Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-11-09 / 45. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. november 9. *• 13 Huszonöt éve omlott le a berlini fal ► Ön, kedves olvasó, mit csinált 1989. november 9-én? Ugye, fogalma sincsen? Ha ugyanezt a kérdést Ber­linben tesszük fel a harminc év feletti lakosság körében, akkor nagy valószínűséggel konkrétabb válaszo­kat kapunk egy flegma vállrándításnál. Sőt a legtöbben olyasmiket is el tudnak mesélni, hogy 1989. novem­ber 9-én mit vacsoráztak, mi volt a gyerek matekleckéje, vagy éppen milyen színű és fazonú ruhanemű volt rajtuk... Azt meg szinte mindenki betéve tudja, hogy mi ment a tévében: ki hány órakor miről és mennyit beszélt a nyugati, avagy a keleti csatornákon. A berliniek, főleg az egykori keleti városrész lakói még min­dig nagyon szívesen és - huszonöt év után is - hatalmas eufóriával mesélnek az 1989. november 9-i ese­ményekről. És mindenkinek megvan a maga története... Egy házaspárt, Michael és Hanna Pflugot kérdezgettem az ő történe­tükről. Michael Pflug evangélikus lelkészként szolgál a keleti városrész egyik gyülekezetében, felesége pedig szintén az egykori Kelet-Berlinben, egy kórház pszichiátriai osztályán dolgozik. Arról mesélnek, hogy mit csináltak azon a sorsfordító novem­ber 9-én, amikor Kelet- és Nyugat- Berlin között leomlott a fal, és arról is, hogy milyen volt az élet, főleg az egyházi élet az NDK-ban és falak kö­zé zárt fővárosában.- A lelkészek gyerekeire gyakran szokták használni a „hátrányos hely­zetű" kifejezést. Önök többszörösen is hátrányos helyzetűek, mert mind­ketten lelkészcsaládban nőttek fel, méghozzá az NDK-ban. Mennyire be­folyásolta ez a mindennapjaikat? Hanna Pflug: Vidéken éltünk, nyolcán voltunk testvérek. Nem volt egyszerű sem a szüleimnek, sem ne­künk, gyerekeknek. Voltak igencsak megalázó helyzetek. Ilyen volt az aratás ideje is, amikor szinte minden­ki kint dolgozott a földeken. Vasár­nap is. És számon tartották nemcsak azokat, akik ott voltak, hanem azo­kat is, akik nem voltak ott. Egy rend­őrautó járt körbe a faluban, és har­sogta azoknak a nevét, akik valami­lyen oknál fogva nem vettek részt a mezőgazdasági munkálatokban. Va­sárnaponként apám nevét is mindig üvöltötte a hangszóró. Borzasztó volt hallgatni. És az iskolában is - ma úgy mondanánk - terrorizáltak ben­nünket. Nem gyakran, de rendszere­sen. Megszégyenítő volt, amikor a történelemtanár kihívott, és megkér­dezte: „Ugye, ti azt valljátok, hogy az úrvacsorában Krisztus testét és vérét veszitek?” „Igen” - habogtam. Ő pe­dig rákontrázott: „Ugye tudod, hogy ez kannibalizmus?” A választások napjai is folytonos molesztálással teltek. A szüleim nem mentek el szavazni, ezért óránként küldtek hozzánk valakit, hogy szép és kevésbé szép szavakkal emlékeztesse őket állampolgári kötelességükre. Mi­kor nagyobbacskák lettünk, a válasz­tások napján rendszerint kirándulni mentünk. Reggel hatkor eltűntünk otthonról, és az urnák lezárásáig be sem dugtuk az orrunkat a faluba. Családom helyzete meg az elveim­hez való ragaszkodás odáig veze­tett, hogy nem érettségizhettem. Osztályelső voltam, de ez senkit nem zavart. Tizenhét éves korom óta egy pszichiátrián dolgozom. Michael Pflug: Én egészen más szituációból jövök, apám Kelet-Ber­linben volt lelkész. Nyugat-Berlin közvetlen közelsége miatt nekünk, azt hiszem, nem volt annyira nehéz, mint vidéken. Én például a fal építé­séig, 1961-ig egyházi iskolába jártam Nyugat-Berlinbe. Két órát utaztam oda, kettőt vissza. A keleti ellen­őrzőpontokon minden egyes napon kiborították az iskolatáskámat. Atlasz nem lehetett nálam, mert a nyugati kiadványban kicsit több oldal volt, mint a keletiben. Nemegyszer - az el­lenőrzések miatt - el is késtem az is­kolából. Ilyenkor a tanárok csak le­gyintettek, tudták, mi a helyzet. Amikor elkezdték építeni a falat, szüleim átírattak egy kelet-berlini is­kolába. Ahogy a feleségem sem, én sem voltam úttörő, és később FDJ-tag (Freie Deutsche Jugend, azaz Szabad Német Ifjúság a KISZNDK-beli meg­felelője - a szerk.) sem. És erre büsz­ke is voltam. Pedig az érettségim fe­lett nekem is Damoklész kardja lebe­gett. Úgy volt, hogy nem mehetek vizsgázni. Drága jó osztályfőnököm közbenjárásának köszönhetem, hogy érettségivel zárhattam le a középis­kolai tanulmányaimat. A teológia és az orvostudományi egyetem kö­zött hezitáltam. Ez utóbbit nem en­gedélyezték. Lelkész lettem. De jó is ez így. Sőt...- A rendszerváltást megelőző egy­házi életnek is meghatározó gyüle­kezeti csoportjai voltak a Junge Ge­meinde elnevezésű ifjúsági körök. Meséljenek róla! M. P.: Az állam - többek között - a nyugatról, az egyházon keresztül befolyó deviza miatt nem nagyon avatkozott bele a gyülekezetek dol­gaiba, az ifjúsági csoportok létét sem merték korlátozni. Elmondhat­juk, hogy az egyház volt az egyetlen viszonylagosan szabad hely a dikta­túrában. Persze ellenőriztek és figyel­tek minket, mindig voltak, akik szor­galmasan jegyzeteltek az istentiszte­leteken, de mégis, az egyházakkal kesztyűs kézzel bántak az állami ha­tóságok. Mivel Nyugat-Németor­­szág az NDK-t mint államot nem is­merte el, nagyon sok pénz egyházi csatornákon keresztül érkezett az országba. Az NDK pedig ezek nélkül a nyugati pénzek nélkül életképtelen lett volna... Ha egy keletnémet lel­készt valami rendkívüli atrocitás ért volna, az másnap már főhír lett vol­na a nyugati sajtóban. Az NDK-beli evangélikus egyházra vigyázott a „nagytestvér" az NSZK-ból... Ezért is volt más nálunk az egyházi élet, mint mondjuk Magyarországon. Lelkészgyerekekként már egé­szen fiatalon részt vettünk a gyüle­kezet életében. Egyházi fúvószene­karokban játszottunk mindketten, és persze tagjai voltunk a gyülekezeti if­júsági csoportoknak is. Tizenhá­rom éves voltam, amikor először utaztam el a gyülekezet fiataljaival egy vidéki parókiára. Az épületen belül zajlott az ilyenkor szokásos program, beszélgetés, éneklés, bib­liatanulmányozás és így tovább, de az utcára kilépve senkinek nem volt szabad megemlítenünk, hogy miért is vagyunk ott. Voltak beépített egyházi emberek is. Már lelkész voltam, amikor a ke­rületünkbe egy Lipcsében végzett di­akónust helyeztek. Nem ismertük, de valamiért senkinek sem volt szimpa­tikus. 1989 után azonnal el is bocsá­tották. Akkor derült ki, hogy elvált, „problémás” lelkészek gyermeke­ként már középiskolás korában be­szervezte az állambiztonság. Elintéz­ték neki, hogy leérettségizhessen, majd beíratták a Lipcsei Egyetem teo­lógiai fakultására. A Stasi - Állambiz­tonsági Minisztérium - írta meg még a szemináriumi dolgozatait is... Erről nekünk évekig fogalmunk sem volt, de együtt dolgoztunk. Ma Né­metország nyugati felén él, gazdasá­gi tanácsadóként keresi a kenyerét. Ha nem is ilyen formában, de minden lelkésznek volt kapcsolata a Stasival. Évente meg kellett jelennünk a kerületi hatóságoknál, ahol nagyon kedvesen érdeklődtek a gyülekezeti élet felől. Figyelmesnek, előzékenynek tűntek, de mindannyian tudtuk, hogy a Stasi embereivel ülünk szemben. És azt is, hogy jelentés készül a beszámo­lónkról. Óvatosnak kellett lennünk. Nem hangozhattak el nevek, mert gyülekezeti tagjainkat is könnyen bajba sodortuk volna.- Nem túl messze laktak a berlini faltól. Mennyire volt átjárható ez az óriási, mintegy százhatvan kilométer­nyi betonkolosszus? H. R: Nyugatról vízummal át lehe­tett jönni, keletről már nehézkesebb volt kilépési engedélyt kapni. Leg­többször éveket kellett rá várni. Mi­vel a testvérem átszökött nyugatra, nekünk hosszú évekig esélyünk sem volt rá, hogy elhagyjuk a keleti blokkot. Nyugat-Berlin sziget, színfolt volt Kelet-Németország közepén. Kelet- Berlin pedig találkozási hely, a keleti­eknek és a nyugatiaknak. Ide jöttek a keleti ország tájairól azok, akik nyugati kapcsolatokat ápoltak, vagy kiutazási engedélyre ácsingóztak. Persze renge­teg olyan honfitársunk volt, akik még Kelet-Berlinbe sem kaptak beutazási engedélyt, nemhogy nyugatra... M. R: Az akkori NSZK támogatta, hogy minden nyugatnémet diák leg­alább egyszer eljusson tanulmányai ideje alatt Nyugat-Berlinbe. Olyan volt ez, mint egy osztálykirándulás, de teljes mértékben az állam szponzorál­ta. Jöttek néhány napra, megnézték a város nevezetességeit, politikusokkal találkoztak, jól érezték magukat. És minden csoportnak be volt iktatva egy kelet-berlini nap is. Mivel voltak nyugati tanár ismerőseink, gyakran landoltak nálunk ilyen csoportok. Amikor jöttek, „összeeresztettük” őket a gyülekezeti ifjúsági csoportja­ink tagjaival. Nagy ifjúsági élet volt ám itt akkoriban! Hetente három ifjúsá­gi órát, illetve estet vezettem. Amikor a nyugati diákokkal volt a találkozó, akkor óvatosságból legtöbbször ná­lunk voltunk. Nagyon érdekes beszél­getésekre emlékszem vissza. Negyve­­nen-ötvenen szorongtunk a laká­sunkban. A mi fiataljaink ott hallot­tak először a munkanélküliségről. Elképzelésük sem volt róla, hogy mi az. Az érdekes az volt, hogy megta­nultuk ezeken a találkozókon kritiku­san nézni a nyugati dolgokat is.-A nyolcvanas évek közepétől Lipcsében a Nikolaikirchében szervez­ték az úgynevezett békeimákat, ame­lyeken az egyház viszonylagos függet­lensége miatt politikai, gazdasági, tár­sadalmi problémák és feszültségek is előkerültek. Voltak hasonló megmoz­dulások Kelet-Berlinben is? M. R: Igen, de Lipcse messze volt tőlünk, és mi egy kicsit más helyzet­ben voltunk. Itt a tüntetések nem annyira egyházi indíttatásból kezdőd­tek, inkább a művészek és az értelmi­ség kezdeményezésére. Két berlini gyülekezetben voltak a lipcseihez hasonló, de annál kisebb „kaliberű” békeimák és megmozdu­lások. A Zionskirche és a Gethsema­nekirche vonzott nagy tömegeket akkoriban. Ezeknek a templomoknak a környékén történtek drámai dolgok és összecsapások is. Az őszi, októberi nagy tüntetések viszont a mi templomunkhoz közeli nagy sugárutakon zajlottak, éppen ezért naponta sarkig kitártuk a temp­lomajtót. Igen, minden tárva-nyitva volt, mégpedig azért, hogy ha a töme­get feloszlatják, és több tízezer em­­bern ik menekülnie kell, akkor legyen ho' á menniük. Nem mindegyik, de a legtöbb templom nyitva volt a kör­nyékünkön. A tüntetőkkel a gyüleke­zetek futárok által tartották a kapcso­latot. Telefon és internet nem volt, ezért volt rájuk szükség. A tüntetők futárai rendszeres időközönként tu­datták a lelkészekkel, hogy merre megy a tömeg, vagy éppen merre zár­ták le az utcákat előlük. Én is futárkodtam, de nem a tün­tetőknek, hanem egyházi berkek­ben, a Gethsemanekirche és a temp­lomunk között. Fél órával a békeimák előtt ott voltam a szervezőirodában, és onnan vittem a híreket a gyüleke­zetünkbe, ahol szintén áhítatokat tartottunk. Volt, hogy találkoztam eb­ben az irodában Marianne Birthler­­rel is, aki később Joachim Gaucktól vette át a Stasi-ügyeket feldolgozó hi­vatal vezetését. H. R: Nem vagyok ijedős, de akko­riban mindig rettegtem, hogy a fér­jem hazajön-e, vagy megtalálják-e ná­la a röplapokat. Igen, egy egyházi nyomdában, a Zionskirche környe­zetvédelmi könyvtárában szatirikus röplapokat is nyomtattak, amelyen az NDK nevetséges és szánalmas állam­ként volt feltüntetve. Ha ezeket meg­találták volna...- Hogyan emlékeznek vissza a ha­tárnyitás napjára? H. R: Késő délután értem haza a munkából. A férjem nem volt otthon, ifjúsági órát tartott. Este nyolcra ba­ráti vacsorára voltunk hivatalosak. Be­kapcsoltam a tévét, és hallottam, hogy Günter Schwabowski, a felső pártvezetés egyik tagja bejelentette: a határt megnyitották. Akkora képtelen­ségnek tűnt az egész, hogy nem tud­tam vele mit kezdeni. Átmentem a fér­jemhez és a fiatalokhoz, és mondtam nekik, hogy a hírekben őrültségeket beszélnek. Senki nem értette, hogy miről hablatyolok. A férjem pedig jól leteremtett, hogy miért zavartam meg a beszélgetésüket. Az ifjúsági óra után elmentünk a barátainkhoz. Fino­makat főztek, vártak bennünket, ezért ők sem hallgattak híreket. El is jöttünk tőlük úgy, hogy nem is került szóba a dolog. A férjem fejében azonban még ott motoszkált, amit mondtam, ezért nem hazafelé vettük az irányt, hanem a Brandenburgi kapu felé. Ott néma csend volt. A Bornholmer Strassénál zajlottak az események, de arról ne­künk fogalmunk sem volt. Lefeküd­tünk aludni. Hatra mentem dolgozni. A mun­kahelyemen rajtam kívül csak egy nő­vér jelent meg. Sem orvos, sem ápo­ló, sem portás, sem konyhás... Sen­ki. Csak egy ápolónő és én. Mindez a zárt osztályon, ötven-hatvan beteg­gel! Krízishelyzet volt a javából. Fő­leg amikor nem hozták meg a kony­hára a reggelihez, az ebédhez és a va­csorához valókat. Egy csupor zsíron kívül semmink, de semmink nem volt. A kolléganőmet elküldtem, hogy ha a föld alól is, de hozzon ke­nyeret. Kis idő múlva megérkezett egy hatalmas kenyeresládával. Azt mondta, hogy ingyen osztogatják a pékárut a fal melletti egyik üzletben - nyugaton. Nyugaton? Ekkor kezdett össze­állni a kép. Annyi volt a teendő, és akkora a káosz egész nap, hogy a Schwabowski-beszéd csak ekkor ju­tott eszembe. Szerencsére az éjsza­kás nővérek megérkeztek, és le tud­tak váltani bennünket. Este Micha­­ellel és a testvéreimmel beszálltunk a Trabinkba, és elindultunk Nyugat- Berlinbe. Öten szorongtunk abban a kis autóban. Vittük a hangszereinket is. Elmondhatatlan, leírhatatlan él­mény volt. Rengeteg ember... Nem is találok szavakat. Elővettük a trombi­táinkat, és muzsikáltunk örömünk­ben. Csak később tudtuk meg, hogy a ZDF televízió is leadta a „műsorszá­munkat” ■ Heinrichs Eszter

Next

/
Thumbnails
Contents