Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-16 / 46. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. november 16. !► 5 Az emlékezés problematikája Tudományünnepi konferencia az EHE-n ► A múlt terhe - a jelen felelőssége - Emlékezéskultúra és hitoktatás címmel rendezték meg a magyar tudomány ünnepéhez kapcsolódó konferenciát november 6-án az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Az előadások súlyos kérdést jártak körbe: a zsidó holokauszttal kapcsolatban hogyan lehet, szabad és kell emlékezni? Mit jelent az emlékezés, ha a felidézett emlék mindig újraírja a megidézett történelmet? Hogyan tud a hitoktatás megbirkózni ezzel a témával, amikor a történtek megismertetésén túl helyes erkölcsi viszonyulást is ki kell alakítani a diákokban? A konferenciát megnyitó dr. Szabó Lajos rektor hangsúlyozta: egyetlen intézmény sem teheti meg, hogy ne foglalkozzon elmélyülten a témával. A hitoktatással kapcsolatban kifejtette, törekedni kell arra, hogy mindig „korrekt és fair” legyen. Magyarországon ma különösen fontos arról beszélni, hogy mit jelent korrekten megőrizni és feldolgozni a történelmet. Ahhoz, hogy a hitoktatásban a holokauszt témáját a helyén lehessen kezelni, tudni kell beszélni róla, minél több nemzedéknek tudni kell elmondani a történetet, esetleg tudósok segítségével törekedni a minél pontosabb megismerésre. A rektor megállapította, „a hitoktatás akkor helyes, ha a felnövekvő nemzedéket tájékozódni, értékelni, egymásért kockázatot vállalni tanítja, s passzivitás helyett aktivitásra nevel" nemcsak Magyarországon, de Európában is - a kettőt pedig szorosan össze kell kapcsolni, hogy minél többekkel lehessen együtt gondolkodni ezekről a kérdésekről. Beszéde végén Szabó Lajos üdvözölte az előadókat és a vendégeket, valamint munkájukért köszönetét mondott a szervezőknek, dr. Jutta Hausmann-nak, az egyetem ószövetségi tanszéke vezetőjének és dr. Orosz Gábor Viktornak, a rendszeres teológiai tanszék docensének. Tanúvallomás és történetírás A konferencia első előadójaként dr. Gábor György filozófus, az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem tanára tette fel a kérdést: történeti értelemben feldolgozható-e a soa, a zsidó holokauszt? Az előadó kifejtette: a hagyományos normatív történetírás érzéketlen marad a személyes gyász iránt, nem képes az áldozat szempontjából bemutatni a történteket. Kérdés tehát, hogy miképp lehet a történeti elbeszélés során teret engedni az áldozatok tapasztalatainak. A soa leírásakor nem mellőzhető a túlélők tanúvallomása, azonban ezeket az emlékeket kritikával kell fogadni. Problémák merülhetnek fel az események memorizálásával kapcsolatban, az erős érzelmek miatt az emlékek torzulhatnak, egymásnak ellentmondó vallomások, helyekkel és időpontokkal kapcsolatos tévedések jelentkezhetnek. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a személyes érdekek védelme, az emlékek manipulációja is fennállhat az emlékezés során, hiszen a sérelmek még elevenen élnek - magyarázta Gábor György. További problémát jelent Primo Levi megállapítása, amely szerint a túlélő állapot nem felel meg a haláltáborok rendeltetésének, ezt a logikát követve pedig csak az lenne képes autentikusan tanúskodni, akit elpusztítottak. Az életben maradottak kivételezett tanúk, akik tanúbizonyságot, szubjektív vallomást tesznek, ahol a hagyományos normatív történetírás forráskritikájának nincs helye. Nem érdekes, hogy minden történés akkor és ott volt-e, ahogyan az illető emlékszik, a beszámolókból saját igazságokat ismerünk meg - és nincs világtörténelem egyéni történetek nélkül. Fontos választ találni arra, hogy mi az a koncentrációs táborok világából, ami sosem térhet vissza, ami visszatért, és ami visszatérőben van. Az emlékezés előre tervez, a múltat a jelenből rekonstruálja, és arra használja, hogy a jövőben ilyesmi többé ne fordulhasson elő. Már nem elég a múlt érdekmentes vizsgálatát elvégezni, elvárás, hogy ez a tevékenység az emberiség számára nemesítő legyen. Ezért a modern történetírásnak a visszaemlékezők narratíváit is felhasználva kell felhívnia az emberek figyelmét, hogy ilyesmi többé ne történhessen meg, és ez egy olyan perspektíva, amelyről a történettudomány nem mondhat le - zárta előadását Gábor György. Út a megbékéléshez Dr. Kovács Mónika, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kara Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Központjának egyetemi docense előadásában arra kereste a választ, miért van az, hogy noha az emlékezés és a tanulás egyszerű lehetne a holokauszttal kapcsolatban, mégis sok nehézségbe ütközik. A hivatalos emlékezet tükrözi az eseményekhez és a múlthoz fűződő kollektív viszonyt, amely szembemegy az áldozatok igényével, mert arra csábít, hogy ne foglalkozzunk a témával. A múltat azonban addig nem lehet lezárni, amíg a többség nem egyezett ki az áldozatokkal. A kollektív emlékezet hajlamos a leegyszerűsítésre, a csoport, nemzet iránti elfogultságra, míg az áldozat identitásának alapja a sorsközösség, amelyet a trauma hatása, emléke tart fenn. Ha traumáját elismerik, akkor saját kezébe kerül a megbocsátás lehetősége, visszaszerezheti a kontrollt élete felett. Enélkül a megbékélés szociálpszichológiai folyamata nem indulhat el. Az elkövetők csoportja viszont minden eszközzel a felejtést próbálja elősegíteni, hogy elkerülje a felelősségre vonást. A holokauszt társadalma azonban nem csak elkövetőkből és áldozatokból áll - figyelmeztetett az előadó. Nem feledkezhetünk el a be nem avatkozókról és az embermentőkről sem. A be nem avatkozók felelőssége kevésbé nyilvánvaló, mint az elkövetőké. Lehetséges stratégiájuk lehet az elhatárolódás, a felelősség áthárítása vagy a versengő áldozatiság, amikor más traumák hangsúlyozásával próbálnak jobb erkölcsi pozícióba kerülni. A segítők és embermentők esetében fontos a kompetenciaérzet - ők hittek abban, hogy tudnak tenni valamit, és nem fogadták el a rendszer legitimitását. Példájuk kimozdíthat az áldozat-elkövető kettősségből, de nem tipikus: a többséget a közönyösség, a felelősség tagadása jellemezte, és az áldozatok is ezt tapasztalták. Kovács Mónika zárásként kiemelte, a megbékéléshez a felek eltérő szükségleteinek közeledniük kell egymáshoz. Az első lépést a többségnek kellene megtennie, hiszen az ő kezében van a kultúra, a nagyobb felelősség, és az ő attitűdje az, ami elindíthatná a megbékélési folyamatot. A kollektív emlékezet árnyoldalai Az aktív emlékezés a múlt eseményeire meghatározza a közösségi identitást, valamint a saját önértelmezés és cselekvés alapvető feltétele is - fogott bele előadásába Jutta Hausmann, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének vezetője. A bibliai írások egyik nagyszerűsége abban rejlik, hogy szembesítenek a kollektív emlékezet kényelmetlen oldalaival is. A Tízparancsolat egyik kijelentése („Megbüntetem az atyák bűnéért a fiaikat is harmad- és negyedízig ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsaimat” - Ex 20,5-6) figyelmeztet, hogy minden tett hatással van a következő generációra, de kifejezi Isten jóságát is, mert a negatív következményeket rövidebb ideig kell viselni. Ezékiel könyvének 18. fejezetében pedig ez áll: „így szólt hozzám az Úr igéje: Hogy mondhattok ilyen közmondást Izráel földjéről: Az apák ettek egrest, és a fiák foga vásott el tőle?!” (1-2) Sokszor azt hisszük, a múlt régi terheit kell hordoznunk, közben pedig nem szembesülünk azzal, hogy mi mit követtünk el; a bűn mint kulcsfogalom jelentését nem vonatkoztatjuk saját létezésünkre. Isten szavaiban a közvetlen megszólítás figyelhető meg többes számban, ez kizárja, hogy az emberek kivonják magukat a felelősség alól. Isten pozitívan fordul azokhoz, akik nem ragaszkodnak ahhoz, amit tévesnek ismertek fel. Bár mind a múlt terheit viseljük, de felelősségünk elsősorban a jelenre és azon keresztül a jövőre irányul. Egyénileg és kollektív szinten is mi vagyunk felelősek azért, ami az életünkben történik, csak az a kérdés, hogy hagyjuk-e saját történetünk részévé válni mindazt, amit atyáink elkezdtek. A holokausztmegemlékezésekkel kapcsolatban Jutta Hausmann kifejtette: generációkon átívelő antiszemitizmus van jelen a társadalmunkban, s amíg a mindenkori új generáció megtagadja, hogy kiálljon egy új, más nézőpontért, addig ennek következményei állandósulnak. Az előadást követően Rosenfeld Dániel Imrének, az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem kántor szakos hallgatójának előadásában hangzott el a Ldor vadőr (Nemzedékről nemzedékre) című liturgikus imarész. Zsidó iskolások az egyetemen Dr. Gombocz Eszter, a Wesley János Lelkészképző Főiskola tanára Zsidó iskolások - Egy vándorkiállítás pedagógiai tanulságai című előadásában mutatta be azt az öt tablóból álló kiállítást, amely budai és óbudai zsidó iskolások történetét kíséri végig 1920 és 1949 között, s amelynek az előadást követően egy hétig az Evangélikus Hittudományi Egyetem ad otthont. A kiállítás arra a folyamatra koncentrál, amelynek eredményeképpen a budai és óbudai zsidóság és a többségi társadalom együttélése fokozatosan megszűnt, és nem titkolt célja az is, hogy a történtekkel kapcsolatosan a magyarság felelősségét kidomborítsa. A tablókon megjelenő idézetek - mint a „Nagyon szerettem volna elsősorban magyar lenni, és másodsorban izraelita vallású” illetve az „Imádom a gyönyörű magyar nyelvet" - hangsúlyozzák, hogy ezek a gyerekek fontosnak érezték a magyarságukat, a zsidó és a magyar identitás teljesen összefonódott bennük. Magyaros ruhákra vágytak, Petőfi-versekkel készültek március 15-re, s mint a harmadik, Ünnepek című tablóról kiderül, éjszaka, ha meghallották a rádióban a Himnuszt, felpattantak, és vigyázzba álltak... A tablók már több iskolát megjártak. Különösen alkalmasak oktatási célokra, mert a gyerekek a zsidó iskolások életében megjelenő kirekesztési folyamatot könnyen át tudják érezni. Mint Gombocz Eszter elmondta, nehéz ügy ismeretlenül az iskolákat egy ilyen kiállításnak megnyerni, de örömmel számolt be olyan intézményekről, ahol kiemelt figyelmet fordítottak arra, hogy a tanulók a kiállításhoz készített CD-ROM- ot nyugodt körülmények között tanulmányozhassák. Holokauszt és hitoktatás Nehéz a ma érvényes hittantanterv szerint a holokausztról beszélni - jelentette ki dr. Csepregi András, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze a nap utolsó előadásának kezdetén. Az evangélikus hittantanterv a 7. és a 11. évfolyamon érinti a holokauszt témáját, leginkább az embermentésre, Sztehlo Gábor tevékenységére koncentrálva, a megértéshez azonban a teljes történetet el kellene mondani. Előadásában Csepregi András Trianontól kezdődően vette végig azokat a lépéseket, amelyek után az 1944-es események és a magyar hatóságok viselkedése a zsidósággal szemben nem volt váratlan. Ilyen lépések voltak a numerus clausus, az első, második és harmadik zsidótörvény, valamint a kamenyec-podolszkiji deportálás. Azonban míg a katolikus és református egyház részvétele a történetben széles körűen dokumentált, az evangélikus egyház feltérképezése meglehetősen hiányos. Van-e hasonló nyoma például annak, hogy Rajfay Sándor püspök hogyan delegálta Sztehlo Gábort, mint a reformátusoknál annak, ahogy Ravasz László az egyházba tért zsidók támogatásával megbízta Éliás Józsefet? Csepregi András kellő kritikával beszélt olyan vitatható lépésekről, mint az egyházhoz csatlakozó zsidókkal szembeni túl hosszú próbaidő, a gyülekezetek tagjainak hozzáállása, akik fellázadtak, ha zsidókkal kellett egy padban ülniük, vagy Túróczy Zoltán 1944. június 25-i rádiós igehirdetése, amelyben nem érzékeltette, hogy gondol azokra, akiket egyházkerületéből elhurcoltak. A holokauszt nem Istenről, hanem az emberi közösségről szól. Azért kell erről beszélni, hogy megismerjük magunkat - magyarázta az előadó. Bibó István teóriája a politikai hisztériáról és René Girard-é a bűnbakképzésről megfelelő elméleti keretet szolgáltat a kérdéshez, hogy adott feltételek esetén milyen tudatmódosuláson mehet keresztül egy közösség, és hogyan választ ki egy népcsoportot, amelyet elpusztít. Ám míg Bibó állítja, a hisztériából ki lehet gyógyulni, Girard szerint a bűnös csak utólag realizálja, hogy mit tett, addig meggyőződése, hogy jót cselekszik. Pontosan úgy, ahogy Lukács evangéliumában mondja Jézus („Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” - Lk 23,34). A holokauszttanítás céljának annak kell lennie - fejezte be előadását Csepregi András -, hogy a hasonló helyzetet felismerjük, és időben tudjuk majd magunkról, hogy mit és hogyan cselekszünk. ■ Sebestény Judit
