Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-26 / 43. szám
Új „csapatkapitány” a Maek-pályán Amint lapunk korábbi számában már beszámoltunk róla, ez év elején strukturális változások történtek a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) testületében. Mindez személyi változásokkal is együtt járt: a főtitkári pozíciót ezentúl Végh Szabolcs, a balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon vezetője tölti be. Az alábbiakban ő osztja meg olvasóinkkal tapasztalatait, emlékeit, terveit. 1 Szabadság és reformáció 1997-ben voltam először „szolgálati” úton Erdélyben, amikor az első zenei tábort rendeztük néhány pilisi barátommal a barcasági Tatrang evangélikus gyülekezetében. Ez az utazás, a találkozás Székely Levente, Koszta István, Simon László és Simon Ilona lelkészekkel meghatározó volt számomra. Abban az évben lettem a Magyar Evangélikus Ifjúsági Szövetség irodavezetője, és e munkakörben komolyabban kezdtem foglalkozni a határon túli ifjúság segítésével, támogatásával. Nagyon szép emlék, amikor néhány barátommal egy népi betlehemes műsorral bejártuk Barcaság evangélikus gyülekezeteit, találkoztunk lelkészeivel. Mindenhová úgy érkeztünk, hogy sehol nem számítottak ránk, így óriási meglepetést és örömet láthattunk az emberek arcán. 2002-ben Révfülöpön szerveztem találkozót határon túli ifjúsági vezetőknek, amelyen a magunk módján, félhivatalos szervezetként megalakítottuk a Magyar Evangélikus Ifjúsági Konferenciát (amely megelőzte a Maeket). Az ott megfogalmazott célok között olyanok szerepeltek többek között, mint a határon túli fiatalok részvételének biztosítása magyarországi konferenciákon, Szélrózsa ifjúsági találkozókon, közös pályázati lehetőségek felkutatása, testvér-gyülekezeti kapcsolatok erősítése.-2006-tól vagyok keretgazdája annak az összegnek, amely a Magyarországi Evangélikus Egyház költségvetésében úgy szerepel, mint a határon túli magyarok kerete. Ez biztosítja jelenleg a felvidéki misszió kiadásait, illetve ifjúsági pályázatot, kisebb felújítási támogatásokat lehet finanszírozni belőle. Gyakorlatilag a különböző missziói szolgálatok hátterében próbálok a meglévő szerény kerettel gazdálkodni. Az új struktúrában talán az a leglényegesebb, hogy kisebb lett a döntéshozó testület: a határon túli egyházak, szervezetek - Szerbia, Ausztria, Szlovákia, Szlovénia, nyugat-európai diaszpóra, tengerentúli diaszpóra - egy-egy tagot küldenek. A tanácsnak hivatalból tagja még a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma által delegált püspök és kerületi felügyelő, valamint a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke és felügyelője. A tagokat hat évre választják. Immár Maek-titkárként azt szeretném, ha megfogalmazódna, hogy valójában mit is szeretnénk elérni ebben a munkában, mi a célunk ezzel a szervezettel. Honnan hová szeretnénk eljutni. Melyek a prioritások. Ha ezeket már tisztán látjuk, akkor mindehhez képest koordinálhatjuk meglévő szolgálati területeinket, és nyithatunk újakat. Arra szeretném ösztönözni egyházi vezetőinket, a Maek tagjait, hogy a szükséges döntéseket hozzák meg, amelyek alapján a konkrét feladatokat elvégezhetjük. Fontosnak tartom az ifjúsági kapcsolatok fenntartását, megerősítését. Szeretnék Dolinszky Gáborral és a délvidéki evangélikussággal újra kapcsolatba kerülni. Szeretném megismerni a nyugati magyar evangélikusok problémáit. Végh Szabolcs Különleges hónap október. Szabadsághősökre emlékezünk, s élünk emlékezetükből. A hónap elején a 19. század nagy szabadságküzdelmének mártírjai állnak előttünk, 23-án a 20. század ötvenes éveiben élő Magyarország ideológiai és valóságos bilincseit lerázni akaró hőseit ünnepeljük. A hónap utolsó napja pedig visszavezet bennünket az 1500-as évekbe, amikor a hit, a lélek szabadságáért vívódó, küzdő s végül a végső lépést megtevő reformátor, Luther alakja és műve magasodik elénk. Magyarként, evangélikusként nagyon sok impulzust ad ez az őszbe hanyatló idő. Mit jelent az igazi szabadság? A magam ura vagyok? Azt teszem, amit akarok? Senki sem parancsol? Kérdések, amelyek felvetődnek a szabadság kapcsán, de amelyekre olyan válaszok is születhetnek, amelyek a káosz, az anarchia, a rombolás felé vezetnek. Hogy jó válaszokkal az igazi szabadság megteremtésén tudjunk munkálkodni, a hónap utolsó „hősét”, Luthert kell kérdeznünk. O ugyanis rájött, hogy ereje az ősellenséggel szemben kevés ahhoz, hogy a maga ura lehessen. Erezte, hogy a szabad akarat érvényesítésének magabiztossága tűnő délibábbá lesz a szentül megfogadott elhatározások kudarcában. Tudta, hogy olyan messze el lehet távolodni attól, aki egyedül parancsol ebben a világban, hogy a végzetes távolság a mindentől függetlenség hamis illúzióját kínálja. Szabadságkereső kérdéseinek válaszai egy végzetesen rab ember képét formálták elé. Az alászállásból azonban igazi katarzis lett, mert a legmélyebb ponton felragyogott a mindenét teljesen Isten kezébe tévő ember megszabadulásának paradoxonja: aki Isten rabja, az lehet igazán szabad. Szabad bűnétől, félelmeitől, megkötözöttségeitől. Isten szeretetének valósága és életformáló hatása olyan értékrendbe állítja az embert, amelyben helyére kerülnek a hétköznapok, az ünnepek, a kapcsolatok, az önismeret, a gyülekezet, a nemzet alapvető meghatározottságai. Az értékteremtésnek ez a szabadsága teszi leginkább termékennyé, kreatívvá azt, aki megtisztulást, megújulást akar. Ez a termékenység, ez a kreativitás hihetetlen színgazdagságban képes megnyilvánulni. A nemzeti szabadság freskójának harcos, küzdelmes tömegjeleneteitől egészen az élet csendes belső liturgiájának szelíd pasztellszínű csendéletéig. Mindegyik fontos, mindegyik értékes, mindegyiket meg kell becsülni. Közösséget, népet, nemzetet felemelő, önbecsülését, Istentől kapott hitét, lehetőségeit visszaszerezni vagy megtartani igyekvő hősök csak úgy születnek, ha először saját belső rabságukat fel tudják számolni azon az egyetlen úton, ahogyan azt a reformátor tette Isten Lelkének erejével. Ezért különös egybeesés, különös isteni kegyelem, hogy nekünk, magyar evangélikusoknak a reformáció hónapja a szabadság hónapja is egyben. Tudhatjuk, vallhatjuk a helyes utat, amelyen járnunk kell. Ez az út mindig Isten személyes szabadításától indul, és úgy halad mind többek és többek, mind nagyobb távlatok felé, hogy mind teljesebb legyen e földi világ boldogulásának egyetlen esélye: a szeretet szabadsága. Ördög Endre Az írás eredetileg az Orosházi Harangszó 2013. októberi számában jelent meg. Vissza a kultúrához... Mint közismert, egyházunk a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójához közeledve tematikus évekre osztotta fel a 2017-ig hátralévő időszakot. Korábban fókuszáltunk már a nyilvánosságra, a szabadságra, a nőkre, a toleranciára, idén pedig a kultúra szemszögéből próbáljuk megközelíteni e fontos történelmi eseményt, a reformációt. (Németországban - érdekes módon - nem egyeznek meg a tematikus évek a magyarországiakkal, ott idén a reformáció és politika témaköre kerül előtérbe.) E két fogalom - reformáció és kultúra - hallatán az jut eszembe, hogy mindkettőről mennyi általánosságot lehet elmondani, mennyi frázist lehet deklarálni róluk. Ennek talán az lehet az oka, hogy mindkét fogalom számtalan jelentésárnyalattal bír, és sokszor úgy beszélünk róluk, hogy meg sem próbáljuk megfelelő kontextusba helyezni őket. Egy 1952-es amerikai tanulmány - melynek szerzői bizonyos Alfred Kroeber és Clyde Kluckhohn - több mint négyszáz különböző korábbi kultúradefiníció alapján vizsgálta a fogalmat. Hasonlóan ehhez a reformációról - még csak nem is általánosságban a szóról, hanem az 1517-ben kezdődött eseményről - is többféle (vallási, szellemtörténeti, történelmi és még sok más) kontextusban beszélhetünk. Na már most, ha e két fogalom mindenféle szövegösszefüggés nélkül egymás mellé kerül, akkor mintegy négyzetesen emelkedik a róluk elmondható általánosságok száma. Félreértés ne essék, semmi esetre sem szeretném kritizálni azokat, akik ezeket a tematikus éveket kigondolták, mert bizonyos vagyok abban, hogy a jó szándék vezérelte őket. Mindnyájan, akik a reformáció egyházaihoz tartozónak valljuk magunkat, szeretnénk méltóképpen megünnepelni e jeles eseményt. És nyilván szeretnénk felkészülni is rá némi együtt gondolkodással. Ám akármennyire igyekszem is, e két szó hallatán: „reformáció és kultúra”, nem tudok másra gondolni, mint olyan, sokszor hallott mondatokra, mint hogy „a reformátorok, ténykedésük révén, nemcsak a vallás, hanem a német kultúra szempontjából is rendkívülit alkottak”. Vagy: „Luther bibliafordítása és a könyvnyomtatás elterjedése új fejezetett nyitott a kultúra történetében: már nemcsak a klérus kiváltsága volt a Biblia ismerete, hanem mindenki számára hozzáférhetővé vált a Szentírás saját anyanyelvén.” Vagy: „Luther Kis és Nagy kátéja jelentős változást hozott az egyszerű nép oktatásában, kulturálódásában.” Mindezen állítások természetesen igazak, de úgy érzem, nem jutunk velük sokkal előbbre. Arra a kérdésre, hogy miért (lehet) aktuális ma, mintegy ötszáz évvel később a reformáció, nem adnak választ. Paradox módon most mégis a kultúra szóhoz nyúlnék vissza. Talán éppen a reformáció kultúrája hiányzik ahhoz, hogy teljes valójában megértsük, megélhessük azt, amit reformátor eleink és kortársaik átélhettek annak idején. Az az eltökéltség, az a megalkuvást nem ismerő jobbító szándék, amely az emberi butaság és naivitás ellen vette fel a harcot: éppen az hiányzik napjainkból és a mai társadalomból. Mert ahhoz, hogy a reformáció tanai elterjedhessenek, nem volt elég egy Luther, egy Melanchthon, Kálvin vagy Zwingli. Ahhoz egy társadalom kellett, amelynek szüksége volt rájuk. Persze nyilván nem szabad idealizálni a múltat: tudjuk, hogy a reformáció is nagyon hamar politikai kérdéssé vált. Mégis volt egy olyan szellemi közeg, amely befogadta a hitújítást. Ma leginkább ez a szellemi közeg, ez a kultúra hiányzik. Vajon hogyan bontakozhatna ki ma egy új reformáció? Mi kellene hozzá? Milyen természetű lenne? Egyáltalán, lehetséges lenne egy egész társadalmat hitbeli kérdésekkel megmozdítani? Gyötrő dilemmák ezek, elsősorban nekünk, keresztényeknek - immár felekezetre való tekintet nélkül. Megváltozott a világ, keressük benne a helyünket. Bonyolultnak látunk benne mindent, pedig milyen jó lenne, ha egyszercsak megint a napnál is világosabb lehetne az, ami már több mint kétezer éve világos, de amit mégsem látunk, mert valami mindig eltakarja a szemünket: sola fide, sola gratia, solus Christus, azaz egyedül a hit, egyedül a kegyelem, egyedül Krisztus. — ESZPÉ —
