Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-19 / 42. szám
io 41 2014. október 19. FÓKUSZ Evangélikus Élet HIÁNYCIKKEK VILÁGA Szégyenérzet, szégyenkezés (Zsolt 25,2-3.20) Maró öngúny van abban a szólásmondásban, amellyel a brazilok - kétes szellemességgel - saját országukat próbálják jellemezni. Eszerint Brazília az illattalan virágok országa, az íztelen gyümölcsöké, az értéktelen és fedezetlen szavaké és a szégyentelen nőké. A portugálul szépen rímelő mondásban rejlik is valami igazság. A déli féltekének a szem számára olyan, csodálatosan szép virágai is vannak, amelyeknek semmi, de semmi illatuk nincsen. A rengeteg déligyümölcs mindegyikének sincs igazán kellemes íze. És mint általában a déli emberek, a brazilok se mennek a szomszédba egy kis szövegért: sok a könnyű ígéret, az igaztalan fecsegés, a szószaporítás. De hogy a szóáradatnak van-e reális tartalma, afelől ők maguk sincsenek mindig meggyőződve. Persze az ilyen szólásmondásokat általában „machók” tehát férfiak találják ki. S ez meglátszik a mondás negyedik, utolsó tagján is: Brazília a szégyenérzetet nem ismerő nők országa. S ez így, már első hallásra is, diszkrimináló rosszindulatot tükröz. Ám kiválthatja a talpraesett ellenkérdést is: no és mennyivel nagyobb szégyenérzettel bírnak a férfiak? Most abból indulunk ki, hogy világunkban a szégyenkezés, a szégyenérzet általánosan hiánycikk. És nemcsak Brazíliában, hanem akár nálunk is. S a szégyenérzet hiánya nem nemhez kötött jelenség: férfiak és nők egyaránt lehetünk híjával. # # * Mikor és miért szégyelltem magam utoljára? - kérdezem magamtól. Esetleg már egyáltalán nem is emlékszem rá. Pedig lenne bőven miért szégyenkeznünk! Szégyellnünk kellene például, hogy tisztességtelen szerződéseket kötöttünk emberekkel. És becsaptuk őket a törvényesség látszatával. De nem szégyenkezünk! - Hogy választási kampányokban fűtfát ígértünk, amelynek a betartására távolról sem gondoltunk. És nem szégyenkezünk! - Hogy hangosan elítéljük azokat, akik úgy gondolják, hogy vitás kérdéseket csak háborúval lehet megoldani, de közben tömjük őket fegyverekkel. És emiatt sem szégyenkezünk! - Lejárt szavatosságú élelmiszereken meghamisítjuk a lejárat dátumát a profit kedvéért, veszélyeztetve ezzel a jóhiszemű vásárlók egészségét. És nem szégyenkezünk! - Hűséget, segítséget, biztonságot ígérünk, de mindezeket magunkra nézve egyáltalán nem tartjuk kötelezően megtartandóknak. És nem szégyenkezünk! - Isten csodálatos testtel áldott meg bennünket, amelyet ápolnunk, védenünk kellene. Ehelyett mi áruba bocsátjuk, beszennyezzük, azt kiabálva, hogy „a saját testemmel azt csinálok, amit akarok!”. És nem szégyenkezünk! Engem mindig megfog, ahogyan a bibliai teremtéstörténetben háromszor olvashatjuk, hogy Ádám és Éva nem szégyellte a mezítelenségét, majd fügefalevelekből mégis körülkötőket fabrikáltak maguknak, míg végül Isten maga fel nem öltöztette őket állatbőr ruhákba. De hát miért is szégyellték volna az Istentől kapott testüket? Végül is Istennel éltek együtt. Miután azonban „felmondtak” ennek az őket védő és óvó közösségnek, igen hamar rájöttek arra, hogy a maguknak kiszolgáltatott testüket mégis óvni kell. Erre mondott igent Isten, amikor a fügefalevélnél tartósabb állatbőrbe öltöztette őket. Ezzel jelezte, hogy tud elesettségükről, és hogy ezután mindig védelemre szorultak lesznek ebben a tőle elrugaszkodott világban. Igazán nem sírom vissza azokat az időket, amikor az elfogadottan tisztességes viselkedéshez tartozott az érzelmek és különösen a testünk kötelező megzabolázása, sőt megvetése. De ahogyan ma vásárra visszük nemcsak a testünket, hanem egész érzésvilágunkat, azt elgondolkodtatónak tartom. Százezrek rohannak, hogy egy testilelki átvilágítást mutató kiállítást lássanak. Egymással versenyeznek olyanok, akik hajlandók heteken át üvegfalú kalickában, a nagy nyilvánosság előtt élni mindennapjaikat. No és mit szóljunk azokhoz, akik azt akarják megetetni velünk, hogy egész életünk „közpréda”, amelynek nem kell a bensőségesség, a szemérmes visszafogottság és az intimitás?! (Énekvilágversenyt nyerhet valaki - az ország-világ előtt felfedett és kiteregetett nemi élete miatt! És - ahogyan olvasható volt - nem is szégyelli magát! Éppen ellenkezőleg.) * * * Az Ószövetségben Isten felpanaszolja, hogy bajában népe nem őt kérdezi, hanem idegenekhez fut segítségért. És még csak nem is szégyenkezik emiatt. Micsoda világot átfogó lázadásban élünk már az Isten gondolata ellen is! Lehet Jézust perverznek, betegesnek, Istent nem is létezőnek, kitalált rögeszmének, a vallásosságot ópiumnak vagy éppen lelki elferdülésnek kikiáltani. És még csak nem is szégyelljük magunkat emiatt! Világszerte nagy csinnadrattával emlékeztek nemrégiben az első világháború kitörésének századik évfordulójára. De nem nagyon hallottunk olyan megemlékezéseket, amelyek a milliók ártatlan halála miatt szégyenkeztek volna. Mint ahogy arról sem, hogy a háború kitörése miatt valaki legalább röstelkedett volna. Hogy csaknem minden szónok szajkó módra elismételgette a kegyesnek tűnő mondatot: „Ilyesmi soha többé elő ne forduljon!” - abban nem sok garancia van a jövőt illetően. Azóta ugyanis az első világháborút megtetéztük a másodikkal. S az azóta is folytatott és ma is folyó száz meg száz háborúban milliók veszítették, veszítik el mindenüket, lesznek földönfutókká, halnak meg. És még mindig nem szégyelljük eléggé magunkat! Mózesnek is meg kellett tapasztalnia, hogy mennyire szégyentelen az a nép, amely elfogadta ugyan Isten szabadító segítségét, de adandó alkalommal egészen másnak mondott köszönetét, és boldogan imádta a csecsebecséiből öntött aranyborjút. Amikor Isten ezért őket keménynyakúnak nevezi, az nem jelent mást, mint hogy még csak azt se akarták belátni, hogy szégyenteljes tettükkel mennyire „blamálták” magukat. Ehelyett - s ez hangsúlyos a tudósításban! - jóllakottam békésen elkezdtek játszani. Talán hogy ezzel pótolják a hiányzó szégyenérzetüket? Istenem, hányfajta „játéknak” hódolunk ma is, hogy elfeledtesse velünk a viselt dolgaink miatti szégyenkezést?! Ádámnak és Évának akkor tűnt föl először meztelensége, miután nyilvánvalóan áthágták az Isten állította szabályt. Lelkiismeretük háborgását fügefalevél ágyékkötők készítésével próbálták csillapítani. Csak a szégyenkezésről feledkeztek meg, ehelyett alibit kerestek az egymásra mutogatásban. Amikor az egyik meghurcolt próféta az akkori vezetők, papok és próféták ellen kelt fel, éppen a szégyenérzetet, illetve annak hiányát nevezte legfőbb bűnüknek. „Népem romlását úgy gyógyítják, hogy könnyelműen mondogatják: Békesség békesség! - de nincs békesség! Szégyenkezni ük kellene, mert utálatos, amit tettek. De nem akarnak szégyenkezni, és már pirulni sem tudnak” [jer: 6,14-15) Már pirulni sem tudnak...! Nem lehetne ez jellemző felirata mai korunk képének? * * * Közben rájöttem, hogy a szégyenkezésnek van egy másfajta vetülete is. Legalább egy tucatszor olvassuk a Zsoltárok könyvében ezt a mondatot: „Istenem, benned bízom, ne érjen szégyen” (vagy: „...ne szégyenüljek meg”). Itt tehát egy imádkozó, hívő ember kéri Istent, hogy ne kelljen benne csalódnia. Vagyis soha ne kerüljön olyan helyzetbe, amikor ország-világ előtt kitudódik, hogy talán nem is létezik az az Isten, akihez ő bizalommal imádkozott. Vagy ha van, akkor kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy az ő kis kaliberű ügyeivel foglalkozzék. Tudom, furcsán hangozhat, de ki kell mondjam: mindannyiunkat meglephet bármikor az a gondolat - még akkor is, ha mélyen hívőknek tartjuk magunkat -, hogy tényleg jól tesszük-e, ha Istenben hiszünk. Tényleg rá lehet bízni minden gondunkat? Igazán segít ő, ha bajban vagyunk? Tényleg nem érdemes aggódni, mert „akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget”? (Zsolt 127,2) No de hányszor kértük már, hogy távolít - son el utunkból akadályokat, ám azok mégsem tűntek el?! Hány hívő ember könyörgött már szeretett gyermeke vagy szülője gyógyulásáért - de a remélt gyógyulás elmaradt... Van egy zsoltárvers, amely nem más, mint a hívő ember csaknem kétségbeesett könyörgése, mielőtt végleg hitét vesztené. Arra kéri Istent, hogy valamiképpen jelezze azoknak, akik a hite miatt őt kigúnyolják, hogy jó lapra tett. Ne ő szégyenüljön meg, hanem a gúnyolódok: „Mutasd meg rajtam jóságod jelét, hadd lássák gyűlölőim, és szégyenkezzenek..” (Zsolt 86,17) Micsoda mélyről fakadó kiáltása ez egy majdnem fuldoklónak! Nagyon józanul kell minden hívőnek számolnia nemcsak a hit, hanem a kételkedés lehetőségével is. Nincs olyan biztosítékunk, amely eleve kizárná az „elbukás” veszélyét. Valószínű, hogy így kell a Miatyánk kérését is értenünk: „Ne vígy minket a kísértésbe..'.’Istent arra kell kémünk, nehogy olyan helyzetbe kerüljünk, hogy még magunk előtt is be kelljen vallanunk tévedésünket. Ebben az esetben tehát nem kell, nem szabad szégyenkeznünk, ha komolyan vesszük Isten ígéreteit, biztató kijelentéseit. És ha arra kérjük őt, hogy inkább gúnyolóinkat szégyenlőse meg, akkor sem megtorlást, bosszút kérünk. Inkább azt, hogy ezzel is erősítsen bennünket, hogy el ne veszítsük belé, a szerető és kegyelmes Istenbe vetett hitünket. A veszély fennáll, ezért érdemes megszívlelni az apostoli intést: „Aki tehát azt gondolja, hogy (meg)áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (íKor 10,12) Igaz ugyan, hogy Jézus is erélyesen visszautasította a kérést, hogy valamivel „produkálja” igazolja magát. De végső soron mégiscsak eleget tett ennek az emberi kívánságnak, amikor vállalta a megfeszítés gyötrelmét. Ez volt az ő „bizonyító jele”, az ő válasza. Erről egyébként már előre szólt tanítványainak, amikor a három napig a hal gyomrában veszteglő Jónással hasonlította össze magát (Mt 12,40). Szabad abban reménykednünk, hogy Isten a hívő életfolytatásunkban sem hagy bennünket szeretete és hűsége megbizonyítása nélkül. Adjunk hitelt Jézus ígéretének: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek’.’ (Jn 16,23) Ez bizonyára magában foglalja azt is, hogy ne valljunk szégyent a hitünkkel. * * * Végül ne feledjük el, hogy Jézus számára is fontos volt a szégyenkezés kérdése. Elannyira, hogy azt a leghatározottabban tiltotta, amikor ezt mondta: „...ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében..” (Mk 8,38) Itt tehát félre kell tenni mindenfajta szégyenérzetet, mert - Jézus szerint - annak mélyreható, súlyos következményei lennének. S ebben ő igen magasra tette a mércét, amelyet mi gyakran leverünk. Hát nem azt tapasztaljuk mindennapjainkban, hogy vétkezünk ez ellen? Melyikünk vállalja, hogy adandó alkalommal letegye Jézus mellett a garast? Nemde szinte divattá lett - nagy keresztény múlttal rendelkező kontinensünk kellős közepén - az anonim vagy „magánkereszténység”? Egykori „missziói mezőkről” - Afrikából, Ázsiából - érkeznek ide misszionáriusok, és meglepetve tapasztalják, hogy milyen rutinosan bújunk el, csak nehogy megtudja a környezetünk, hogy mi Jézus követői vagyunk. Afrikában, Ázsiában, Dél- Amerikában aggódnak miattunk! Ha nagyon idealizálni akarnék, akkor azt a Pál apostolt állítanám követendő példaképül a szemünk elé, aki nem átallott ilyen karakán egyenességgel bemutatkozni a Rómában élő keresztényeknek: „Mert nem szégyellem az evangéliumot..!’ (Róm 1,16) Annak alapján, amit tudunk róla, biztosra vehetjük, hogy minden missziói útján ehhez tartotta magát. Engedelmeskedett Urának, aki arra tanította: „A lámpást sem azért gyújtják meg hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban” (Mt 5,15) Ezt adhatta aztán tovább tanítványának, Timóteusnak is: „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát. . ’.’ (2lfm 1,8) A hivatásával, illetve a bátorságával járó szenvedéseket is vállalta, és nem szégyellte (2Tim 1,12). Ma oda jutottunk, hogy megcsodáljuk a muszlimot vagy a buddhistát, ha nyíltan megvallja, és nem rejti véka alá a hitét. Oda jutottunk, hogy kínosan ügyelünk más hitűek „vallási érzékenységére” De behúzzuk fülünket-farkunkat, ha mások gyalázzák Istenünket, kifigurázzák Jézust, vagyis istenkáromlást űznek. Ám mi „hősiesen” szégyelljük inkább magunkat, és takaródzunk a molyrágta takaróval, azzal, hogy a vallás végeredményben „magánügy” és nem tartozik senkire, hogy hiszek-e, vagy sem. A teljes, megbotránkoztató szégyentelenségre is képesek vagyunk: „lemeztelenedni” ország-világ előtt, anélkül hogy szemünk rebbenne. De amikor a legfontosabb kapcsolatra, Istennel való közösségünkre kerülne a szó, belepirulunk a szégyenkezésbe. Amúgy Péterként: „Nem ismerem azt az embert’.’ (Mt 26,72.74) Hol „illik” ma társaságban hitről, vallási kérdésekről beszélgetni? Sőt esetleg Jézusról vallani? Ott vagyunk szégyentelenek, ahol nem lenne szabad. És ott szégyenkezünk, ahol az az életünkbe, az örök életünkbe kerülhet. Jézus egyenesen kimondja, hogy aki őt itt szégyelli, az vessen magára. S ezt kár lenne így vagy úgy elmagyaráz - gatni. Arra viszont számítani se merjen az ilyen ember, hogy az Isten színe előtt állva segítséget kapjon attól, akit itt szégyellt. Ezért ideje, hogy felébredjünk ebben a fejtetőre állt világunkban. Hogy rádöbbenjünk valóságos és válságos helyzetünkre. Mert aki pironkodás nélkül vetkőzik ki emberi mivoltából, az abban a végső sorsban részesedhet, amelyben a tanítvány, aki ráun Mesterére, és szégyelli, hogy hozzá tartozik. ■ Gémes István
