Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-28 / 39. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2014. szeptember 28. *• 15 Energia, klímaváltozás és az egyházak szerepe A teremtés hetének témája idén az, mit tud tenni az egyház az ökológiai válságban. Minden környezetvédelmi megfontoláson túl az energia és a klímaváltozás kérdése végső soron spirituális kérdés. Ez teremtésvédelmi ügy. Nem csak arról van szó, hogy a megújuló energiaforrások használatával mennyit tudunk megtakarítani a költségeinkből, vagy hogyan tudjuk minél gazdaságosabban újrahasznosítani a hulladékot. A kérdés az, hogy tényleg szükségünk van-e annyi energiára, amennyit felhasználunk, és indokolt-e ennyi hulladékot magunk után hagyni. Sajnos sem a csökkenő energiaköltségekkel, sem a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatban nem kerül előtérbe az az alapvető kérdés, hogy igazából miért van szükségünk ennyi energiára, és miért növeljük ennyire a karbonlábnyomunkat. Bármennyire furcsának tűnik is, a végső kérdés nem a gyárak környezetkárosító kibocsátása vagy az erőművek telhetetlen energiafogyasztása, hanem az, hogy milyen életforma igényel ekkora erőforrást abból a világból, amelyet a teremtő Atya ránk bízott (íTim 6,20). Mi mozgat bennünket, amikor igénybe vesszük a ránk bízott teremtést? Mennyire akarjuk kisajátítani azt a világot, amelybe Isten sáfárként állított bennünket? A bibliai bűnesettől kezdve az emberi mohóság megállíthatatlan, és mindig tragikus vége van annak, ha sorsunkat túlzott magabiztossággal a saját kezünkbe akarjuk venni. Úgy gondolkodunk, hogy a magunkéi vagyunk, és minden teljesen a miénk. Ezzel ellentétben a Heidelbergi káté eleje arra tanít, hogy nem a magamé vagyok, hanem az Úr Jézus Krisztusé, és egy hajszál se eshetik le a fejemről az Atya tudta nélkül. Ez olyan egzisztenciális elengedés és ráhagyatkozás, amely nem birtokol, nem irányít és nem használ ki. A teremtésvédelem ennek az elengedésnek a mindennapi megélése. Szimbolikusan a pásztori hozzáállás az, amikor az ember ráhagyatkozik a Teremtőre. Nem telepedik le, nem alapít (dinasztikus) királyságot. Arra megy, amerre az Úr asztalt terít a számára (Zsolt 23). Nyilvánvalóan ennek a nomád magatartásnak is ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Sánta Anikó ararat@lutheran. hu meglehet a maga veszélye, úgymint a céltalanság és a nemtörődömség. Ezzel ellentétben a földműves az, aki kezébe veszi a maga sorsát. Esőért imádkozik, de ha nincs, akkor öntöz. Termőföldet keres, de ha nincs, a terméketlent is termővé változtatja. Ez a jövőt megragadó vágy vezethet a kapzsisághoz. Állandó kísértésünk a föld kizsákmányolása, a mohóság, a felelőtlenség és az elkényelmesedés. Ádámtól kezdve meg kell küzdenünk azért, hogy a tövist és bogáncskórót termő föld élelmet adjon (íMóz 3,18). A termelés sokszor önzést és gyűlöletet (Kain - íMóz 4), mohóságot és gőgöt (Uzzijjá - 2Krón 26,10 kk.) vagy megrészegedést (Nóé - íMóz 9,20 kk.) von maga után. Ez az ökológiai válságunk gyökere. Az ókori Egyiptom társadalma a Nílushoz kapcsolódó öntözéses földművelésre épült. A gabonatárolók megépítésével (íMóz 41) különösen erőteljes a jövő biztosításának vágya. Ebből a biztonságos életritmusból szakad ki a tíz csapás (2MÓZ 7-12) által Izráel, hogy megkezdje a pusztai vándorlását Istennel. Az első három csapás az élő vízhez, a második három a járványokhoz, a következő három pedig az éghez köthető. Olyan ez, mint egy ma is időszerű biológiai és ökológiai katasztrófasorozat, amelyet bizonyos fokig Izráelnek is át kellett élnie, hogy ne vágyakozzon vissza a megszokott életbe. Az utolsó csapás a legszörnyűbb: minden elsőszülött egyiptomi fiú meghal. Pont ők, akik a legkivételesebb helyzetben voltak, és valószínűleg akkor is kaptak az eltárolt, de már halált okozóan megpenészedett élelmiszerből, amikor mindenki éhezett. A tizedik csapás éppen arra figyelmeztet ma is, hogy azok vannak leginkább kitéve a mesterséges civilizáció elemi fenyegetéseinek, akik a legkivételezettebb helyzetben érzik magukat. Az egyiptomi szabadulás élménye az újszövetségi megváltás előképe. Izráel vándorló, új életstílusra váltva szakít a korábbi, röghöz kötött, szolgai egyiptomi élettel. Vajon a krisztusi megváltás együtt jár-e olyan konkrét magatartással, amelyben megszabadulunk az energiazabálástól, az üvegházhatás növelésétől és a mohóságtól? ■ Dr. Kodácsy Tamás A témáról bővebben a teremtés hetének segédanyagában (teremtesunnepe.hu) olvashatnak. Kultúrmisszió a Túr partján Pap Túrja fogalom a kölcseiek számára. Nemzedékeken át az evangélikus templom és parókia mellett lévő Túrban fürödtek gyermekek és felnőttek. Itt mostak régen az asszonyok, áztatták a kendert, horgásztak vagy kajakoztak a pihenni vágyó emberek. Ma is nagy kenusélet zajlik az öreg Túr partjánál, a Pap Túrjánál. A Pap Túrja összekötő kapocs lehetne a kis szatmári falvakban élők számára. A vadregényes Túr partján lévő szép evangélikus templom és iskola épülete a test és a lélek pihenését kereső embereknek, az aktív sportélet után vágyakozóknak vagy a komolyzene iránt érdeklődőknek közös találkozási pontja lehetne. Ezzel a szándékkal indult kulturális és keresztyén misszió. A Pap Túrja kulturális estek keretében először a helyi és a környéken élő pedagógusokat szólítottuk meg és hívtuk el egy kerti partira. Falun az értelmiség összefogása nélkül nem lehet eredményt elérni. A nagy leterheltséggel küzdő, sajnálatosan szerény anyagi körülmények között élő pedagógusok a nemzet végvári harcosai itt, Szatmárban, de az ország más területein is. Ők lennének a lelkészekkel együtt a kultúra hordozói, a hitre és erkölcsös életre való nevelés bástyái. Közösen összeállítottunk egy programot, melyben Szatmár-Bereg kincseit szeretnénk bemutatni a régióban élőknek. így került sor szeptember 21-én a Pap Túrja kulturális estek második alkalmára, melyen a Fehérgyarmati városi vegyes kar szolgált (képünkön). Színvonalas műsorukban megszólaltattak Praetorius, J. S. Bach-, Mozart- és Beharka Pál-műveket. A szatmári vidék mulatós zenén szocializálódott, „sárga hasú tótjai” (ez nem gúnynév, mert régen így hívták az evangélikusokat) örömmel fogadták a több szólamban megszólaló egyházi műveket. Sajnos az igénytelen mulatós zene iránt sokkal nagyobb az érdeklődés, mint az értéket közvetítő komolyzene, énekkari vagy zenekari muzsika iránt. A koncerten e sorok írója áhítatot tartott, melyben a Jézus-követés nehézségeiről és boldogságáról szólt. A koncert után a vendéglátó gyülekezet gazdagon megterített asztalokkal várta a távolról érkezett vendégeket és a helyi érdeklődőket. Az este egyik célja az volt, hogy a korábban megszűnt- pedagógus-énekkar helyett új községi énekkar alakuljon az evangélikus egyház égisze alatt. A régi óhaj valóra vált, tíz fővel megalakult és elindult a Kölesei női énekkar. Az egyháznak fontos küldetése a közösségek megtartása és új közösségek alakítása. Az énekkar nemcsak az igényes egyházi zene terjesztését szolgálhatja, hanem lehetőséget nyújt a közösség megélésére, a többszólamú éneklés kultúrájának továbbadására, közös programok tervezésére és kivitelezésére. Reméljük, ezzel mi is tettünk valamit a már a falvakban is jellemző „elidegenedés” a közösségi kapcsolatok leépülése ellen. ■ Tóth Attila lelkész (Kölese) EVÉL&LEVÉL A szavakat nem veheti el senki Érdeklődéssel vegyes düh kavargott bennem az EvÉlet múlt heti vezércikkének olvasásakor (Füller Tímea: Adjátok vissza a szavainkat!). A szerző nem kevesebbet állított, mint hogy egyes szavaink úgy nyertek újabb jelentést, hogy eközben elvesztették az eredetit, vagyis elvétettek tőlünk. A nyelv már csak ilyen - szidhatjuk a szlengesedést, az egysíkúvá válást, az igénytelenséget. Emlegethetjük, hogy már az ikes ragozás sem a régi. A köznyelvben elmúlóban vannak a germanizmusok, cserébe anglicizmusok tűnnek fel. Észre sem vesszük, úgy ragad ránk idegen szórend, hanglejtés, ritmus - jöjjön bár Amerika vagy éppen Erdély felől. A nyelv - elsősorban a beszélt nyelv — folyton változik, hiszen él. Mit is kezdenénk vele, milyen nehezen boldogulnánk, ha nem követné mindennapjaink történéseit, ha nem tudnánk az új dolgokat vagy viszonyokat megnevezni, ha csak körülírni sikerülne valamit, aminek akár neve is lehetne. Éppen az nyelvünk egyik csodája, hogy pillanatok alatt bekebelezi az idegen eredetű kifejezéseket is, azaz ragozni, majd képezni kezdi őket. Tizenöt évvel ezelőtt még alig néhányan tudták, mi a Short Message Service, ma már majd minden tízéves kap sms-t, sőt sms-ezik is. A szókincs változása azonban nem valódi nyelvi változás, hiszen attól még nem alakul át a rendszer! Ami egyébként szintén alakul, csak sokkal lassabban és nehezebben észrevehetően. Igényes nyelvhasználókként feladatunk és felelősségünk, hogy értékeinket védve a lapos, hazug formulákat, az üresjáratokat kerülj ük,-hogy az indokolatlan idegenséget szóvá tegyük. Legyünk azonban óvatosak! Hiszen a nyelvnek mint kommunikációs kódrendszernek sokmilliónyi használója van. És mint tudjuk, nem mindig minden az, aminek első olvasásra látszik. Ez a metaforaalkotás egyik alapja - a tartalmi vagy formai hasonlóságon túl. (Az alakzatokról és más retorikai eszközökről itt most ne essék szó.) A népnyelvben (és az argóban) használt - szexusra, szexuális szokásokra és viszonyokra, erotikus tartalmú és emésztéssel kapcsolatos - szavakra a jól nevelt, úri közönség gyakran felszisszen. Szükség van hát a köznyelvi, ez esetben hiányos metaforákra. S attól, hogy esetleg másra is használják a szót, mi még sütünk tököt vagy kolbászt, leverjük a karót, levágjuk a vesszőt, esetleg levesbe főzzük a répát, és a helyére tesszük használat után a szerszámot. És igen: lehet homokos a tengerparti strand. Vagy a kisgyerek, amikor bejön a kertből, ahogy bizony meleg a feje, ha torokgyulladása van. (Ebben a kérdésben is lám, milyen leleményes a nyelvünk: hiszen mást jelent a meleg barátságé s a melegbarátság.) A szivárvány pedig már eredetileg sem nyelvi, nyelvészeti kérdés. Más, mondhatnánk némi iróniával, amihez nincs jogunk. Egyszerű meghatározás szerint a zászló egy rúdra rögzített, meghatározott színezésű, illetve mintájú textil. Jelképpé vált egyezményes jel bizonyos csoport tagjai között. Létezik egy csoport, amelyik a szivárvány színeit választotta. Egy másik a feketét, a pirosat és a sárgát, vagy megint másik a kéket, a fehéret és a pirosat. Zászlót persze nem varrók ezekből a színekből, de ha a kék farmerhez piros pólót és fehér cipőt húzok, még nem tartozom közéjük! Vagy úttörőegyenruhánkban évtizedekkel ezelőtt bárki is ezt állította volna? S a japánok sem fogják a Túró Rudit perelni a pöttyökért! A szivárvány színei nekik zászló, a sokszínűség és az elfogadás zászlója; számunkra pedig a megbékélésé: Istennek Noéval - és velünk - kötött szövetségéé. Egyetlen teendőnk van: használni a szavakat és a színeket hagyományaink és tetszésünk szerint. Zászkaliczky Zsuzsanna (Budapest) Lenin és Nyakó bácsi - Petrőczi Éva jegyzetéhez (37. szám) Amikor gyerek voltam, egyházi tulajdonú, egyemeletes házban laktunk három lelkészcsaláddal együtt. Nyakó bácsi, a derék kommunista suszter volt a házmester és egyben „a párt szeme” aki felvigyázta a házban lakó klerikális reakciót. Történt egyszer - nem sokkal a Rajk-per táján -, hogy kiadta a kommunista vallás pápája a jelszót: bűnbánatot, azaz a párt nyelvén: önkritikát kell gyakorolni. Nyakó bácsihoz is eljutott a jelszó. Az öreg - mint hajdani jó keresztény - eredeti módon oldotta meg a pártfeladatot. Bezárkózott a szobába, mindenkit kiküldött a házból, az ablakokat is bezárta, és elővette a vitrinből a gondosan őrzött, porcelán Lenin-szobrot. Kitette az asztalra. Mi az ablaknyíláson át lestük, hogy mire készül az öreg. Eleinte le s fel járkált a szobában, majd az asztalhoz ült, és a papírra fölírt „bűneit” a porcelán Lenin-szobor szeme közé mondta. Néha még a homlokát is csapkodta az öklével, mint egy buzgó búcsús a szent kútnál. Mikor jól kibűnbánkódta magát, minden maradt a régiben. A Lenin-szobor visszakerült a vitrinbe, de Nyakó bácsi nem változott meg hajszálnyira sem. Ez a megkopott hit hamis bűnbánata. Nem Krisztus-, hanem bűnközpontú. Nem azért jön létre, mert jobbra találtam, és örömmel otthagyom a régit, hanem azért, mert kétségbeestem az elrontott életem miatt. Az igazi bűnbánat felszabadít az örömre, a júdási bűnbánat a kétségbeesésbe taszít. Aki nem bánja meg az elrontottat, a rosszat, az soha nem talál rá a szabadulás örömére. Mesebeli Münchausen báróként a saját hajánál fogva akarja magát - no meg a lovát - a bűn mocsarából kiemelni, és kétségbeesik, ha ez nem sikerül. Az igazi bűnbánatot a szeretet motiválja. Nem az én szeretetem, hanem Krisztus szeretete, amelyre éppen a bűnbánatban érzek rá. Aki nem tud saját bűneivel szembefordulni, az nem tud sohasem Krisztus szeretetéhez odafordulni. Nem a mi feladatunk megváltani önmagunkat. Lehetetlen vállalkozás. Akkor ne álljunk ki jogos igazunk mellett? Passzívan tűrjük el a velünk és másokkal szemben elkövetett igazságtalanságot? Nem hiszem, hogy Krisztus ezt várja tőlünk. Hívő, áldott emlékű nagyanyám mindig azt tanította: ha hívő vagy, akkor ne legyél kegyes, istenfélő, jámbor, élhetetlen. Mit jelentett ez? Semmiképpen nem azt, hogy a magunk igazáért a sarkából kifordítsuk a világot, de azt igen, hogy semmiféle érdekből, semmiféle fenyegetés hatására a rosszat nem mondjuk jónak. A hívő ember tudja, hogy ő nem birtokosa az igazságnak. De azt is hiszi, hogy a megismert igazságot - soha nem a másik ellenében, bántóan, de — mindig őszintén ki kell mondani. Szigeti Jenő (Budapest)
