Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-12-07 / 49. szám

12 4i 2014- december 7. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Ne kirakatéletet, Adventi összeköltözés A Tamás-mise szervezőinek fóti lelkigyakorlata valódit! Járom az adventi utcákat. Forgatag. Tolakodó, türelmetlen emberek. Szemük előtt egyetlen cél lebeg: minél gyorsabban beszerezni az összes kelléket karácsonyra, hogy meghitt legyen az ünnep. Én is meg-megállok. Keresek valamit, de magam sem tudom, hogy mit. Nézem a ki­rakatot. Az üvegen át mintha még fényesebbek lennének a karácsonyi díszek. Ahogy állok ott, egyszer csak megpillantom saját magam tükörképét a kirakatban. Alig is­merek magamra. Ez lennék én? Zilált vagyok, táskák a szemem alatt, a hajam az égnek áll. Ki vagy te, tükörkép? Aztán ott, az utcán, a kira­kat előtt belém nyilall: de régen is néztem szem­be valódi önmagámmal. Csak kirakat az életem. Azt mutatom magamból, amit szeretnék, hogy lássanak. De senki nem ismer valójában. Igyekszem megfelelni mindenkinek. Talán éppen ez a baj, mert nem tudok nemet mon­dani. Máskor meg nem tudok a véleményem mellett határozottan kiállni. Talán az ilyenre mondják, hogy langyos. Nem akarok langyos lenni. Az emberek kedvesnek, megbízhatónak lát­nak. Én viszont csak a kirakatban vagyok ked­ves. Magamban de sokszor mást gondolok, mint hiszik! De én őszinte szeretnék lenni. Olyan sok­szor csak az érdek áll a kapcsolataim mögött, pedig igazából másra sem vágyom, mint hogy valakiben megbízhassak. Jó lenne változtatni valamit. Nem akarok ki­rakatéletet. Nem akarom, hogy egy üvegfal vá­lasszon el mindig az emberektől. Nem akarom, hogy olyan legyek, mint akinek az élete csak úgy futtában érdekes. Most már tudom, hogy nem valamit, hanem valakit keresek. Valakit, aki kihoz a valódi élet­be. Valakit, aki ismer. Úgy, ahogy vagyok. Va­lakit, aki előtt nem kell megjátszanom magam. Valakit, aki nem lát se többnek, se kevesebb­nek, mint ami valójában vagyok. Valakit, aki mégis szeret. Ekkor végre észreveszem, mit is nézek olyan erősen abban a kirakatban. Egy gurigamiból ké­szült kis betlehemet. Ott van József és Mária. Ott vannak a pásztorok is. Még pár bárány is legel a papírfüvön. Középen pedig ott a jászol és benne egy parányi kisded. Papírból. Szép. De rájövök, még szebb ez az egész a valóság­ban. Ő az! Jézust kerestem, és végül ő talált rám. Jézusnak akartam elpanaszolni keserűsége­met, és ő már akkor hallgatott engem, amikor még bele sem kezdtem a mondandómba. Jézus értem is megszületett, hogy elkezdhessem él­ni azt az életet, amely őszinte, amely tele van szeretettel, és amely nem langyos. Nekem tő­le lesz fényes az ünnepem. Megyek tovább az utamon. Már nem egye­dül. És közben azt dúdolgatom magamban: „Aj­tódnál valaki megáll... / Ó, halld meg! / Bocsásd be Jézust! / Bocsásd be szíved ajtaján!” ■ Kalincsák Balázsné Varga Katalin Névjegy: Kalincsák Balázsné Varga Katalin Férjemmel együtt tizenharmadik éve a Nemescsó-Meszlen-Acsád-Kőszegdo­­roszlói Társult Evangélikus Egyházközség lelkészei vagyunk. A kőszegi evangélikus szakképző iskola helyettes iskolalelkészeként is szolgálok. Egy ikerpár anyukája vagyok hét éve. Nagyon fontos számomra a kicsik között végzett szolgálat. Kicsi pedig lehet gyerek, mások által jelentéktelennek titu­lált ember vagy akár gyülekezet is! Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit ► Két napra elutaztak otthonról, kiszabadultak a teleírt naptár fogságából, némították a telefonjukat, hogy egymásra és Istenre figyeljenek. A Tamás-misét szervező csapat tag­jai a múlt hétvégét Foton, az Evangélikus Kántorképző Intézetben közös lelkigyakor­lattal töltötték. Tanulságos beszámolójukat közöljük az alábbiakban. (V J.) A Tamás-mise szervezőcsapata szeptemberben megújult energiákkal vágott neki az istentiszte­letek szervezésének, állandó zenekarunk, a Lift! pedig a próbákba vetette bele magát ugyancsak nagy lelkesedéssel. Ezen mozgalmas időszak után ránk fért már a feltöltődés, amikor nemcsak azért találkozunk egymással, hogy a következő Tamás-mise részleteit megbeszéljük, kidolgoz­zuk, hanem azért, hogy együtt legyünk, megpi­henjünk, megálljunk, és beszélgessünk egymás­sal és Istennel. November végi fóti lelkigyakorlatunkon lehe­tőségünk adódott minderre: kiszakadhattunk mindennapi életünk lüktető forgatagából, szépen lelassulhattunk, elcsöndesedhettünk, ezáltal pe­dig sokkal könnyebben meghallhattuk Istenünk szelíd hangját. A lelkigyakorlat keretét a reggeli és esti litur­gikus áhítatok adták, amelyek után a felolvasott igéről beszélgethettünk teljesen kötetlenül. A szabadban megépíthettük életünk körét. Ezek nagyon őszinte, meghitt pillanatok voltak, úgy éreztem, mintha a társaim lelke ott pihegne a szemem előtt, tapintható volt a szeretet, és ezek után a lehető legcsodálatosabb érzés volt áldást kérni az Istentől az ő életükre. Erről részletesebben Dóri mesél:- Szombat délelőtt kivonultunk a természet­be, kerestünk egy félreeső helyet, erdőszélt, tó­partot, ahol minket sem zavarnak, és mi sem za­varunk senkit. Nagyon kíváncsi voltam a feladat­ra, hiszen nekem ez volt az első ilyen jellegű kö­zösségi élményem. Egyszerűnek tűnt a feladat: úgynevezett „életkort” kellett építeni, amely alapján később áldást kértünk életünk aktuálisan fontos részeire, valamint együtt imádkoztunk. Ez pontosabban azt jelentette, hogy meg kel­lett vizsgálni az életemet: honnan jövök, és ho­vá tartok. Hogy mi az, ami most épp körülvesz, mi az, ami fontos. Vagy éppen hogy ki az. Ehhez az önvizsgálathoz gyűjthettem bármit - tobozt, kavicsokat, falevelet, botokat -, ami megfelelő­en szimbolizálja azt, amit később mondani aka­rok az életkörömről a többieknek. Természetesen nem volt kötelező mindent megosztani a csoporttal, volt olyan tárgy, amely­ről nem sokat beszéltem. Ez nagyon tetszett, mert szólhattam azokról, amik körül most az életem forog, de megmaradt a személyes - az Isten és köztem lévő - intimitás is. Számomra tulajdonképpen nem az volt a lé­nyeg, hogy mindenképpen jó szimbólumokat ta­láljak - két eldobott kupakot hívtam segítségül elsősorban -, hanem az, hogy átgondoljam a dol­gaimat. Eszembe jutott, hogy éppen advent el­ső vasárnapja van, és nagyon megörültem, hogy pont most sikerült egy ilyen elcsendesedős hét­végén részt vennem, mert mindig is fontosnak tartottam, hogy Krisztus születését megfelelően mély, magamba néző csendességgel várjam. Sajnos a világ nem erre buzdít minket a folyama­tos médianyomással, de azt gondolom, hogy a tu­datos elcsendesedés és gondolkodás a saját hit­életünkről személyes, határozott döntésünk kell, hogy legyen. Ezért ajánlom jó szívvel a fent ismer­tetett meditációs módszert, amellyel közelebb vonzhatjuk Istent az életünkbe. Én biztosan ki fogom próbálni otthon is, bel­ső térben, egyedül elcsendesedve. Még jobb, ha közösség is van mögöttem, mert az, hogy meg­hallgatnak, és hogy utána mindannyian a fejem­re teszik áldást osztó kezüket, hihetetlenül meg­erősítő és megható, igazi lelki élmény, amilyen­ben már nagyon régen nem volt részem. * * * Délután csapatépítő játék következett. Összeköl­töztünk. Legalábbis gondolatban. A feladat része­ként meg kellett közösen terveznünk és rajzol­nunk azt a házat, amelyben közösen élnénk együtt. Izgalmas egy-két óra következett. Mivel nem volt meghatározva anyagi keret, a kreatív emberek képzelete hamar szárnyra kapott, így lett a háromemeletes házunkban finn szauna dup­la öltözővel, zuhanyzóval, jakuzzis medencével, komplett hangstúdiónk, színpadunk, könyvtár­sarkunk, mosókonyhánk, konyhakertünk, tera­szunk napozóágyakkal... Számomra a legizgalmasabb a játékban az volt, ahogyan szépen kirajzolódott a csapatunk dina­mikája: hogyan is működünk mi így együtt, ki mennyire erős egyéniség, ki hogyan viszi véghez, amit szeretne, ki az, aki csak a háttérben figyel, és így tovább. Nagyon hasznos volt ezeket leké­pezni, megbeszélni. Ahogy Dóri fogalmazott: a saját tulajdonságainkat a másik fényében is lát­hattuk. Este egy gyönyörű vágóképekkel teletűzdelt, megindító filmet néztünk meg közösen, melynek címe: Levelek Jákob tiszteletesnek. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki szeretne advent idején el­csendesedni, megnézni egy szép, kifejezetten nyu­godt dinamikájú filmet a kegyelemről, a kegye­lem elfogadásának nehézségéről, arról, hogyan lehetünk Isten eszközei mások életében, és mi­ként lesznek eszközök mások a mi életünkben. Vasárnap a lelkigyakorlat zárásaként a kántor­képző egyik szobájának galériáján ültünk össze, beszélgettünk az Úr Jézus jeruzsálemi bevonu­lásának történetéről, majd úrvacsorát vettünk. Életem eddigi legbensőségesebb úrvacsorái kö­zösségét élhettem át, amelynek legmeghatóbb pil­lanata az volt, amikor Krisztus vérének vétele köz­ben megszólalt a déli harangszó. Leírhatatlan ér­zés volt. Most pedig a többiek gondolatai következnek ar­ról, hogy miket éltek meg a lelkigyakorlaton, il­letve hogy ki mit hozott haza Fótról. D. A.: Én a karácsonyt onnan veszem észre, hogy már iszonyatosan fáradt vagyok. Mert ha nem akarok rossz kereszténynek tűnni, akkor minden adventi alkalmon, elcsendesedésen, szeretetvendégségen és bibliaórán részt kelle­ne vennem, amik mind azt a célt szolgálnák, hogy meg tudjak állni karácsony előtt, rá tud­jak hangolódni az ünnepre - csak ezek így együtt éppen az ellenkezőjéhez vezetnek: feszí­tett, teli naptáram van, és pontosan a kará­csonyra való lelki felkészülés marad ki... Nekem ez a hétvége arra volt jó, hogy legyen időm magamra - azáltal, hogy elmentem ott­honról, kiszakadtam a naptáram fogságából, és volt negyvennyolc órám, amikor a telefonom le volt némítva -, ezért sokkal jobban meg tud­tam élni az Istennel való kapcsolatot: Azzal, hogy összecsomagoltam a táskámat, és el­utaztam Fótra, nagyon átélhetővé vált számom­ra, hogy én most kiléptem az életpörgésből. Et­től az advent első napja olyan határkővé vált, amilyenné nem mindig szokott válni szá­momra: hogy most valami elkezdődik. Számomra a Biblia melletti beszélgetések vol­tak nagyon jók. Ez sokkal több, mint amikor én egyedül leülök Bibliát olvasni. Mert egy csomó gondolat, amely az én fejemben született, azért lett, mert a többiek mondtak valamit, ami­ből bennem megfogalmazódott az a valami. És nekem nagyon fontos a liturgia, sokat ad, amikor pedig énekeljük, az különösen mélyen érint. Mit viszek haza? A közösség élményét: a sé­tát, a közös együttlétet a többiekkel, az ige kö­rüli beszélgetéseket, a B. Á.-tól tanult éneket, a közös úrvacsorát. P. D.: Az ember néha félve jön el otthonról, hiszen mindenkinek megvan a saját rendszere. Én például hétvégén tudok pihenni. Ezt nyilván az ember félve adja fel. Én úgy jöttem el, hogy nem tudtam, mi lesz itt, ezelőtt sosem voltam még lelkigyakorlaton. Kicsit tartottam attól, hogy majd hazaesek vasárnap fáradtan, miközben nem tudtam kitakarítani sem a lakást, aztán kezdő­dik a munkahét, és kialvatlanul kezdek neki. De a lelki feltöltődés nagyon kell, az ember önma­gától nehezen veszi rá magát az elmélyülésre. Örülök, hogy eljöttem, nagyon jólesett. Eddig nem volt idő arra a közös szolgálat köz­ben, hogy egymást jobban megismerjük. Én ne­hezen is nyílok meg, nekem kell egy bizonyos is­meretségi fok, hogy elkezdjek őszintén beszél­ni valakivel. Most jobban megismerhettem a töb­bieket, a csapat is közelebb került egymáshoz. S. O.: Én sem voltam még sosem lelkigyakor­laton. Ez a hétvége arra világított rá, hogy nem alkalomszerűen kell kapcsolatot teremteni az Is­tennel, a háládat is mindennap meg kell fogal­mazni. A házunkba pedig szívesen beköltöznék... * * * Aki szeretne egy estére kiszakadni a minden­napok sodrásából, megállni velünk együtt ad­vent harmadik vasárnapján, azt várjuk a követ­kező Tamás-misére december 14-én 18 órától az Evangélikus Egyetemi Gyülekezetben (1117 Budapest, Magyar tudósok körútja 3.), ünne­peljen velünk! A mottó: „Most is! Most már! Most még!" Mindenkit szeretettel várunk! ■ Szeli Noémi PELE DÓRA FELVÉTELEI

Next

/
Thumbnails
Contents