Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-23 / 47. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. november 23. » 13 A Szécsényi Evangélikus Egyházközség szeptember 20-án egyik jótevőjére, Pulszky Ferencre emlékezett születésének kétszázadik évfordulóján. Az evangélikus Pulszky, amint a szécsényi evangélikus templom falán 2011-ben elhelyezett emléktáblán olvasható, a helyi egyházközség önállóvá válásának elősegítője és pártfogója volt. Az evangélikusok Szécsényben egy ideig a Pulszky Ferenc tulajdonában lévő egykori Forgách-kastély északnyugati rondellájában tarthatták istentiszteleteiket, majd 1884-1892 között - többek közt a Pulszky család anyagi hozzájárulásával - felépülhetett ma is álló templomuk. Ezért és persze nem mindennapi pályája miatt is érdemes Pulszkyra emlékeznünk. Pulszky Ferenc 1814. szeptember 17- én látta meg a napvilágot a Sáros megyei Eperjesen. Visszaemlékezéseiben családjáról többek közt ezt írta: „A Pulszkyak már egy század óta Eperjesen laktak, hol szakadatlanul a collegium s egyház felügyelőivé választattak, mint buzgó, áldozatkész lutheránusok.” Tanulmányait szülővárosában és Miskolcon kezdte, majd Pestre járt egyetemre, ahol jogi diplomát szerzett. Már ifjúkorában hatott rá anyai nagyapjának és nagybátyjának régiséggyűjtő szenvedélye. Utóbbi, Fejérváry Gábor nagy hatással volt szellemi fejlődésére. Vele járta be Európát, és már ekkor számos nagyszerű tudóssal megismerkedhetett. Első antik témájú dolgozatát tizennyolc évesen írta, és alig volt húszéves, amikor a római Institute di Corrispondenza Archeologica a tagjai közé választotta. Négy évvel ezután a Magyar Tudós Társaságnak is tagja lett. Az 1832-36-os országgyűlés idején joggyakornokként Pozsonyban tartózkodott, ahol az országgyűlési ifjúság egyik legmeghatározóbb alakja volt. 1834-ben Sáros vármegyében vállalt hivatalt, a következő reformországgyűlésen pedig már a megye köAz evangélikus gyűjteményügy hálás feladata a neves elődök emlékének ápolása. írásunk a kétszáz évvel ezelőtt született Pulszky Ferenc emlékét idézi meg. A tudományos és közélet meghatározó alakjaként működő Pulszky a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójaként is beírta nevét a kultúrtörténetbe. Követendő lehet e neves evangélikus előd által fejlesztett múzeum példája, amely mindannyiunkat munkára lelkesíthet most, hogy az Evangélikus Országos Múzeum is megújulás előtt áll. „A múzeumi gyűjtemények ne legyenek rejtett kincsek” veteként vett részt (1839-40). A liberális ellenzék oldalán politizált; nagy szerepe volt a váltójog és a büntető törvénykönyv megalkotásában. Már korábban széles körű ismertséget és elismertséget szerzett a Magyarországon is az egyik legolvasottabbnak számító Augsburger Allgemeine Zeitungban megjelent úti leveleivel, majd a magyarországi politikai helyzetet egy-egy témában megvilágító cikkeivel, illetve bizonyos magyarellenes publicisztikákra reagáló válaszleveleivel. Később aktív szereplője lett az 1848-49-es forradalom és szabadságharcnak. Rövid ideig államtitkár volt, később miniszter lett a felelős magyar kormányban. A Batthyány-kormány távozását követően az ország irányítását átvevő Honvédelmi Bizottmányban a földművelés-, ipar- és kereskedelemügy vezetésével bízták meg. 1849-ben a magyar kormány londoni követeként folytatta munkáját. A szabadságharc leverése után immár emigránsként maradt Anglia fővárosában, majd később Firenzében telepedett le. A magyar emigráció egyik vezető személyisége volt 1866. évi hazatéréséig. Az 1849-ben fej- és jószágvesztésre ítélt Pulszky a barátjának, báró Eötvös Józsefnek a közbenjárására kapott kegyelmet. A kiegyezés után országgyűlési képviselővé választották, Deák pártjában politizált. Parlamenti munkája mellett Pulszky Ferenc emlékezete THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra 1869-től a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójaként tevékenykedett. A múzeum élén eltöltött negyedszázada az intézmény virágkora lett. A kortársak és az utókor megítélése szerint is ekkor vált az addig provinciális jellegű múzeum európai színvonalú kultúrintézménnyé. Igazgatása alatt fejezték be a klasszicista múzeumpalota belső tereinek, köztük a főlépcsőháznak a díszítőfestését. Újrarendezték az egyes múzeumi tárakat, új állandó kiállítások nyíltak, és először jelentek meg a megismertetésüket szolgáló múzeumi vezető füzetek. Pulszky ars poeticája ezzel kapcsolatosan a következő volt: „A múzeumi gyűjtemények ne legyenek rejtett kincsek, mint a bank aranya; legyen azokból bankó is, mely közforgalomba jő.” Pulszky alatt a Nemzeti Múzeum sikeresen szerepelt anyagával a bécsi világkiállításon (1873). Fontos szerepet játszott abban, hogy a magyar állam megvásárolta az Esterházy-képtárat és több más jelentős, elsősorban iparművészeti gyűjteményt. Ezen gyűjteményekből jött aztán létre az 1870-es években az Iparművészeti Múzeum, majd az 1880-as években az Országos Képtár, a Szépművészeti Múzeum jogelődje (melynek Pulszky Ferenc fia, Károly lett a vezetője). Igazgatása alatt a múzeum egy újabb tárral bővült, amikor létrehozta a néprajzi osztályt, amelynek élére Xántus Jánost nevezte ki. Jellemző volt rá, hogy nagyszerű tudósokat vett fel a múzeumba, ezzel is növelte intézménye presztízsét. 1872-ben a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjévé nevezték ki, ettől kezdve haláláig tulajdonképpen az egész magyar múzeumügy irányítója és fejlődésének előmozdítója lett. Utolsó éveiben fő művén, a Magyarország archaeologiája című monográfiáján dolgozott, amely nem sokkal halála előtt, 1897-ben jelent meg két kötetben. Kinevezésétől élete végéig a Nemzeti Múzeumban lakott. Név% • A család mádi házában szüret idején gyakran tartózkodott PULSZKY FERKNC (1814 - 1897) tudós, politikus, író, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója. Születése bícentenáriunián állíttatta: Magyar Nemzeti Múzeum Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület Tokaji Borbarálnők Társasága l>emetervin O N cc LU N 1/1 < jegykártyáján neve mellett csak egy szó szerepelt: „Muzeum” Innen, szeretett múzeumából kísérték utolsó útjára is két nappal halála után, 1897. szeptember 11-én a Kerepesi temetőbe, ahol a családi kriptában helyezték örök nyugalomra Horváth Sándor pesti evangélikus lelkész búcsúszavai után. A Pulszky-sírt idén szeptemberben a kerek évforduló kapcsán a Nemzeti Örökség Intézete felújíttatta, és szeptember 17-én megemlékezést tartott a védett sírhelynél. Néhány nappal korábban, szeptember 5-én Mádon, a Pulszky család egykori kúriájánál (mely jelenleg a Demetervin Pincészet tulajdonában van) tartottak ünnepséget Pulszky Ferenc születésének bicentenáriuma alkalmából. Az ünnepség végén a 18. századi kőépület falán leleplezték Pulszky Ferenc emléktábláját (felső képünkön). ■ Debreczeni-Droppán Béla A szerző történész-levéltáros-szakmuzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattárának munkatársa, a Honismereti Szövetség elnöke Szivárvány a színes őszben Élénken, sokszínűén Az országos evangélizáció mindig „médiaesemény” Bocsánat a szóért, mely világi felhangjai miatt talán nem tűnik ideillőnek - de lényegét tekintve mégis helytálló. Egyházunk életének dokumentumáról van szó, tudósítás a szakma szabályai szerint. Ugyanakkor missziói lehetőség is azáltal, hogy hívogatássá válik. Az evangélikus egyház színei, arcai, hangjai jelennek meg. Van üzenetünk, mondanivalónk! Az októberi országos evangélizáció a Deák téri templomban minden eddiginél nagyobb létszámmal zajlott - legalábbis e sorok írója így érezte. Bár ha tavaly íródott volna e jegyzet, akkor is latolgattam volna: ennyi embert, ennyi korosztályból, az ország minden részéből az állóhelyek megteltéig fogadott be „az ország temploma”! Generációk sora ült-állt mindenütt, hogy hallgassa az ébresztő igehirdetést, hogy örömmel figyelje a kiskőrösi evangélikus óvodások és iskolások előadását, hogy átadja magát a bizonyságtevők által megfogalmazott, hitépítő gondolatoknak. A rádiós tudósításban a külső körülmények említése, ábrázolása persze érzékeltet valamit a hallgatóval, aki esetleg még sosem volt ilyen rendezvényen, de lehet, ezután szívesen jön - a lényeg azonban nem a létszám, az idő, az ebéd, hanem mindennek az értelme, középpontja, gazdája: az a Krisztus, aki minket ide hívott, és igéjével megerősített. Aki ezt a szombatot tartalmassá, emlékezetessé, evangéliumivá tette. Őróla szólunk a média csatornáin keresztül - és ez a feladat egészében más, mint amikor bármilyen világi rendezvényről tudósít egy riporter: itt nem önmagunkat, nem szónokokat, nem emberi cselekvéseket dicsőítünk, hanem csak az Úristent, és örülünk annak, hogy Jézus maga köré gyűjtött ismét, egy olyan színes közösségben, amely nem minden héten gyülekezhet össze így. Életjel, mint az özönvíz után Isten szövetségének jeleként a szivárvány (az idei bibliai téma): erről tudósítjuk a világot. Ennek ugyan lehet, hogy a hatórai híradókban nincs „hírértéke” de értékes, és hír is, hiszen evangélium, örömhír hangzott. A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, amelyeken a fény, mint megannyi pici prizmán, megtörik. Szivárványként ragyoghatnak életutak is, melyekre Jézus fénye világít, és színbe borítja őket. S nincs két egyforma szín! Pasztellben, mégis ragyogva A másik októberi esemény, amely szívet melengető volt, és rádiós szempontból is kiemelkedővé vált, kontrasztossá teszi a fentieket: egy pici, meghitt közösség ünnepe. Ott másfél ezernél is többen - itt néhányan, egymást név szerint ismerők. Ott mozgásban, helyszínváltoztatásban - itt inkább csendesen, emlékeket idézve. Ott sokgenerációsan — itt fókuszban az idős testvérekkel. De egyházunk életének szivárványszíne ez is, talán meghitt, bensőséges harmóniája miatt inkább pasztellárnyalatú - amelyben még a szürke is ott van... Ebből már tudható, hogy a diakonisszák ünnepén jártam. 2012, a Túrmezei Erzsébet-évforduló óta a Hűvösvölgyi úti diakonisszaanyaház lakói és vezetői közé „hazajárhatok” hétköznapi délutánokon vagy ünnepnapokon. Sztojanovics András lelkész és Görög Hajnalka diakonisszafőnökasszony jóvoltából egészen közelről részese lehetek az eseményeknek, így nem volt kérdés, hogy „én kérem a témát” mindenestül: kilencvenéves a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület! Az „ünnepelt” itt sem csupán egy szervezet, természetesen, hanem a megtartó Istennek szól a köszönet, aki együtt maradt, maroknyi diakonisszaközösségét a mai napig élteti, megtartja, és új utakat, új munkatársakat-munkaágakat is ad a Fébének (a szó jelentése egyébként: „ragyogó”). A kilencvennyolc éves Endreffy Mária ész nyolcvannégy éves Magassy Vilma testvér, valamint társaik (közülük többen ma is egyenruhát hordanak) olyan bizonyságtétellel ajándékozták ségét, amelyet a legszélesebb nyilvánosság elé tárni kivételes lehetőség volt. Olyan életutakat ismerhetett meg a hallgató, amelyek elgondolkodtatják, és saját élete értékelésében, saját döntései meghozatalában is segíthetik. Nehéz, nagyon nehéz, küzdelmes sorsok rajzolódtak ki és örökíttettek meg. Elhangzott a szürke ruhák fejtéséről írott, az 1951-es évnek emléket állító vers is. Azt sem lehetett megindultság nélkül hallgatni, ahogyan a majd százéves diakonissza testvér elmondta, hogyan sírt édesanyja, amikor elmondta neki: diakonissza szolgálatra érez elhívást. Mégis áldást kapott szüleitől - nem akarták, hogy leányuk „a legboldogtalanabb ember legyen a világon” ha nem követheti Jézus hívását. A diakonisszák Túrmezei Erzsébet „himnuszát” énekelték: „Egy az Úr, egy a hit, egy az út, egy a cél..." A „Testvérszív-dobogás milyen nagy kegyelem” - hangzott a folytatás. Fejből énekelték, hiszen a gyengülő szemek előtt a betűk már összefolynak a papíron. Ölükben pihentették dolgos kezüket - erről a fotós kolléga komponált egy szép képet. ■ Stifner-Kőháti Dorottya meg a Fébé-ünnep családias kis közös-
