztalnál viszont pár fiatal hadnagy, mint mindentudó stratéga, az európai konstellációt taglalta. Aztán elérkezett a várva várt éjfél. Mindenki egyszerre emelte a poharát, és fenékig ürítették az őrnagy egészségére. Akkor jött az est csúcspontja. A zenekar tust húzott, Pongrácz őrnagy elkiáltotta magát:- Vitézek, lóra! Erre a tisztek kört formáltak, és lovaglóülésben, a támlával szemben visszaültek a székükre. Aztán elhangzott a vezényszó:- Szomjas a ló! Erre kórusban énekelték: „Reggel óta megy a ló, megy a ló, mindjárt összeroskad.” Minden szótagnál előrerukkoltak a székkel. S mikor elhangzott az utolsó szótag, a kör szélén elhelyezett asztalról, aki éppen odazökkent, kiitta a letakart tetejű kupát. Egy legény rögtön újratöltötte, ám spanyolfal mögött, ezért senki sem tudta, mi jut neki, ha rákerül a sor. így nem csoda, hogy néhány lovas pár perc alatt kidőlt, ha kétszer kellett lehúznia a kupa pálinkát. De olyan is volt, aki még nem jutott el az itatóig. Egy óra múlva feloszlott a maradék ménes. Az utolsónak maradt három csataló megegyezett, hogy már nem szomjasak. Borbíró büszke volt, mert egyike volt a három hősnek. * * # Már langyosan sütött a felkelő nap, mire Borbíró nagy nehezen megérkezett a szállodába.- A bárónő az állomásra ment a korai vonathoz - közölte a portás. Egy levelet nyújtott át a századosnak, közben felpillantott az órára.- Most már nem tetszik elérni - mondta, s sajnálkozva tárta szét a kezét. A konflison Borbíró átolvasta felesége sietős írását. Az asszony közölte, hogy egész éjjel várt rá, de rájött, hogy felesleges. Ezért utazik el korábban. Két napon belül táviratozza meg, hogy mi fontosabb neki, a tiszti bojtja vagy ő. „Harmadik megoldás nincs! Hű és szerető feleséged, Elza” - zárult a levél. Borbíró nagyot ásított, s a zsebébe gyűrte a papírt. Odahaza, mielőtt az ágyba zuhant, még utasította Pistát, hogy ne keltse fel senkinek, különben is vasárnap van. Arra ébredt, hogy a legény rángatja a vállát. Éppen szitkozódni akart, azt hitte, épp csak becsukta a szemét, s ez a betyár máris kelti, de ahogy meglátta Pista rémült arcát, rögtön kiröppent az álom a szeméből.- Most érkezett a küldönc a paranccsal. Azonnal a kaszárnyába! - dadogta Pista, sápadtan az izgalomtól. - Megölték Ferenc Ferdinánd őfelségét! És Zsófia hercegnőt - tette hozzá. Borbíró, mintha villámütés érte volna, megdermedt a hírre, de a következő pillanatban kipattant az ágyból. Három percre rá már a kaszárnyába tartott. A következő napokat mintha lázálomban élte volna át. Hajnaltól késő estig nem volt egy szabad perce sem. Sokáig, míg a tragédia döbbeneté enyhült a szívében, csak a munkájára összpontosított. Napról napra újabb utasítások, parancsok érkeztek, s ezeket újabb, majd még újabb csoportosítások, átrendezések követték. Mikor július végén kirobbant a háború, az összes harmadéves növendéket előléptették hadnaggyá, s már mint fiatal tisztek vonulhattak be új állomáshelyükre. * * * Borbíró százados a hadüzenet után három héttel a 44. kaposvári gyalogezredbe került, s kadétjai helyett a Száva partján parancsolt a századának. A pokoli harcokban már több katonája elesett a Szabács alatt épített hadihíd védelmében. Egyik hajdani kadétja, Gaál hadnagy is hozzá került. Gaál már az első napokban saját magától, tereptani ismeretek nélkül is megtanulta, hogy ha szikla mögé veti magát, az jól védi a feléje záporozó lövedékektől. Bálint kicsit sajnálta a fiatalembert, mert hiába lett hadnagy, a nagypapája él, sőt nagyon nagy az esélye, hogy az öreg hamarosan meggyászolhatja hősi halott unokáját. Ha nagy néha eszébe jutott Elza, a százados elmosolyodott. A tűzkeresztség napjától őrzött a mundérja zsebében egy neki címzett kuvertát. Hogy megváljon a tiszti mundértól, az eszébe se jutott. Ha felesége kedvéért mégis kérte volna a nyugdíjazását, az a háborúban félig-meddig már hazaárulásnak számított volna. Meg gyávaságnak. Mért pont a hadüzenet napján jutott eszébe az elbocsátását kérni? Másnap hajnalban újra heves támadás indult Szabács ellen, három helyen végzetes találat érte a hadihidat is, az a veszély fenyegetett, hogy utánpótlás nélkül maradnak. De egy ponton, dacára a heves tűznek, átjutottak a folyón az utánpótlásszállítók. Gaál hadnagy az embereivel éppen az érkezett lőszert rakatta át az üresen várakozó szekerekre, mikor Borbíró százados is hozott pár katonát segítségül, hogy mielőbb elhagyják a tűz alatt tartott terepet. Aztán már villámgyorsan ment minden, pár perc múlva vihették is a rakományt a tüzérekhez. Mikor az utolsó szekér is elrobogott, Gaál elővett egy pakli Darlingot, és mosolyogva kínálta a századosnak. Borbíró éppen a cigarettáért nyúlt, mikor a halálos lövés érte.- Szanitéc! - ordította a hadnagy, s egy földhalom mögé húzta parancsnokát. Mikor kigombolta a véres zubbonyt, Borbíró még magánál volt, de ködösülő tekintete már jelezte, hogy lelke röppenni kíván. Száját félig kinyitotta, mint aki még mondani akar valamit. Gaál lehajolt, s csak annyit értett a halkuló szavakból, hogy a zubbonyából a levelet a hadnagy küldje el a feleségének. A hadnagynak torkán akadt a szó, ezért csak hevesen bólogatott. Hirtelen nem értette, miért lágyul utolsó mosolyra Borbíró arca. Persze ő nem tudta, mi van a levélben. Pedig csak egy rövid mondat volt: „Ez a harmadik megoldás.”
