Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-02 / 44. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. november 2. » 13 Egy közösség zavartalan hitéletéhez hozzátartozik, hogy elhunyt tagjait saját szertartása szerint, a közösség által birtokolt vagy részére fenntartott temetőbe, temetőrészbe temethesse. E terület azonban - amelyért a gyülekezet felelősséggel is tartozik (fenn kell tartania, gondoznia kell) - önmagánál jóval többet jelent. Az írott, tárgyi és képi források között nagy jelentőségük van az úgynevezett funerális emlékeknek, vagyis a temetkezéssel kapcsolatos, különböző típusú, any ágú forrásoknak, amelyek felé egyre gyakrabban fordul a kutatók és az érdeklődők figyelme. Ezen emlékek közül is főként a síremlékek emelkednek ki, amelyeknek más szempontból is nagy jelentőségük van. „Kegyelettel viseltessünk irántuk”- a gyülekezet temetője A temetők síremlékanyaga fontos adathalmazt őriz, s nemcsak a családok történetének kutatásához, de egy település vagy mikroközösség múltjának megismeréséhez is nélkülözhetetlen. A sírköveken a nevek, a rokoni kapcsolatok, a születési és halálozási dátumok mellett gyakran az illető személyek foglalkozásai, betöltött tisztségei is szerepelnek, de címereket, emlékező sorokat is megörökítenek e források. Adattartalmuk mellett járulékos információ a kutatásban a síremlék anyaga, stílusa, képi elemei és az is, hogy az adott közegre, társadalmi csoportra mennyire jellemző, tipikus vagy éppen attól eltérő. Természetesen egy temető nemcsak a kutatás számára lehet fontos, hanem a településen élők, például egy evangélikus gyülekezet identitásának megőrzésében, erősítésében is szerepet játszhat. Az egykor ott éltek, elődeink történetének megismeréséhez ez éppúgy hozzátartozik, mint az egykori lakóhely ismerete vagy az iratokból kiszűrhető sokrétű információ. A temetők síradatainak feljegyzése, a temetőkönyv szerencsés esetben fennmaradt, ám előfordul, hogy írásos dokumentáció híján a jelenben kell rögzíteni a tárgyi emlékekből azt, ami ma még megvan. A temetőkataszter vezetése nemcsak az egyházi kezelésben lévő temetők sírhelyeinek nyilvántartása miatt fontos. E dokumentáció továbbgondolása lehet a sírkőadatok feljegyzése, a síremlékek fotózása, amely a jövő számára forrásanyagot megőrző tevékenységként a gyűjteményi munka egyik területe lehet - ezt több helyütt egy-egy gyülekezeti tag vagy gyűjteményi munkatárs már megkezdte. Az első lépés persze a temetőkert régi, elhanyagolt sírköveinek kibontása, a terület feltérképezése. Az általam nemrégiben megismert lajoskomáromi gyülekezet temetője jó példa a fentiekre. Ez a terület kezdetben a faluközösségé volt, de felekezetenként elkülönített és árkokkal körülvett parcellák voltak benne már 1815-ben. Az 1870. évi püspöki egyházlátogatás alkalmával készült jelentés temetőre vonatkozó része önmagáért beszél. Az itt leírtakból is kiderül, hogy az egyház fontos, a közösség szempontjából lényeges részét, a helyi evangélikus múlt megtartásának egyik biztosítékát látta a sírkertekben. A külön temető(rész) az önálló közösségi lét egyik eleme volt, amely egyúttal az ott élők emlékezetéül is szolgált. Ebben az időszakban még kevésbé foglalkoztak a gyülekezet tagjai a temető gondozásával, s nem volt külön felelőse: „A temetőnek díszes karban tartása senkire nem lévén bízva, megjegyeztetik, hogy e tekintetben az elöljáróság nem fogja fel hivatását, THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra Schád Boldizsár lelkész sírja mert a temetők egyik szjent] kincsük a keresztényeknek, s illő, hogy kegyelettel viseltessünk irántuk, azért az elöljárók, különösen gondnokok, intetnek annak díszes karban tartására.” A következő évtizedekben már nagy gondot fordítottak e területre, amely rövidesen kicsinek bizonyult, ezért a gyülekezet vezetői kieszközölték a faluközösségtől, hogy a régi temető közvetlen közelében fekvő községi faiskola kilencszáz négyszögölnyi területét szenteljék fel e célra. 1871. február 11-én szentelték fel az új temetőrészt. 1945 után sokféle gonddal küszködött e közösség is, ám egy idő után már tudtak foglalkozni a temetőrendezéssel. Mára nem kérdés a fontossága, jelentősége. Az elmúlt néhány évben fokozatosan haladt előre a terület tervszerű rendezése, kitisztítása. A fával, bozóttal benőtt sírokat kiszabadították, s S nyilvántartást vettek fel róluk. A te> metőről térkép is készült, amelyen az if egyes sírok számmal jelölve láthatók, a nyilvántartásban pedig a szám mellett a megfelelő név/nevek szerepelnek. A gyülekezet minden évben szán néhány napot a temető rendbetételére, s mivel viszonylag sokan vesznek részt e munkában, látványos a haladás. A lajoskomáromi evangélikus temetőben számos olyan személy nyugszik, aki fontos szerepet töltött be az egyházközség életében, sőt szélesebb körben is ismert a neve. A lelkészek közül itt nyugszik a gyülekezet első pásztora, Burray Sámuel s a templomépítő, Hrabovszky György, akinek tudós lelkészként hatalmas könyvtára volt. (Egyik előző közleményünkben olvashatták, hogy a bonyhádi muzeális könyvtárba is került könyvadománya.) Itt a sírja Malatides Gábornak, aki harmincnyolc éven át fáradozott a háromnemzetiségű gyülekezet alkalmainak összehangolásában, valamint Schád Boldizsár lelkésznek is. A tanítók közül Andorka István, Varga Mátyás és Kapp Elenrik nyugszik a lajoskomáromi evangélikus temetőben. (Utóbbi, akit magyarosan Imreként emlegettek a gyülekezetben, húsz évig szolgált a községben. Ő Kapj Gyula egyházzenésznek az édesapja, Kapi Béla püspöknek a nagyapja volt. Síremlékét hálás tanítványai állíttatták 1877- ben.) Itt találjuk Mosberger Keresztély püspöki segédlelkész, valamint Sokoray Bálint hántai lelkész sírját is. Számos példa hozható még, bár úgy vélem, ennyiből is kitűnik, hogy mind evangélikus identitásunk, mind múltunk megismerése szempontjából fontos az odafigyelés sírkertjeinkre, síremlékeinkre. ■ Kovács Eleonóra A szerző a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosa, egyházunk gyűjteményi tanácsának elnöke KIRÁNDULÓ GYÜLEKEZETEK FIGYELMÉBE! Ha ősz, akkor túrázás - és temetőjárás ► Hová is menjen egy öntudatos protestáns ember? Az, aki természetesen járt már Sopron ódon házai között, a budapesti Deák téri evangélikus múzeumban, és hallgatott orgonakoncertet a debreceni Nagytemplomban is. Talán üljön vonatra, autóba, buszra, és utazzon toronyiránt - délnek! Két folyamunk között Szabadka felé indulva, de a határtól még innen érdekes evangélikus, református látnivalókra bukkanhatunk... Az első megálló legyen Kiskőrös: az evangélikus templom és Petőfi szülőháza kihagyhatatlan. A temetőben pedig a költő dajkájának, Kurucz Zsuzsannának a sírjánál megállva gondolkodhatunk el arról a korról, amelyben egy dajka és szolgáló végigkísérte a család életét. Menjünk tovább: Soltvadkert csak egy negyedóra innen autóval! A protestáns templomokat vezetéssel érdemes megnézni, annyi bennük az érdekesség. A belsejükben megbúvó német feliratok sváb ősökre utalnak. Nemkülönben a temető sírkövei, melyeken a második világháború utáni kötelező névváltoztatások is nyomon követhetők. Borvidéken járunk: ne feledjünk betérni egy borházba! Figyelem: ezek nem pincék, hanem borházak, mégpedig a legmodernebbek! És akit érdekel egy-egy ilyen alföldi kisváros élete, az... elmehet akár szociológusnak is. A szónak ugyanis itt különleges aktualitása van. Pláne ha elmegyünk húsz kilométerre délre, Kiskunhalasra. Egy kisssváros - ezzel a címmel jelent meg szociográfia egy magyarországi „átlagos Halasi fesztiválozók kisvárosról” még az 1980-as években. Az akkori pártban nagy felháborodást keltett aránylag nyílt szókimondásával, a közösségen belüli társadalmi és emberi kapcsolatok elemzésével és kritikájával. Akik tudták, hogy Kiskunhalasról van szó, párton belüli vizsgálattal is megpróbálkoztak. Aztán a rendszerváltás előszele ezt is elvitte. Meg azt a Kiskunhalast is. Most már egy másik Kiskunhalast élhetünk meg. Merthogy aki ide eljön, az megéli a várost. Lehet szidni, és lehet szeretni. Utóbbit inkább javaslom, mert kellemesebb és hasznosabb. A lakosság pedig éppen úgy él, ahogy tud. Mindenesetre érdemes meglátogatni most is a „kisssvárost”, mert ez az: a főváros vonzásától nem sújtott, alföldi mezőváros. Hogy miért érdemes idejönni? Lehetne sorolni a látnivalókat, de nézzünk bele a mindennapokba! Amelyeken a nem idegenforgalmi célzattal szervezett, „belső használatú” események zajlanak. Ilyen akár a szombat reggeli piac, amely feledhetetlen élmény annak, aki még nem volt ilyen kofatalálkozón. Szabad, sőt: illik alkudni. Persze itt minden nénike egyben önálló „humán térfigyelő rendszerként” is funkcionál. És innen már nincs messze a református templom, melynek oldalbejáratánál igazi szégyenkő található. Azt is tudjuk róla, hogy ebben a puritán gyülekezetben 1792-ig élt ez a büntetési forma: aki hazudott, felebarátját szidalmazta, vasárnap munkát végzett - és még sorolhatnánk -, az bizony a kövön állva volt köteles meghallgatni a prédikációt. Ha sétálgatunk, több utca is szembeötlik a maga eklektikájával. Egy építész-művészettörténész persze most rögtön a Monarchia utolsó évtizedeinek stílusára gondol. De a sokrétűség másban is megnyilvánul: a színek, a (saját barkácsolású) járművek és a nyelvek kavalkádja mellett történelem is koncentrálódik a városközpontban. Vajon ki tudja, mi az a sutlik vagy a „malomalji politika”? Aki pedig nagyon figyel, még Vladár Karcsi dudálását is meghallhatja a nyár végi éjszakán. És fia már temető: mit hallunk a református öreg temetőben? Mindenekelőtt a védett part fáinak susogását, miközben a kétszáz éves sírkövek között sétálgatunk. Legyenek akár magyar, akár - vagy pár száz méterrel odébb - héber feliratúak, mindegyik egyéni történelmet mesél. Hajdan volt táblabírók, tanítók és jegyzők nevei tűnnek elő. Ott pedig, nini: Petőfi Sándor násznagya vágtat el lovon - ha már a költővel kezdtük, fejezzük is be vele. Alig harminc kilométerre húzódik a határ, amely hol nyitottabb, hol zártabb, és ez korszaktól függően vagy jó volt, vagy kevésbé jó. A túloldali ország neve pedig folyton változik... Apropó, határ: Szabadka, Bácsfeketehegy és Magyarkanizsa polgárai szinte hazajárnak ide, nemkülönben a halasiak oda. Talán egyszer az iratok ellenőrzése nélkül is fog ez menni. Miért érdemes még eljönni Halasra? Mert szép a kiskunsági táj, pláne ha felhős az ég, és áttűz a nap. Aztán ugyebár a jó bort és a pörköltet mindenki szereti. Budapestről két és fél óra vonattal: épp elég idő egy jó könyv elolvasására vagy egy aksitöltetnyi laptopmunkára. Aki pedig beül a helyi gyógyvízbe, nem fájlalja a derekát majd annyira, mint különben tenné. Aztán érdemes sétálni egyet a Sóstó partján, majd felmenni az ottani kilátóba és megnézni a suhogó nádast. Látogasson el a Kiskunságba! ■ Ifj. Káposzta Lajos Kiskunhalas főtere
