Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-16 / 46. szám
Evangélikus Élet élő víz 2014. november 16. *• 11 Otthon a tenyeredben... Uram, mondd meg, kérlek! Mondd meg hol a tenyér, melynek biztonságát eddig élveztem én...? Legtöbbször vidáman, közepén nyújtóztam, s fényedben mindig boldogan mártóztam. Hogyha felhők jöttek, sarkába húzódtam, összegömbölyödve hozzád imádkoztam. Tudtam, a viharnak nemsokára vége, s újra rám vetül majd arcod drága fénye, és bár azt is tudtam, a viharién okoztam, mindig rendületlen kegyelmedben bíztam. S mert önhittségben nincs határ, azt hittem, hogy nekem ez jár. És ami jár, nem érdekes, megőrizni nem érdemes... Ezt mondtam, néha gondoltam, és új utakon indultam. De jaj, az új utak sötétek. S messze visznek, messze tőled. Messze vittek, messze tőled, és immár nem látlak téged. Sőt szinte semmit sem látok, sötétben csak botorkálok. Hideg fagyos, dermedt minden. Már tudom, hogy eltévedtem. Leroskadtam, fáradt vagyok. Visszajutni már nem tudok. Riadt, rémült, fásult vagyok. Küzdeni már nem akarok. Magamba roskadva ülök, a sírástól elszédülök. Minden reményem elveszett, s már nem tudom, hová legyek... Csak kuporgok rettegve, a félelemtől remegve. De rettegésem nesztelen. Nem tudhatja meg senki sem, testem-lelkem mily’ védtelen. Hogy csüggedtségem végtelen, és zokogás ráz szüntelen... De akkor, ott, pár perc után, míg nézek meredten s bután, történik bennem valami... Magam sem tudom még hogy mi... De erőt gyűjtök, felállók, s könnyek között így kiáltok: „Uram! Kérlek, segíts! Mert lefogok esni, s előttem a szörnyű, nagy fekete semmi..” Nagy szél támad. Tombol, süvít, felkap és... Jajj, ne!Megfordít... Száznyolcvan fokot fordulok, mégis épségben landolok, de megszólalni sem tudok. Most viszont, hogy körbenézek, azt hiszem, mindent megértek. Rájöttem, hogy botor voltam, rossz irányba vándoroltam, s arcod csak azért nem láttam, mert neked végig háttal álltam. Hol a tenyér...?- kérdezgettem, és közben észre sem vettem, hogy hiába keresem máshol. Sehol sem lelem. Mi több, nem is lelhetem, hisz itt van körülöttem. Alattam és felettem, mindig benne lehettem. Felettem és alattam. Végig benne maradtam. így most már tisztábban látok. És többé el nem csángálok. Szabadulni sem akarok. Mert már érzem, itthon vagyok. Tekintetedet kémlelem, akaratodat keresem, és csak abban reménykedem, hogy kegyelmed átélhetem, s egyszer megbocsátasz nekem. Előtted most úgy állok, mint elveszett bárányod, kinek a pásztor örül, ha századikként megkerül, két kezébe felveszi, jó legelőre viszi, s hűs forráshoz vezeti. Csak azért, mert szereti... Vagy mint a tékozló fiú, aki bűnös volt és hiú. De te mégis hazavártad, s mert bűnbánatát láttad, lám, még csak meg sem dorgáltad, sőt nyomban visszafogadtad, szíved neki megnyitottad, hízott borjút vágtál neki, s hogy jól lássa, ki szereti, összehívtad népét, ünnepelni hazatértét. Aztán ott, mindenki előtt két karodba zártad őt, s vele minden hozzád térőt, ki vétkeit beismeri, s élő hittel eléd teszi. Hiszem, velem is megteszed. Akkor nagyon boldog leszek, s már csak egy kérésem lehet: Taníts engem hálát adni. Mindenben téged meglátni. Csodáidat észrevenni s az emberekben felfedezni azt a kicsiny istenit, ami megszépít mindenkit. Azt az aprócska magot, amit gyengéd szeretettel, mielőtt még megszülettek, s e föld lakói lettek, te magad rejtettél el ott a lelkűk legmélyében, szívük kellős közepében. Add, hogy mindig ezt keressem, s hogy olykor meg is lelhessem, és ha sikerül meglelni, tudjam igazán becsülni. Gyökerét jó mélyre ásni, körötte gyakran gyomlálni, féltő gonddal öntözgetni, szép, erős fává nevelni. Termését vígan leszedni s jó ízét megízlelni. ízlelgetni, kóstolgatni s másokkal is megosztani. Azaz, hogy is mondjam csak, hogy több szót ne szaporítsak... ? Kérlek, segíts jól keresni, sőt szenvedéllyel kutatni, nagy örömmel felfedezni s az örömöt nem feledni, sokkal inkább megtartani, hogy legyen mit szétosztani, másokban is rámutatni, magamban is rátalálni s próbálni megszolgálni. így élni jó! S jól tudom, hogyha egyszer megkapom, ezt soha meg nem unom. Tiszta szívvel megköszönöm, az lesz az igazi öröm. ígérem, hogy megbecsülöm. Mindenkinek megmutatom, s ahol tudom, át is adom. Mondják: a tudás hatalom. De ez a tudás jutalom. Jutalom és felelősség de hatalmas lehetőség... S én, nem lévén más választás, elfogadom a kihívást. Bármikor bárkivel leszek, vagy bárhol bármit is teszek, mindvégig azon leszek, hogy mind több megértse: ez mindannyiunk esélye, hisz csakis addig létezünk, míg tenyeredben élhetünk. Hogy mindenki ráébredjen, otthon van a tenyeredben! ■ Rusznák Emese HETI ÚTRAVALÓ „Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé..!’ (2Kor 5,10) Szentháromság ünnepe után az utolsó előtti héten az Útmutató reggeli és heti igéi a legvégső időkről szólnak; mi reménységgel várjuk az Úr visszajövetelét! „Tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.” (íPt 1,13; LK) Mert a királyok Királyaként jön el dicsőségében. „Ha elenyészik is a testem és a szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem. Oly jó nékem Isten közelsége! Reménységemet az Úrba vetem...” (GyLK 723,10.11) Pál Isten gyermekeinek a reménységéről vall: „... üdvösségünk reménységre szól. (...) Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk’.’ (Róm 8,24.25) Az utolsó ítéletről szólja Urunk: „Amikorpedig az Emberfia eljön... Összegyűjtenek elé minden népet, őpedig elválasztja őket egymástól...” Akik az irgalom s a könyörülő szeretet cselekedeteit, tudtukon kívül, vele tették, azokhoz szól:„/ó/jetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot.. ’.’ (Mt 25,31.32.34) De: „Nem mindenki megy be a mennyek országába..., hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” - mondta Jézus; mint például az a bölcs ember, „aki kősziklára építette a házát” (Mt 7,21.24), ezért az az ítélet viharában sem omlott össze! Jézusra, az örök kőszálra építsük életünket, meghátrálás nélkül ragaszkodjunk hozzá, s meg ne tagadjuk, mert az ítéletkor tűz emészti meg az ellenszegülőket (lásd 5MÓZ 32,35-36). Az Örökkévaló szól: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek.” És: ,Az Úr megítéli az ő népét’.’ Ezért: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni’.’ (Zsid 10,30-31) Ez a bűnbánati és imanap jellegében hasonló hamvazószerdához; ebben az ítélet előtti, utolsó kegyelmi időben hangzik Jézus figyelmeztetése: „...ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy elvesztek", mint a siloámi torony leomlásának az áldozatai. Ám a vincellér közbenjár a három éve terméketlen fügefáért: „Uram, hagyd meg még ebben az évben..., hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki!” {Lk 13,5.8.9) Pál emlékezteti a Krisztus-hívők közösségét Uruk eljövetelére: „...Isten igazságosan fog ítélni..!’ „...amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből..., akik... nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának... örök pusztulással bűnhődnek..., amikor eljön...” (2Thessz 1,5.7.8.9.10) Ezt már a nagytanács előtt kijelentette Jézus a főpap kérdésére felelve: Ő a Messiás, Isten Fia! „Sőt...: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az égfelhőin’.’Ezen istenkáromlásáért így ítéltek: „Méltó a halálra!” (Mt 26,64.66) Az utolsó ítélet során a trón elé áll minden feltámadott halott: „...és megítéltetett mindenki a maga cselekedetei szerint’.’„Ha valaki nem volt beírva az élet könyvébe, az a tűz tavába vettetett’.’ (Jel 20,13.15) „A hatalmas Bíró, aki minden halottat feltámaszt, s az ördögöt megítéli, testvérünk, pártfogónk lesz. Minő boldogság lesz az” - reméli s vallja Luther. Kérheted Urad: „írd az élet könyvébe / Megváltottad nevét, / Hogy (...) mindörökké áldjam / A te hűségedet!” (EÉ 505,4) ■ Garai András Hogyan lehet Jézus az egytalentumos emberek legjobb barátja? A címbéli kérdésre a választ dr. Victor János hetvenhét évvel ezelőtti igehirdetésében találtam meg. Tanulságul szolgált számomra. A talentumokról szóló példázat harmadik szolgája önmaga leghűbb jellemzését adja a számon kérő ura előtti vallomásában: „...félvén, elmentem, és elástam a te tálentomodat a földbe...” (Mt 25,25; Károli-fordítás) Mégis, a példázatban Jézus azt hirdeti, hogy ő az ilyen egytalentumos embereknek a legjobb barátja. Hogy lehetséges ez? A látszat ennek ellene mond. Jézus nem barátságosan bánik az egytalentumos szolgával. Mintha különös kíméletlenséget tanúsítana iránta. A példázat ebben az alakjában az Istentől kapott megbízásával hűtlenül sáfárkodó ember bűnét és bűnhődését rajzolja meg. Miért éppen a hátrányosabb helyzetben levőt választotta ki erre? Hogyan csatlakozhat Jézus azokhoz, akik azon ütnek egyet, aki amúgy is utolsó a sorban? Mindez csak a látszatot jelenti. Azt mutatja, milyen csodálatos merészség jellemezte Jézust tanításában. Kitűnik ez abból is, hogy ennek a példázatnak éppen az egy talentummal megbízott szolga a főhőse. Az ő története jelenti a legfontosabbat. Jézus ebben a példázatban éppen az ilyen egytalentumos embereket vette célba, nekik akart valamit mondani, amire nagy szükségük volt. Feléjük nyújtotta kezét, mert rajtuk akart segíteni. A szava nem nyájas, keze nem kíméletes, de látja, hogy az egytalentumos emberek veszedelemben forognak. Az a célja, hogy még idejében megláttassa velük a veszedelmet. Mi ez a veszedelem? A hűtlen szolga azt mondja: „Féltem...” Míg a többiek örömmel nekivágtak a rájuk bízott feladatoknak, ő kishitűen, gyáván visszahúzódott. Amazok jobb helyzetben voltak, mert ők uruk vagyonából kétszeres, sőt ötszörös összeget kaptak. Ezt a komoly tőkét ügyes embernek élvezet lehetett forgatni. De az egy talentum üzleti befektetésnek nagyon szerénynek mutatkozott. Alig volt érdemes vele valamit kezdeni. A nagy lehetőségek szinte szívják, lendítik, lelkesítik az embert, a szűk körben mozgó embert viszont fojtogatja a korlátozottság. Ezt a félelmet mi is ismerjük. Ugyanaz a bátortalanság ez, amelynek a bénító ereje elfog bennünket is az élet feladataival szemben, az alsóbbrendűségnek ugyanez az érzése telepszik rá a lelkünkre, és visszahúzódásra késztet. Ugyanaz az elcsüggedés ez, amellyel kivonjuk magunkat az Istenért való sáfárkodásból! S míg sóvárogva nézzük, mint haladnak előre Istentől kapott megbízatásuk útján mások, azon sóhajtozunk: miért nem kaptunk mi is olyan megbízatást, mint azok? Nem vesszük észre, milyen végzetes ítéletet vonunk magunkra. Jézus még idejekorán észhez akar téríteni, és megmutatja az egytalentumos szolgájában, hogy ez a félénk meghátrálás bűn. Vigyázzunk, a kísértő hazudik: amikor másénál sokkal kisebb megbízatást kapunk, el akarja hitetni velünk, hogy nem érdemes, nem nekünk való! Engedjük, hogy Jézus védjen meg a kísértő gyilkos nyilaitól! Jézus orvosságot alkalmaz e betegség ellen, igazsággal választja el a kísértő hazugságot. Egyszerűen azt mondja a félénk embernek: nem igaz, hogy másokkal szemben hátrányban vagy; az Isten gazdálkodásában mindnyájunknak egyenlő a feladata. Természetes, hogy ebben az egyenlőtlenségben mégis van valami nagy egyenlőség: a gazda minden szolgájától azt kéri számon, amit rábízott, nem többet és nem kevesebbet. Az egytalentumosnak is ugyanaz a dolga, mint a két-, meg az öttalentumosnak: sáfárkodni azzal, amit kapott. Senki nem követelte tőle, hogy olyan eredményeket érjen el, mint mások, akik előtt nagyobb lehetőségek nyíltak. Csak azt kérték számon tőle, hogyan élt az ő lehetőségeivel. Azt jelenti ez, hogy Jézus elfordítja a tekintetünket a körülöttünk levő emberekről, és Isten felé fordítja. Amíg egymást nézzük, és magunkat a többi emberrel méregetjük össze, mindig sok egyenlőtlenség ötlik a szemünkbe. Megtelünk irigységgel: miért nem jutottak osztályrészül nekünk azok a nagy lehetőségek, amelyek a másik ember előtt nyitva állnak? És ránk telepszik a bénító érzés: nekem így nem is érdemes komolyan, megbízatásként vennem az életemet. De mihelyt Isten előtt állunk, eltűnik mindez, és csak egyet tudunk: én azért vagyok felelős, ami rám van bízva. Ebben mind egyenlők vagyunk. Legyen hát vége hiábavaló és veszedelmes álmodozásunknak, hogy milyen más volna az életünk, ha másvalakinek a helyzetében volnánk. Térjen vissza ki-ki a magáéra. Talál ott mindig elég dolgot, és nem kell attól félnie, hogy üres lesz az élete. Abban vagyunk mindnyájan egyenlők, hogy egyikünk sem merítette ki - távolról sem - a meglevő lehetőségeket! De van Jézus példázatában még egy gondolat, amely jó orvosság az egytalentumos ember félénksége ellen. Az, hogy még ha csakugyan tiszta egyenlőtlenség uralkodnék is a sáfári megbízatásokban, akkor is hálás odaadással kellene betöltenünk a legszerényebb feladatkört is. Istent szolgálni olyan páratlan kiváltság, hogy ebben még utolsónak lenni is meghálálhatatlan kitüntetés. Akinek csak egy talentum jutott, ujjongania kell, hogy ő is kapott az Isten gazdagságából, amelyet felhasználhat Isten dicsőségének gyarapítására. Mit mondott ez a rest és hűtlen szolga? Hogy az ő ura ott is arat, ahol nem vetett? Nem mondott igazat! Mert az ő ura nála is vetett, s azért akart aratni. Neki is adott előbb, és csak azután vonta számadásra. Áldások és ajándékok magvetése hull életünk barázdáiba. Vegyük észre, legyünk hálásak érte, és hozzuk meg a gyümölcsét! Egyszer majd bekövetkezhet a rettentő veszedelem, hogy nem lesz már rám bízva semmi, ki leszek rekesztve az Úr terveiből. Borzalmas gondolata ez a kárhozatnak! De ma tart még a kegyelem ideje! Süt még rám az Isten napja, vannak még lehetőségeim! Isten még akar velem valamit! Sokkal többet ad a kezembe, mint gondolnám, és amit kapok, azzal neki szolgálhatok! ■ SzencziLászló
