Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-09-28 / 39. szám
12 -m 2014- szeptember 28. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA „Tegyetek el befőttet!” Hihetetlen mennyiségű eső esett mifelénk az elmúlt hetekben; a tavak, folyók már nem tudják befogadni a rengeteg vizet. Miközben sokan nem tudják hová szivattyúzni, mert az árkok is teli vannak, eszembe jut, mennyire örülnénk ennek a sok víznek jövő nyáron, ha akkor*esetleg a szárazság okozna gondot. Sajnos a sok víz most van, nem akkor lesz, nem tudjuk elrakni szárazabb napokra. (Bár állítólag a középkorban sokkal több víztározónk, tavunk volt, hosszabb ideig itt tudtuk marasztalni a Kárpát-medencében a vizet.) Hasonló módon jó lenne, ha el tudtam volna rakni azt a forróságot, amelyet a Szélrózsa találkozóra tartva a kocsiban ülve átéltünk. Sajnos azt sem lehetett félrerakni ősziesebb időkre, pedig most milyen jól jönne... És nem lehetett elrakni a nyári élményeket, de negyed évszázaddal ezelőtti kamaszkorom örömeit, bánatait sem, az éjszakába nyúló beszélgetéseket, fiaim születését - általában mindazt, ami igazán fontos volt az életemben. Nem lehet „bespájzolni” az életet. Rá kell jönnöm, hogy a takarékoskodás, az „elteszem nehezebb napokra” mentalitása csak az anyagi világban működik: a pénzzel lehet takarékoskodni, a gyümölcsből lehet befőttet csinálni - bár a fagyasztó és a befőttesüveg sem őrzi meg a friss cseresznye roppanását a fogam alatt -, de ölelést, szerelmet, gyermeknevelést végképp nem lehet „spórolni”, nem lehet „bespájzolni” későbbre. Nincs olyan, hogy egy fontos mondatot — Szeretlek, figyelek rád! - félrerakok nehezebb időkre, hogy majd akkor elmondom. A szó, amelyik nem születik meg időben, meghal. Az öleléssel, amellyel feleségemet vagy fiaimat ölelem, sem lehet takarékoskodni. Egyáltalán, az időt magát nem lehet megtakarítani. Ha lehetne, akkor ma, a gyorsfagyasztott ételek, a repülőgép és az internet világában azt sem tudnánk, mit csináljunk a rengeteg szabad időnkkel, amelyet megspóroltunk a főzés, az utazás vagy az információkeresés közben. Ehhez képest... Az időt sajnos csak eltölteni lehet, eltenni nem. A kérdés csak ez: eltelik vagy elmúlik az idő? És nem lehet spórolni az Isten-élménnyel, az imával, a találkozás csodájával sem. Olyan nincs, hogy az a ráismerés, amelyet ma nem enged(het)ek meg magamnak, majd időskoromban jó lesz valamire. Jézussal, az élővel most lehet találkozni, nem majdan a kamrában vagy egy konzervdobozban... ■ Hegedűs Attila Névjegy: Hegedűs Attila A soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola iskolalelkésze, illetve a Nemeskéri Evangélikus Egyházközség megbízott helyettes lelkésze vagyok. Három helyen kell hát jelen lennem: iskolában, gyülekezetben, illetve családomban, feleségem és négy fiam mellett. Nem olyan nagyon nehéz ez, ha tudom, hogy miért vagyok ott, ahol éppen vagyok, és ha valóban ott tudok lenni, ahol éppen vagyok. A jelenlétet tanulom, remélem, sikerrel. Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit SZEPTEMBER UTOLSÓ VASÁRNAPJA A HALLÁSSÉRÜLTEK VILÁGNAPJA Boldog, aki hallja... Hallunk, látunk, szagolunk, ízlelünk, tapintunk — az érzékszerveink segítségével tájékozódunk. Minden pillanatban információkat, benyomásokat gyűjtünk a világról, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Legtöbbünk természetesnek veszi hallóidegeink, retináink, ízlelőbimbóink működését, és sokszor csak akkor csodálkozunk rá, hogy milyen fontos szerepük van az életünkben, ha váratlanul azzal szembesülünk, hogy mégsem úgy végzik a dolgukat, ahogyan kellene. A Siketek Nemzetközi Szövetségének határozata alapján 1958 óta minden év szeptember utolsó vasárnapján tartják a hallássérültek világnapját. De kik is azok a hallássérültek? A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, azaz a Sinosz honlapján (www.sinosz.hu) számos információt találhattok erről. Mi is innen gyűjtöttük össze a legfontosabb tudnivalókat. A hallássérülteknek két nagy csoportjuk van: a siketek és a nagyothallók. Amint a honlapon olvasható, a siketek nem rendelkeznek hasznosítható hallásmaradvánnyal, állapotuk hallókészülékkel sem korrigálható, és többségük a jelnyelvet használja. A prelingvális siketek még a nyelvelsajátítás előtti fázisban veszítették el a hallásukat, vagy már siketen születtek. Esetükben - a hallás hiánya miatt — a természetes nyelvelsajátítás folyamata nem mehet végbe, csak tanulás révén és csak korlátozott mértékben sajátíthatják el a hangzó nyelvet. Aposztlingvális siketek akkor vesztették el a hallásukat, amikor már birtokában voltak a hangzó nyelvnek. A nagyothallók hallásmaradvánnyal rendelkeznek; halláskárosodásuk mértéke mindkét fülön 30-90 decibel között van. Hallókészülék segítségével többé-kevésbé megértik a hangzó beszédet, így jól kapcsolódnak a halló világhoz. „Az egerek már a konyhában vannak” - posztolom szeptember első hetében a Facebookon. Megmagyarázhatatlan rettegéssel viszonyulok ezekhez a - józan ésszel tudom — nálam sokkal kisebb élőlényekhez. (Azt nem állítanám, hogy ártatlanabbak is, bár ha jobban - és más aspektusból is - belegondolok...) Kényszeresen csukom az ajtókat, nehogy egyik helyiségből a másikba szökjenek - mintha egy beüvegezetlen ajtószárny bármiben is megakadályozhatná őket. Mániámmal a nagylányomat is megfertőzöm; lábujjhegyen pipiskedve birkózik a kilincsekkel. (És büszkén henceg a nagyapjának, aki azzal dicsekszik, hogy gyíkot látott a kertben, hogy nekünk meg egerünk van.) Az állapotom már(-már) kóros. Minden pillanatban éber, feszült figyelemmel hegyezem a fülemet. Bútorok és padlólapok nyekkennek, reccsennek, roppannak, zacskók zörrennek, babák cuppognak. És én minden nyekkenésre, reccsenésre, roppanásra, zörrenésre, cuppogásra felkapom a fejem, és csak még jobban figyelek. Ott is árnyakat - különösen is apró farkincákat - vélek elsuhanni látni, surranást, motozást, neszezést vélek hallani, ahol pedig semmi nincsen. A jelnyelvet nem használják, legtöbbször nem is ismerik. A nagyothallás részben az életkor előrehaladásával alakul ki, de fertőzések, betegségek, bizonyos gyógyszerek szintén állhatnak a hátterében. A halláskárosodás emellett igen gyakran a zajterhelés rovására írható. Tartsátok szem előtt, hogy bizonyos hobbisportok, például a motorozás, a céllövés vagy a hangos zenehallgatás mind károsíthatják a belső fület! És ha már zene - melynek világnapja (október 1.) szintén itt van a nyakunkon! -, akkor érdemes azt is megjegyeznünk, hogy a zenehallgatás élménye sem csupán a hallók kiváltsága. A hanghullámok rezgésének érzékelésével még a siketek is élvezhetik a muzsikát. * * * Az a nagyothalló fiatal lány, akit beszélgetésre kértem, maga is hosszú évekig zongorázott. Huszár Eszter ráadásul rendszeres EvÉlet-olvasónk is.-Kérlek, mutatkozz be néhány mondatban!- Harmincegy éves vagyok. Sárbogárdon, Fejér megyében nőttem fel, onnan költöztünk Budapestre a szüleimmel, amikor tizenhat éves voltam. A Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban érettségiztem, aztán az Államigazgatási Főiskolára jártam. Főiskola után egy állami cégnél helyezkedtem el pénzügyi területen, nyolc éve ott dolgozom különféle munkakörökben. Közben a Budapesti Corvinus Egyetemen esti tagozaton végeztem közgazdászként. Hobbim az úszás, futás, túrázás. Nagyon szeretem a klasszikus, a dzsessz- és a popzenét, gyerekkoromban tíz évig zongoráztam. Szívesen olvasok, főleg klasszikus irodalmat és természetesen az Evangélikus Életet, melyben minden héten találok egyegy jó gondolatot, ami erőt ad, és segít megújulni...-Mikor, hogyan derült ki, hogy rossz a hallásod? Egyszerre várom is, meg nem is, hogy meghalljak, meglássak valamit. Nem bírom a bizonytalanságot, hogy ott állnak-e lesben, vagy sem. Mert ha nincs neszezés, nincs motozás, nincs surranás, az még nem jelenti azt, hogy pár pillanat múlva sem lehet neszezés, motozás, surranás. Ha pedig van - akkor már a konyhában (vagy a hálóban, vagy a nappaliban, vagy a kamrában, vagy a gyerekszobában, vagy a fürdőben, vagyis mindenféleképpen közöttünk) vannak... Védem a territóriumom: én voltam itt előbb, keressenek maguknak másik helyet. Legfeljebb egymás mellett akarok élni velük (tisztes távolságban: ők, mondjuk, a garázsban, én meg a lakásban), de nem vágyom az „egymással” közösségére. Ágyat, asztalt megosztani? Semmiképpen. Kesztyűs kézzel akartunk bánni velük, tényleg. De aztán amikor egyiküket azon csíptük, majdnem szó szerint nyakon, hogy épp a (nem egészséges, nem létszükséglet, de mégis raktáron tartott) babapiskótát rágcsálja-csócsálja, akkor... akkor levettük a kesztyűt. Addig élve akartuk kitenni a szűrüket. Aztán már csak ki akartuk tenni... (A durva részletekbe most nem bocsátkozom. Legyen elég annyi,- Nyolcéves voltam, amikor az iskolában felfedezték, hogy többször nem értem, amit a tanítónő kérdez. Több évig tartott a kivizsgálás, az orvosok azt állapították meg, hogy vírusfertőzés támadta meg a belső fülemet, ez okozza a hallás és a beszédértés romlását. Ezután pár éven keresztül romlott a hallásom, de aztán megállt egy szinten. Jelenleg hatvanhét százalékos a halláscsökkenésem; azt a sérülést, amely ezt okozta, az orvostudomány mai állása szerint nem tudják műtéttel korrigálni. Az évek során megtanultam szájról olvasni, ami nagyban segíti a kommunikációt. Hallókészüléket csak a gimnáziumban kezdtem hordani. Nagyon nehéz volt megszokni az óriási hangzavart, az utcai forgalom zaját, a tárgyak zörejeit a lakásban. De öröm volt felfedezni, hogy hallom és értem, ha valaki a hátam mögött beszél hozzám, hallom, miről beszélnek a szomszéd szobában... Kevesebb erőfeszítést igényelt egy-egy órai jegyzet elkészítése, illetve a barátkozás az iskolatársakkal.- A kortársakkal való kapcsolatodban a hallássérültséged ezek szerint nem jelentett akadályt.- Az iskolatársak elfogadóak és segítőkészek voltak, nem éreztem úgy, hogy a hallássérültségem miatt elszigetelt lennék. Természetesen volt olyan osztálytárs, aki lesüketezett, de nem foglalkoztam vele. Szerencsére mindig volt egy jó barát, aki mellettem állt, és elmesélte, ha kimaradtam hogy eddig kettőtől szabadultunk meg. Néhány csatát ők nyertek, néhányat mi. A háború még nem dőlt el...) * * * Baba-mama körön ülünk. Szeptember hónap igéjét olvassuk: „Légy erős és bátor, nefélj, és ne rettegj!” (tKrón 22,13b) Ha nem Isten igéjéről lenne szó, csak annyit mondanék rá: „Kösz, legyél te...” Nem vagyok sem erős„ sem bátor. Az egerekhez legalábbis biztosan nem. „Isten teremtménye, Isten teremtménye, Isten teremtménye” - győzködöm magamat arról, hogy mindennek megvan a maga helye, szerepe, rendeltetése. És azok a karikatúrák jutnak az eszembe, melyeken valaki azon sopánkodik, hogy csak az egér (vagy a kígyó, vagy a szúnyog, vagy a...) maradt volna le Nóé bárkájáról. („Vagy az ember...” - sóhajtanák, ha tudnák, ők, akiket orvul csapdába csalunk, lemoszkitózunk, húsáért/agyaráért/bundájáért lemészárolunk...) Kezdődik a teremtés hete... «'S»«! Egy dologért mégis hálás vagyok az egere(in)knek. Nélkülük talán soha nem vettem volna a kezembe John Steinbeck 1937-ben megjelent művét, az Egerek és embereket. A fülszöveg egy-egy jó sztoriból. A munkahelyemen is hasonlóak a tapasztalataim.-A hallókészülék megfelelő frizurával könnyen leplezhető, sokan esetleg nem is veszik észre. Tényleg: kiket szoktál beavatni a helyzetedbe?- Új ismeretségnél nem szoktam az első percben elmondani, hogy hallókészüléket hordok, de egy idő után mindig szóba hozom, és beszélek róla. A mindennapokban azonban előfordul, hogy ha nem értek valamit többszöri visszakérdezés után sem, akkor megjegyzem, hogy rosszul hallok, emiatt kérem, mondja el még egyszer. A lényeg, hogy lassan, érthetően ismételjék meg, mert hiába szólnak hangosan, attól nem fogom jobban megérteni. Emellett persze könnyítés, ha tudok szájról olvasni, ha szemben áll velem az illető.- Arról már beszéltél, hogy másoknak általában nem okoz gondot az állapotod. Te könnyen el tudod fogadni magad így?- Mivel gyerekkorom óta rossz a hallásom, ez lett számomra a természetes állapot, így fogadom el magam. Van olyan helyzet, amely nagyobb energiabefektetést igényel tőlem, például egy nagyobb társaságban minden egyes ember mondanivalójára odafigyelni. De van, amikor egy nyüzsgő nap után jólesik kivenni a készüléket, futni egy kört a szigeten és közben élvezni a csendet.-Nem félsz attól, hogy tovább romlik a hallásod, és esetleg teljesen elveszíted?- Fogós kérdés... Bízom a folyamatos technikai fejlődésben: évről évre új készülékeket fejlesztenek, és egyre több sikeres műtétet végeznek. Nyilván rossz lenne, ha tovább romlana a hallásom, és emiatt nehezebb lenne a kommunikáció, illetve a zenehallgatás is hiányozna. Abban az esetben megtanulnám a jelnyelvet. Most még nincs rá szükségem. Szerencsére sok olyan elfoglaltság van, amelyhez nem szükséges tökéletes hallás. Ilyen például az úszás, a futás, az írás-olvasás, sok játék, különböző kézműves-tevékenységek. Munkaként elképzelhetőnek tartom, hogy gyerekeket oktassak jógára, vagy egyéb mozgásterápiát tartsak nekik, ami egyben az egyik álmom is. ■ V.J. sodró erejű kisregényt ígér, s a könyv valóban letehetetlen. Az 1920-as évek Kaliforniájában járunk. Az aranyláz már lecsengett, a nagy gazdasági világválság még nem. Két vándormunkás igyekszik új „állomáshelyére” a tanyára, ahol aztán rossz előérzetük ellenére - közös álmuk megvalósítása, egy saját tanyára való pénz összekuporgatásának reményében - mégis szállást vesznek. George alacsony és fürge észjárású, Lennie lomha és nehézfejű óriás, akit ártatlan együgyűsége folyton bajba sodor. George-nak igencsak észnél kell lennie, ha meg akarja óvni magukat a következményektől. És a tragédia szele most is ott érződik a levegőben... Az olvasó egy ültő helyében át tudja rágni magát a kisregényen, és utána garantáltan sorjáznak benne a kérdések. Bennem például ezek: Ki felelős a tetteinkért, és átruházható-e a felelősség másra? Azért, mert valaki céda - vagy annak kiáltatott ki -, biztosan bajt hoz a férfinépre? Ha irigyeljük egy néger saját vackát, vágyjuk-e a kiebrudaltságát? Mit jelent elítélni a bűnt, de megmenteni a bűnöst? És amikor úgy gondoljuk, megmentjük, akkor valóban azt tesszük? * * * Köszönöm, egerek! Tudjátok, mit? Kössünk fegyverszünetet1 Vagy legyen inkább - béke? ■ - vitális -Egerek és emberek