Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-19 / 42. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. október 19. *■ 5 „Jó érzés itt Istent szolgálni zenével” Beszélgetés a svábhegyi reformátusok kántorával, György Erikával ► Egy évvel ezelőtt, 2013. október 5-én szentelte fel Budapesten a svábhegyi református templomot dr. Szabó István dunamelléki püspök. A templomszentelést követő vasárnap óta György Erika kíséri orgonán bájos önfeledtséggel a gyülekezeti éneklést a vasárnapi istentiszteleteken. Arcán őszinte mosollyal beszélt életéről, arról, hogy a zene világán keresztül rátalált Istenre, önmagára. Az Eötvös úti Protestáns Felsőoktatási Szakkollégiumban beszélgettünk.- A templomszentelés előtt járt már a svábhegyi református gyülekezet Felhő utcai templomában?- Voltam párszor, de nem rendszeresen, mert a Kék Golyó utcai evangélikus templomba is jártam.- Ez azt jelenti, hogy evangélikusnak keresztelték?- Evangélikusnak ez évben, húsvét első napján kereszteltek a budahegyvidéki evangélikus templomban. Ugyanis nem vallásos közegben nőttem fel egy katolikus kis faluban, Kemencén, a Börzsöny hegységben. Édesapámat kiskorában nagyon noszogatták, menjen papnak, de az ellenkezőjét érték el. Ennek ellenére én kiskoromtól jártam hittanórákra, misékre. Kértem édesapámat, hogy húgommal együtt megkeresztelkedhessünk, aztán áldozhassunk, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy majd felnőtt fejjel döntsünk, akarjuk-e.- Mikor kezdett zenét tanulni?- Másodikos korom óta furulyáztam, zongoráztam. Ötödik osztályosként jelentkeztem az evangélikus kántorképzőbe. Hiheteüenül jól éreztem ott magam a két és fél hétben. Azóta minden évben megyek.- Hová?- Egyetlen evangélikus kántorképző van az országban, Foton. Bentlakásos tanfolyamokon zajlik a képzés. Ott éreztem először úgy, hogy nemcsak a zenével kötődöm az evangélikusokhoz, hanem lelkileg is. Minden egyes alkalommal egyre közelebb kerültem Istenhez, Jézushoz. Egyre inkább a sajátomnak éreztem a hitet. Nem a hely, de az az élmény adta meg a lehetőséget. A zene által.- Voltak-e, akik segítették a Jézushoz vezető úton, akikre ma is szeretettel gondol vissza?- Barátnőm, Csordás Julianna, vele minden évben ott találkozom. Egyébként pedig az ott szolgáló lelkészek is nagyon sokat segítettek. Mindennap kétszer tartottak áhítatot, és az a vallásos közeg valahogy mindenkit megérintett.- Mit szóltak a szülei, környezete, hogy ötödikes kora után alapvetően megváltozott az élete?- Elfogadóan reagált rá édesapám. Kezdetben nehezebben, mivel ő más közegben nevelkedett. A kántorképző idején minden hétvégén szolgáltunk, kórussal, orgonajátékkal, kamarazenével. Egyszer elvittem őt egy koncertre, amelyet mi, kántorképzősök mutattunk be egy istentisztelet keretében Foton, akkor megbékélt. Teljesen elfogadta ezeket a változásokat. Sőt egy kicsit sikerült be is vonnom...- Hol teltek a diákévei?- Budapestre jártam, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumába.- Onnan hova vezetett az útja?- A tanítóképzőt választottam. hogy hamar befogadtak, és kedvesen biztosítottak a támogatásukról. Őszintén elfogadtam az építő jellegű kritikákat is, azt, mit hogyan csináljak másképpen, hiszen ez az első valódi kántori szolgálatom. Szolgáltam már itt, a kollégiumban és máshol is, de nem hosszú távon. Jó volt, hogy elmondták, mit szeretnének, és támaszkodhattam az elhangzott tanácsokra, tapasztalatokra. Ez a nyíltság mindenképpen tetszett, erre tudtam alapozni, és a bizalomra is, mert azt érzem, megbízhatok az emberekben.- Milyen a kapcsolata az ifiúsággal?- Sokan kérdezgették a kollégiumban: „Hova mész? Istentiszteletre?” Mondtam: „Én itt szolgálok, a Svábhegyen, gyertek ti is!” A templomba mindig korábban megyek, gyakorolok az istentiszteletek előtt - közben látom, egyre többen jönnek utánam a koliból, és leülnek a hátsó sorokban.- Hosszabb távra is tervezi a kántori szolgálatot?- Mindenképpen az életem részévé akartam tenni a kántorizálást. Már tizenhat éves koromban elhatároztam, én szolgálni szeretnék. Ha falun fogok élni, akkor ott, ha Pesten, akkor itt, de az életem része kell, hogy legyen, hogy én minden vasárnap szolgálok kántorkodással. Az evangélikus kántorképzőben majdnem egyenlő arányban tanultak és tanítottak reformátusok is, keresztyén testvérekként. Ezt fontosnak tartom most megemlíteni: bár evangélikus közegben kerültem közelebb Istenhez, ugyanolyan áhítattal fordulok felé, és szolgálok zenével református istentiszteleteken is. ■ Béres L. Attila Eleinte nagyon rossz kollégiumban laktam, szerettem volna vallásos közegben élni. Ma is úgy érzem, csoda, de valahogy szépen ide vezetett az utam. Érzem, itt a helyem. Ének-zene műveltségterületen tanulok, aztán majd szeretnék a Zeneakadémiára menni.- Az orgona és a furulya mellett játszik más hangszeren is?- Nyolc évig fuvoláztam, ezt a hangszert ma is nagyon szeretem. Hat évig zongoráztam, gitáron tudom az akkordokat. A nővérem is fuvolázott, a húgom pedig zongorázott.- Van-e olyan egyházi ének az evangélikus vagy a református énekeskönyvben, amelyet különösen szívesen dúdol, játszik?- Nagyon sok ilyen van. Az evangélikus énekeskönyvből most már az összes saját dallamot kívülről tudom, szöveggel is. Egyébként ez felvételi követelmény is a Zeneakadémián, és a fóti kántorképzőben is nagy súlyt fektetnek erre. A legkedvesebb énekem az evangélikus énekeskönyvből a 355-ös, az „Áldó hatalmak...” valamint a 127-es, a „Feljött már a csillag...” kezdetű. A kedvenc református énekem a 379-es: „Emlékezzél, Úristen, híveidről..." Régi magyar dallam, az istentiszteletek végén sokszor azt játszom, amíg kivonul a gyülekezet.- Melyik a kedves bibliai igéje?- Kettőt is ki tudok emelni. Az egyik: „Ne ítélkezz!” Elsajátítottam és alkalmaztam magamra. Ezt másoktól is elvárom, és buzdítom őket, mert érzem, elég nagy probléma a mai világban. A másik: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!”-Mit jelent az Ön számára a templomi szolgálat?- Nekem emelkedett hangulatot jelent. Mintha egy szinttel közelebb kerülnék Istenhez az énekléssel. Nagyon jó érzés itt Istent szolgálni zenével. Nem fáradság számomra, sőt még közelebb visz hozzá.- Milyennek ismerte meg a svábhegyi református gyülekezetét?- Amikor még új voltam, sokan odajöttek hozzám. Nagyon jólesett, »PRÓBÁLTAM MAGAM JÓL ÉREZNI A VILÁGBAN, DE VALAHOGYAN MINDEN OLYAN ÜRES VOLT« Bokodi pásztorportré ► Valaki megszületik, felnevelkedik, a lelkészi pályát választja, majd a postán kezd dolgozni... A bokodi evangélikus lelkész - Kása Gergely - portréja kérdéseimre adott válaszaiból rajzolódott ki... Szüleim somlószőlősi származású evangélikusok. Később elkerültek onnan Balatonfüredre, ahol 1981 nyarán láttam meg a napvilágot. A maroknyi evangélikus gyülekezetnek akkor még nem volt temploma, ezért eleinte Veszprémből látták el a szolgálatot, majd Dörgicséről járt át Riczinger József lelkipásztor. Kéthetente vasárnap délután volt evangélikus istentisztelet a református templomban, ahova édesanyámmal rendszeresen jártunk. Isten azonban egy másik lelki közösségbe is elvezetett minket. Anyai nagymamám testvére a lelki ébredés idején Budapestre került, s néhai Sréter Ferenc evangélikus, majd szabadegyházi lelkész közösségébe járt, a Szabad Evangéliumi Eklézsia nevű gyülekezetbe. 0 ott tért meg, és a bizonyságtételére édesanyám is közelebb került Jézus Krisztushoz. Később Veszprém és Ajka mellett Balatonfüreden is gondoztak egy házi csoportot, amelyet tízen-tizenöten látogattak havonta. Emlékeim szerint leggyakrabban Sréter Feri bácsi felesége - Márta néni - jött szolgálni. Ebbe a két lelki közösségbe jártunk, és ezek nem kioltották, hanem inkább megerősítették egymást. így történhetett, hogy 1993 nyarán a Szabad Evangéliumi Eklézsia gyermektáborában megismerhettem az Úr Jézus Krisztust mint személyes Megváltómat. Nagy ajándék volt, hogy két évre rá ilyen lelkiállapotban élhettem át a konfirmációt. Tizenkét évesen megtérve még nagyon sok minden állt előttem, de semmilyen élethelyzet nem tudta felülírni vagy elfeledtetni velem, hogy Jézus Krisztus az életét adta értem, és hogy ő szeret. Ez a felismerés gyermekként is rendkívül sokat jelentett, s később ez indított az igehirdetői szolgálatra. Gyakran hallgattam felvételről különböző igehirdetéseket, előadásokat. Sréter Márta néni tanítása - az lKor 12 alapján - a kegyelmi ajándékokról elgondolkodtatott: mi az én ajándékom Istentől? Rádöbbentett, hogy megtért hívőként nem lehetek passzív résztvevője a gyülekezet lelki életének, hanem építenem is kell azt. Tizenhat-tizennyolc éves koromban elindult bennem valami lelki nyugtalanság, de nem volt igazán önismeretem ahhoz, hogy tovább tudtam volna lépni. Világi közösségekben keresgéltem a boldogságot. Különböző sportkörökhöz csatlakoztam, próbáltam magamat ilyen-olyan módon jól érezni a világban, de valahogy minden olyan üres volt. Érettségi után még mindig nem tudtam biztosan, hogy hol is a helyem. Azt tudtam, hogy Jézus Krisztusé vagyok, de még mindig nem tudtam, hogy mi lesz a szerepem az életben. Két évvel az érettségi után az Evangélikus Hittudományi Egyetemen folytattam tanulmányaimat. Sok küzdelem várt rám ezekben az években, de Isten ezek által fontos tapasztalatokat adott, és mindig volt imakör, ahol segíthettük egymást. Megismerhettem az EKE - Evangélikusok Közössége az Evangéliumért - közösségét, ahol azóta is szolgálok. A teológia utolsó, gyakorlati évét az érdi evangélikus gyülekezetben töltöttem. Ide már feleségemmel, Andreával érkeztem. Miközben én bepillantást nyerhettem egy jól működő gyülekezet életébe, addig feleségem az orvosi egyetemen végezte tanulmányait. A záróvizsgát követően nem indultam el a gyülekezeti szolgálatba, hanem világi munkahelyen helyezkedtem el. A mai napig hálás vagyok Istennek, hogy a Magyar Posta budaörsi logisztikai központjában kaptam munkát. Olyan embereket ismertem meg ott, akik közül sokan névleg sem voltak keresztyének, de válaszra váró kérdéseik Istennel kapcsolatban ott feszültek bennük. Eleinte furcsán néztek rám - mit keresek ott lelkész végzettséggel -, de amikor látták, hogy dolgozni mentem oda, nem pedig okoskodni vagy téríteni, akkor előkerültek azok a bizonyos kérdések. A beszélgetések eredményeképpen volt, aki Bibliát kért, másvalaki pár hónap után már gyülekezetbe szeretett volna járni, és ebben segíthettem neki. Ez nagyon intenzív missziói munka volt, azon túl persze, hogy azt is elvégeztem, amire leszerződtem. Egy idő után felmerült a lehetőség, hogy magasabb pozícióba helyeznek. Nagy kérdés volt, hogy maradjak, vagy pedig elinduljak a lelkészi szolgálatba. Végül Ittzés János püspök úr a Bokodi Evangélikus Egyházközségbe helyezett ki segédlelkészi szolgálatra. 2009 nyarán költöztünk ide feleségemmel, s ugyanaz a vágy volt bennem, mint amely elvitt a teológiára: hogy az embereknek Isten igéjéről, Jézus Krisztusról beszéljek, hogy életük legyen őbenne. Most már mint parókus lelkész és kétgyermekes apuka végzem a szolgálatomat. Amihez kevés az öt év, de még egy élet is: hogy az ige feszültségét megszokja az ember. Akár gyülekezeti, akár ökumenikus igeszolgálat alkalmával egyszerűen nem lehet úgy igét hirdetni, hogy embereknek akarjak tetszeni. Isten tiszta igéje sokszor elválaszt, rombol, mielőtt építene, hiszen olyan, mint a kétélű kard, vagy mint a sziklazúzó pöröly (Jer 23,29b). Ez az egyén és a közösség életére nézve is igaz. Nincs megújulás bűnbánat és megtérés nélkül. Hála az Úrnak, az utóbbi időszakban többen megtértek, lelkileg megújultak a gyülekezetben. Evangélikusok, akik csak névleg voltak azok, meg olyanok is, akik mindig is jártak templomba, de most érte el őket Isten mentő szeretete. Közösség alakult ki ezekből az emberekből, akik szerettek volna szolgálni. Először közösen végigtanulmányoztuk Márk evangéliumát. Utána a misszióról szóló hatrészes oktatófilmen keresztül nyertünk bepillantást egy angliai gyülekezet életébe: láttuk, miként teljesíti Jézus missziói parancsát. Végül kértük Isten vezetését, hogy meglássuk, milyen szolgálatot akar ránk bízni. Ezután hoztuk létre az Élek (Éltető Evangélium Karitatív) Egyesületet, amelynek keretében sokaknak szerezhettünk már örömöt, és dicsőíthettük Istent. ■ Takács Ferenc
