Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-09 / 45. szám
2 -m 2014. november 9. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio cecumenica Mindenható Istenünk, mennyei Atyánk! Színed elé állva szereteted fényében látjuk, hogy méltók vagyunk ítéletedre, de egyszülött Fiad keresztjére nézve azt is megláttatod velünk, hogy te mégsem akarod a bűnös halálát, mert szereteted nagyobb ítéletednél. Hálát adunk azért, hogy ma is hallgathattuk igédet, és szüntelenül hívsz minket gyermekeid közösségébe, ahol a te jelenlétedben soha nem vagyunk egyedül: nőkhöz, férfiakhoz és gyermekekhez, egészségesekhez és betegekhez, épekhez és testi-szellemi sérültekhez tartozunk, és mindazokhoz, akik már nálad vannak. Könyörgünk egyházadért. Emlékeztess bennünket szüntelenül, hogy mielőtt meg kell jelennünk ítélőszéked előtt, megjelent a te üdvözítő kegyelmed minden embernek. Adj hűséges pásztorokat, akik bátran és tisztán hirdetik evangéliumodat, hogy megelevenedjenek gyülekezeteink. Könyörgünk megbocsátásért a kimondott szavak és véghezvitt cselekedetek miatt, amelyeket meggondolatlanul vagy szeretet nélkül mondtunk vagy tettünk; és a ki nem mondott szavak és véghez nem vitt cselekedetek miatt, mulasztásainkért, amelyek ránk nehezednek. Könyörgünk a betegekért: ha még nem jött el az ideje annak, hogy színed előtt megjelenjenek, gyógyítsd meg őket; ha távozniuk kell, erősítsd hitüket, hogy kételkedés nélkül bízzanak bűnbocsátó szeretetedben, és atyai kezedbe tegyék életüket! Könyörgünk mindazokért, akiket hitük miatt üldöznek, és minden szenvedőért, elnyomottért és kiszolgáltatottért a földön. ítéld meg a bűnt, de irgalmazz a megtérő bűnösnek! Hallgass meg minket, Édesatyánk, és teljesítsd ígéretedet: ítéld meg a gonoszt, és hozd el hamar országodat, ahol nincs többé bűn, halál és szenvedés, és gyermekeid örökké láthatják arcod dicsőségét. Ámen. HIRDETÉSEK Nyílt nap a hittudományi egyetemen November 12-én az Evangélikus Hittudományi Egyetemen nyílt napot tartanak. Szeretettel várják az egyetem iránt érdeklődő fiatalokat. További információk az EHE honlapján olvashatók. Meghívó templomszentelésre „.. .jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben” (Zsolt 23,6) Isten iránti hálával tudatjuk, hogy templomunk belső tere megújult. A szentelési liturgiára Gáncs Péter püspök és Győri Gábor esperes szolgálatával november 9-én, vasárnap 10 órakor kerül sor. Az istentiszteletet követően rövid, ünnepi közgyűlést tartunk. Cím: 1102 Budapest, Kápolna u. 14. Szeretettel hívjuk és várjuk a Budapest-Kőbányai Evangélikus Egyházközség nevében: Benkóczy Péter lelkész és Regősné Zászkaliczky Zsuzsanna felügyelő SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTIT MEGELŐZŐ (ÍTÉLET ) VASÁRNAP - ÁM 5,14-20 Az Ur napja A VASÁRNAP IGÉJE Ámósz próféta elsődlegesen egy olyan eseményről jövendöl, amely még annak a nemzedéknek az életében fog bekövetkezni. Jeruzsálemnek a babiloniak általi ostromát jövendöli meg. Azt a napot nevezi az Úr napjának, amikor a hosszúra nyúló, heves ostrom után az ellenség betör a szent városba, porig rombolja házait, felégeti palotáit, és még az Isten házát, a templomot is a föld színével teszi egyenlővé. Erről a szomorú napról mondja: „Bizony, sötét lesz az Úr napja, nem világos, vaksötét lesz, fénysugár nélkül!” ítélet napja lesz ez, amikor úgy fog tűnni, hogy Isten végleg elhagyta választott népét, elhagyta köztük levő szent hajlékát, és a népet az országgal együtt kiszolgáltatta az ellenség kényekedvének. A próféta ezt a napot mégsem olyan napként emlegeti, amelyen Isten kivonul népe életéből. Ellenkezőleg: arról beszél, hogy azon a napon Isten látogatja meg népét, és Isten vonul át közöttük. Az a nap nem az ellenség napja lesz! Az a nap nem a babiloni király és a babiloni hadsereg fényes diadalának napja lesz, bár a látszat erre fog vallani. Az a nap mégis egyedül az Úr napja lesz. Akkor is, ha látogatását az egész országban és a város minden terén halál, gyász, vér és könny fogja jelezni. Nem lesz az a nap kívánatos az Isten népe számára. Mégis eljön, mert szükséges, hogy eljöjjön. De nem Istennek van rá szüksége, hogy az őt elhagyó és a bálványozás bűnébe süllyedt népén jogos és igazságos haragját kitöltse. Isten - ha tehetné - szívesen eltekintene ettől. De nem teheti, mert népének van szüksége rá, hogy az ítélet tüzében megtisztuljon. Mert bár sokan lelik majd halálukat azon a napon, a maradék mégis megtisztul. Amikor letelik az Úr napja után bekövetkező fogság hetven esztendeje, az ősei földjére hazatérő új nemzedék soraiban többé nyoma sem lesz a pogány bálványok imádásának. Amikor Ámósz az Úr napja eljöveteléről prófétáit, a nép vallási vezetői a nép többségével együtt fölháborodva hallgatták. Nem azért, mintha önmagában eretnekségnek tartották volna, ha valaki az Úr eljövendő napjáról úgy beszél, mint az ítélet napjáról. A vallási vezetők is várták az ítélet napját, de azt gondolták, hogy Isten azon a napon a pogányokat fogja elítélni és elpusztítani, míg tulajdon népét felmagasztalja, és vezetőit az egész föld uraivá teszi. Ezt a várakozásukat veszi célba Ámósz, amikor ezt mondja:„Jaj azoknak, akik az Úr napját kívánják! Minek nektek az Úr napja? Sötét lesz az, nem világos! Olyan lesz, mint mikor valaki oroszlán elől fut, és medve támad rá, vagy bemegy a házba, kezével a falhoz támaszkodik, és kígyó marja meg!’ Ámósz próféciája elsődlegesen tehát arról a napról szól, amelyen Jeruzsálemet a babiloniak elpusztították, amelyen az Úr így tartott tulajdon népe fölött ítéletet. A próféta talán maga is csak ennyit értett meg az Isten által szájába adott igék jelentéséből, Isten mégsem csak az akkor élt népét, és nem is csupán az ószövetségi népet akarta az ítélet eljövendő napjára figyelmeztetni. „Bizony, sötét lesz az Úr napja, nem világos, vaksötét lesz, fénysugár nélkül!” - ez a prófécia nem egyszer s mindenkorra teljesedett be, amikor Nebukadneccár hadai Jeruzsálembe betörtek. Az ószövetségi nép életében szinte szó szerint ugyanígy teljesedett be újra, amikor Kr. u. 70-ben Titus légiói foglalták el és rombolták le Jeruzsálemet. De bizonyos, hogy még ezt sem tekinthetjük az Úr napjáról szóló prófécia végső beteljesedésének. A végső beteljesedés még hátravan. Azon a napon következik be, amelyikről Jézus úgy jövendöl, mint az ő második eljövetelének és Isten világ fölötti végső ítéletének napjáról. A világ számára ez a nap egészen biztos, hogy nem kívánatos. Mert a világ számára az a nap sötét lesz, vaksötét, fénysugár nélkül. Miként a vasárnap ősi evangéliumának (Mt 24,15-28) folytatásában hallhatjuk, akkor „a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóerői megrendülnek. És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden népe, és meglátják az Emberfiát eljönni az égfelhőin nagy hatalommal és dicsőséggel’.’ (Mt 24,29-30) A világ számára ez a váratlanul rátörő nap az ítélet és a végső pusztulás napja lesz. De egészen mást fog jelenteni azok számára, akik a megelőző megpróbáltatás idején állhatatosak maradtak, és mindvégig kitartottak a hitben. Számukra ez a nap nem a pusztulás, hanem a bűntől való megtisztulás és az Isten eljövendő országára való felkészülés beteljesedésének napja lesz. Az Úr nagy napját megelőző szorongattatás idejéről a mai evangélium párhuzamos helyén, Lk 21,28-ban a hitben kitartókat Jézus nem Ámósz szavaival fenyegeti. Nekik nem ezt mondj a: „Jaj azoknak, akik az Úr napját kívánják! Minek nektek azúr napja ? Sötét lesz az, nem világos!” Ellenben őket így bátorítja és vigasztalja: „Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetekfel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok’.’ Mák állhatatosan kitartanak a hitben, azok számára az Úr napja - Luther szavával - „kedves ítéletnap” lesz, az üdvösség napja, az Isten országában való örök élet elnyerésének boldog napja. ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Urunk, Istenünk! Add kegyelmedet, hogy soha ne álljunk ellen, amikor azért látogatsz meg hogy életünk bűneink miatt elgazosodott szőlőtőkéjét megmetszd, megtisztítsd és gyümölcstermővé tedd. Inkább erősítsd meg hitünket, hogy mindenkor bizalommal tekintsünk rád, és reménységgel várjuk nagy napodat mint üdvösségünk beteljesedésének napját. Jöjjön el a kegyelem! ► Jöjjön el a kegyelem! Ezért imádkozunk. Eljön. Ahogy Luther mondaná, eljön a mi kérésünk nélkül is. S reformátorunk bizonyára úgy folytatná: azért kell imádkoznunk, hogy a mi számunkra is valósággá legyen. Megélt valósággá. Ez az imádságmondat a példaimádsághoz, a Miatyánkhoz hasonlóan kétezer éve állandó imádsága a kereszténységnek. A „jöjjön el a kegyelem” azonban csak a mondat első fele, a teljes kérés így hangzik: „Jöjjön el a kegyelem, és múljék el a világ.” Lehet, hogy sokak számára a fordítottja lenne természetes imádság: maradjon meg a világ, és halasszuk még a kegyelmet. .. Pedig az eredeti, ősi megfogalmazásban a legmélyebb hit, az igazi krisztusi bizalom és boldog reménység fogalmazódik meg. így hát maradjunk meg az eredeti formánál: „Jöjjön el kegyelem, és múljék el a világ.” Ez az imádságformula szinte refrénszerű mondatként ismétlődik számos könyörgésben. A legkorábbi rögzített nyoma a Krisztus utáni 1. század végéről való, és a hagyományok az apostolok hálaadó imádságához kötik (Didakhé - a tizenkét apostol tanítása - Kr. u. 90 körül). Később rögzült ez a formula, és ismét felbukkan különböző imádságokban, liturgikus könyörgésekben is. Ezekben a napokban - halottak napján rovom e sorokat - és november ködös-borús heteiben többet gondolkodunk és beszélünk a múlandóságról. Kimegyünk a temetőbe, hogy felkeressük szeretteink földi maradványainak nyughelyét. Mécsest gyújtunk otthon, hogy a lángja mellett gondoljunk a már eltávozottakra. Többet foglalkozunk a halál témájával, létünkre vetődő árnyékával, és megint csak elgondolkodunk saját múlandóságunkon is. Amikor felidéződnek bennünk az emlékeink, szeretnénk visszaforgatni az eseményeket, meg nem történtté tenni a szomorú búcsúzásokat, megpróbáljuk elhessegetni magunktól a tényt, hogy egyszer mindenkinek eljön a pillanat. Az utolsó pillanat. Minden porcikánk irtózik a múlandóságtól, s minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy kitoljuk a határokat. Küzdünk, hadakozunk, próbálkozunk, hogy el ne múljék a világ. Ha mégis közeledik a vég, megpróbáljuk homokba dugni a fejünket, s ha bekövetkezik az, amitől tartottunk, akkor összeszorítjuk a fogunkat, és tovább küzdünk. Bár biztos a végkimenet, száz százalékot tesz ki a vesztesek száma, mégis harcolunk, az utolsó szívdobbanásig ösztönösen harcolunk a múlandóság ellen. A távoli múltban pedig egyszer csak előállt egy kis közösség, és azért imádkozott, hogy múljék el a világ. Ezt a kérést azután stafétabotként adták tovább imádkozó emberek és közösségek, és visszhangzik azóta is. Mondják, mondjuk sokan ma is. Mi ez, életidegenség? A kilátástalanság csüggedt és cinikus szava: jó lenne már túl lenni rajta? Vessünk véget a szenvedésnek, a kínoknak, a gondoknak, mert ez a világ tönkrement, az élet félresiklott, legjobb lenne lezárni a történetet. Múljék el a világ? Az imádság teljes mondatát, mindkét felével együtt kell mondanunk: RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK jöjjön el a kegyelem, múljék el a világ. Pál így ír: „...vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél..’.’ (Fii 1,23) Jó neki itt, de még jobb lenne már Krisztussal lenni. Erről van szó. Nem a földi valóság utálatáról, hiszen e világ - minden javával, kincsével - a teremtő Isten ajándéka. Mindaz, ami ebben a világban rossz, kényelmetlen, fájdalmas, az abból fakad, hogy elszakadtunk az élet Urától. Ebből következik a múlandóság is. Az élet Forrása nélkül csak töredékes, ideig-óráig való ez a világ. Miközben tékozló fiúként igyekezünk visszakerülni az Atya közelségébe, élvezzük a földi vándorúton kapott isteni ajándékokat, sőt tudjuk, hogy itteni létünknek is célja, küldetése van. Minden gondunk ellenére van okunk hálát adni. Van lehetőségünk örömre, sőt - ha töredékesen is, de - boldogságra. De amit Isten készített számunkra, az a világ minden kincsénél, szépségénél és boldogságánál több. „Amit szem nem látott, fül nem hallott..., azt készítette el az Isten az őt szeretőknek” (lKor 2,9) — hangzik az apostoli tanúságtétel. Ezért énekeljük boldogan az evangélikus énekkincs kiemelkedő darabját: „Jézus, boldogságom, / Közeledbe vágyom...” (EÉ 357) A jézusi búcsúbeszédek (Jn 14) sejteni engednek valamit. Elmegyek -mondja Urunk -, hogy helyet készítsek nektek, és ha „helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is’! S erre is válaszol egyik - témánkra rímelő - énekünk: „Hazavágyom, igaz otthonomba...” (EÉ 522) Mert mi nem a semmibe készülünk életünk fogytán. Az út végén - hitünk szerint - hazaérkezünk az atyai házhoz. Nem az a kérdés, hogy mi vár ott ránk, milyen is lesz, mit fogunk ott csinálni, stb., hanem az, hogy ki vár ránk. Nem valamibe, hanem valakihez érkezünk haza. Nem azért, mert beküzdhetnénk magunkat a mennyországba, hanem azért, mert Isten kegyelme mindennél nagyobb. Ebben az értelemben válik világossá a zsoltáros szava, vallomásának mély üzenete: „Hiszen a te kegyelmed jobb az életnél..!’ (Zsolt 63,4; Károli-fordítás) Mióta ez a mondat elérte a szívemet, azóta tudom imádkozni: „Jöjjön el a kegyelem, és múljék el a világ!” Hiszem, hogy ez az igazán életigenlő imádság. S ha tudom, hogy ki vár rám, s ha tudom, hogy vele közeleg a kegyelem, a múló világ is átértékelődik, másként „múlik” Örülök, hogy magam s olvasóim számára újra megszólalt az ősi imádság e drága mondata. ■ Dr. Hafenscher Károly
