Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-08-24 / 34-35. szám

Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. augusztus 24-31. 17- EVANGÉLIKUS SEGÉDLETTEL Végh Szabolcs a veteményeskertben Hálás szívvel megállva az Úr előtt Beszélgetés W eisz Jenő nyugalm azott lelkésszel ► Költőnek indult, tanár szeretett volna lenni, de az Úris­tennek más terve volt vele - a somogymeggyesi születé­sű Weisz Jenő evangélikus lelkész lett. Magyar szívvel gon­dolkodik, és anyanyelvét sok anyaországi magyart meg­szégyenítő választékossággal beszéli ma is, bár 1956 óta életének jelentős részét külföldön töltötte: öt országban van otthon. Egy különös életút néhány állomását ismer­heti meg a kedves olvasó az alábbi interjúból. !► Folytatás a 16. oldalról - Én, akkor kerültem ide - mondja Bagi Zoltán. - Nagyon sok teendő volt abban az idő­ben. Mivel ez már több éve műveleüen földterület volt, elő­ször is fel kellett törni, illetve alul, felül be kellett keríteni. A vetőmagokat, palántákat meg kellett vásárolni, és el kellett in­dítani a programot. A sok mun­ka mellett sok volt az ismeret­len tényező is. Nem tudtuk pél­dául, hogy ebben a földben mi marad meg, épp ezért ezt az évet ebből a szempontból is kísérleti évnek tekintjük.- Amit az imént láttam, annak alapján nincs túl sok ok a búsulásra. Zoli helyeslőén bólogat.- Sok falubeli most már őszintén bevallja: tavasszal nem gondolta volna, hogy ennyi min­den és ilyen minőségben fog már az idén teremni itt, bár az időjárás nem mindig kedvezett. Tavasszal volt borsónk, babunk, retkünk és hagymánk, mostan­ság szedjük a paradicsomot, paprikát, uborkát. Nagyon szé­pen termett a krumpli és a tök. Minden család ugyanazokat ül­tette, a termést pedig otthon úgy használták fel, ahogy akarták.- A mezőgazdász mento­runk segítségével az udvarban található meggyfa termését el­tettük, szörp is készült belőle - egészíti ki Végh Szabolcs -, a paradicsomot pedig együtt fog­juk befőzni.- Mik a további célok? A két beszélgetőpartner itt egymásra tekint, majd Zoli kezd a válaszba.- Az erdős részt már elkezd­tük megtisztítani, a méhkaptá­­rokat is oda telepítettük. Ha si­kerül még teret nyernünk, ak­kor tyúk- és disznóólát, juhka­­rámot szeretnénk építeni. Egy kisebb fóliasátrat már tavasszal felállítottunk, ezt ősszel egy na­gyobbal tervezzük kiegészíteni, hogy magunk nevelhessük a jövő évi palántákat. Szabolcs veszi át a szót.- A földterület mérete miatt nem tudunk a mintakertben annyi zöldséget termelni, hogy a szárszói üdülőt elláthatnánk vele. Viszont ha a program ke­retében az elméleti oktatás és a gyakorlati tapasztalatok alapján az itt gazdálkodók őstermelők­ké válhatnának, az nagy öröm lenne. Ez az egyik távlati célunk. Azonban nem szabad elté­vesztenünk a fő célt, az öröm­hír üzenetének átadását, meg­erősítését sem.- Egyházi intézményről van szó. Az evangélikus jelleg mennyire mutatkozik meg a programban? - Nem direkt evangélizáló, missziói céllal indítottuk a pro­jektet - mondja Szabolcs -, de minden területen igyekszünk átadni ezeknek a családoknak mindazt, amiben mi hiszünk, és ami természetes a számunkra. A családok kiválasztásánál egy­általán nem volt szempont és feltétel az egyházi kötődés. A legelső alkalommal ebéden láttuk vendégül a családokat, és ahogy említettem, Jenő bácsi tartott - nagyon szívhez szóló - áhítatot. A végén, a Miatyánk­nál örömmel hallottam, hogy a gyerekek és a felnőttek egy­aránt velünk mondták az imát. Mint kiderült, katolikus csalá­dokról van szó, de a vallás nincs előtérben közöttük. A mögöttünk lévő hónapok alatt folyamatosan igyekeztünk a fizikai segítség mellett lelki táplálékot is adni. A szombati al­kalmakon rövid áhítatokat is tartunk, közösen énekelünk, és a földhöz is úgy állunk hoz­zá, hogy a Jóisten bízta ránk. Ahogy egyre jobban megis­merkedünk a családokkal, és egyre nagyobb az irántunk va­ló bizalom, úgy érezzük egyre inkább a hálájukat is. Talán az sem véletlen, hogy az egyik családban nemrég keresztelték meg a - már nem pici baba - gyermeket, a másik család pe­dig a közeljövőben tervezi ugyanezt.- A családok gyermekeit hogyan tudják bevonni a prog­ramba?- A kéthetente tartott szom­bati műhelymunkák idején az egyik munkatársunk, Hídvégi Mária szociális munkás tart a számukra kézműves-foglalkozá­sokat. Ezzel egyrészt meg tud­juk oldani a gyermekfelügyele­tet, másrészt Máriától sok hasz­nos dolgot tanulhatnak. Mind­eközben több lehetőségünk van arra, hogy jobban megismerjük egymást. Én személy szerint is nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a gyermekek maguk ta­pasztalják meg: elszánással, szor­gos munkával és a Jóisten segít­ségével a legreménytelenebb helyzetekből is van kiút. * * * Ahogy ülök a pádon, és beszél­getőpartnereimet hallgatom, arra gondolok: micsoda vállal­kozás és micsoda felelősség ez a projekt! De a veteményes­kertre pillantva Isten áldása is érezhető. Mert ki más ültette volna el az ötletet a szervezők szívébe, hogy idegen, nehéz körülmények között élő csalá­dokon akarjanak segíteni? Ki más buzdította volna az adomá­nyozókat a jószívű áldozathoza­talra? És mi mástól nőtt volna ilyen sok szép termés az évek óta nem művelt, derékig érő gazt nevelő talajon? Ez az áldás kísérje továbbra is az itt folyó munkát. ■- Négy ifjú költő - még alig voltak húszévesek - 1955 au­gusztusában váratlanul az Államvédelmi Hatóság által letartóztatva, vallatólámpák kereszttüzében találja magát néhány bátrabb hangú, útke­reső vers miatt. Hogyan lettek vádlottak?- Somogy megyei falusi gyerekekként közelről láttuk az ötvenes évek igazságtalan­ságait, az emberek leigázását, kirablását. Barátaimmal - az azóta József Attila- és Kos­­suth-díjas költővé lett Berták Lászlóval, illetve Zsovár József­fel és Horváth Imrével - az ál­mok és a tenni akarás ifjonti nemes heve hozott össze. 1955- január 30-án a nagyatá­di kultúrházban megalakítot­tuk az Ady Endre Irodalmi Kört. A korra jellemzően nyílt hangú verseink gyanúsak let­tek, és nem tetszettek a poli­tikai hatalomnak, így kerül­tünk a vádlottak padjára. Igaz, engem nem fizikai erőszakkal kínoztak, de a fia­tal, érzékeny, álmodó, ártatlan lelkem sokat szenvedett az embertelenségtől. Attól, hogy például a sötét helyiségben órákon keresztül négy lámpa reflektorfényében, vadul kia­bálva vallattak, miközben csak állnom volt szabad. Minderre pedig semmi szükség nem volt, hiszen nem voltunk mi semmiféle titkos összeesküvés tagjai, pusztán szárnybontoga­tó költőcskék.- Weisz Jenő másodrendű vádlottat a kaposvári bíróság nyolc hónapi börtönre és „a büntető törvénykönyvben meg­határozott egyes jogok gya­korlásától háromévi időtar­tamra való eltiltásra" ítélte. Hogyan hatott ez az időszak a hitére?- Örömmel mondhatom, hogy rendes, egyháztisztelő családban nőttem fel. Meg voltam keresztelve, tanultam evangélikus hittant, templom­ba is jártam. De mikor hazul­ról elkerültem, tovább tanul­tam, és kultúrvonalon - kul­­túrház-igazgatóként, újság­író-gyakornokként - dolgoz­tam, kerülni kellett ezt az irányt. Arra viszont jól emlék­szem, hogy tizenkét évesen, a konfirmációra készülve na­gyon megragadott a tizenkét éves Jézus története. Az ő szép képe díszíti kötcsei temp­lomunk oltárát. Néhány esz­tendő múlva a börtönben visszajött ez az érzés, erőt és vigaszt adott - nem vagyok egyedül, Jézus itt van velem.-1956 végén Önt Angliába, pontosabban először Skóciába űzte a sors.- Szilveszter éjszaka igen kalandos és veszélyes módon jutottam először Ausztriába, majd onnan még aznap Bécsen, Doveren, Londonon keresztül Glasgow-ba. Indulásom előtt, kora hajnalban csak édesapám­tól köszöntem el - az volt az utolsó találkozásunk... Skóciában egy magyarok számára felállított menekült­táborban laktam. Iskolába is jártam a többi fiatallal együtt, illetve valamennyi fontot is kaptam. Tavasszal már volt annyi összegyűjtött pénzem, hogy Londonba menjek. Az Útitárs című újságból tud­tam, hogy Pátkai Róbert az ot­tani evangélikus gyülekezet lelkésze. Sikerült is vele talál­koznom. Attól kezdve sokáig ő volt a Jóisten „földi angyala” az életemben. Ő segített abban is, hogyan tudnék teológiára járni, merthogy addigra meg­érett bennem az elhatározás: lelkész szeretnék lenni.- London más szempontból is fontos találkozások helyszí­ne lett az Ön életében...- Igen, itt találkoztam Brit­tel, az első feleségemmel, aki norvég, és akkor a norvég nagykövetség titkárának csa­ládjában volt au pair (fiatal lány, aki fizetés nélkül, szállá­sért, ellátásért, zsebpénzért gyermekfelügyeletet, kisebb háztartási munkákat végez családoknál - a szerk.). A ba­rátságból szerelem, később házasság lett. Első gyerme­künket tizenhat hónapos ko­rában el kellett temetnünk Leedsben - az nagyon megvi­selt bennünket -, de a ké­sőbb született lányunkban és fiunkban nagyon sok örömet találtunk.- Hogyan alakult a lelkészi pályája?- Oxfordban végeztem ta­nulmányaimat 1959-63 kö­zött, majd Londonban, a svéd királyi templomban ordinált a németországi Lilje püspök 1963 novemberében. Angol és magyar nyelvű lelkészi szol­gálatra kaptam megbízást Észak-Angliában, leedsi köz­ponttal. Alapító lelkésze vol­tam a Szent Lukács nemzetkö­zi evangélikus gyülekezetnek, öt évig szolgáltam ott. Na­gyon sok áldásban volt ré­szünk ez idő alatt. 1968-ban kerültünk ki az „újvilágba”, Amerikába. Min­­nesotában hét évig több skan­dináv eredetű gyülekezetben szolgáltam, emellett gyakori vendégszónok, oktatási-ifjúsá­gi vezető, illetve a Minnesotai Presbiteriánus Egyház társ­lelkésze is voltam. Csodálatos időszak volt.- Miért tértek vissza Euró­pába?- Elsősorban a honvágy miatt. Hiányzott a családunk, a barátaink, a gyermekeink pedig gyakran emlegették az unokatestvéreiket. De beval­lom, egy idő után vágytam az európai kultúra és teológia mélységére is, annak ellenére, hogy az amerikai gyakorlati teológiából rengeteget lehetett tanulni.- Annak idején titokban, menekülve hagyta el Magyar­­országot. Mikor járt először újra itthon?- Még angliai időszakom­ban, brit állampolgárként 1968-ban. Sokáig nem akar­tam felvenni a brit állampol­gárságot, de ez volt az egyet­len módja a hazatérésnek. Mi­vel nagyon szerettem volna már látni az édesanyámat és a húgomat, végül is megtettem ezt a lépést.- Emlékszik, milyen érzés­sel készülődött az út előtt?- Az indulás előtti két-há­­rom éjszakán rémálmaim vol­tak: drótkerítéssel, szöges­dróttal, aknamezőkkel és ha­sonlókkal viaskodtam. Iszonyú volt. De annál nagyobb öröm volt a viszontlátás...- Kötcse mindig is megha­tározó volt az Ön életében, még akkor is, ha összességében kevés időt töltött itt. Hogyan fo­galmazná mega településhez fűződő személyes viszonyát?- Mint látja, itt az asztalon, egy kicsi zászlótartóban öt nemzeti zászló van: magyar, angol, norvég, amerikai és né­met. Én mind az öt országban otthon vagyok, de Magyaror­szág - benne szülőfalum, So­­mogymeggyes és Kötcse - a hazám. És bár soha nem vol­tam hivatalosan magyar lel­kész, egész életemben együtt élt bennem a hazaszeretet, a szülők, rokonok, barátok tisz­telete az Isten-szeretettel és a Krisztust követni akarással. A kötcsei ház és kert nagy­apámé, majd apám bátyjáé volt; mi Somogymeggyesen laktunk. De amikor oda került a sor, nagy örömmel vettem meg, hogy ne kerüljön idegen kézre. Az eredetileg zöldsé­gespincét felújítottam, és ká­polnát alakítottam ki benne. Húsz évvel ezelőtt közösen szenteltük fel Luther Már­­ton-kápolna névre az akkori hamburgi püspökhelyettes­sel, Herwig Schmidpott-tal és a ratzeburgi dómesperessel, Uwe Steffennel, mintegy negy­ven német vendég imádsá­­gos jelenlétében. A kötcsei templomban volt a második feleségemmel kö­tött házasságunk egyházi szer­tartása is. Két gyermekünk született, akik már felnőtt­ként élik az életüket.- Már évekkel ezelőtt megfo­galmazódott Önben: szeretné, hogy kötcsei ingatlanja a Végh Szabolcs igazgató vezette bala­­tonszárszói Evangélikus Konfe­rencia- és Missziói Otthon bir­tokába kerüljön. Meg is való­sult az elhatározása, részben adomány, részben adásvétel, il­letve az Ön számára a szárszói otthonban való üdülési jogfor­májában. Nem bánta meg ezt a lépését?- Egyáltalán nem! Sőt há­lát adok a Jóistennek, hogy így alakult. Nagyon meg va­gyok elégedve az ott folyó munkával. Amit Végh Szabol­­csék ott elkezdtek, és már eddig a kertben megvalósítot­tak, az örömmel tölt el. Iga­zi diakóniai szolgálatot látok benne, amellyel más emberek boldogulását segítik. Az em­lített Luther Márton-kápolna ápolása, használata sokat se­gíthet Jézus tanítását szem előtt tartani. Egyházi ado­mány esetében ennél pedig nincs fontosabb.- Ha az Úr engedi, néhány hónap múlva töltheti be nyolc­vanadik életévét. Miként tekint vissza gazdag életútjára?- Isten iránti hálával. Min­dig többet kaptam tőle, mint amennyit megérdemeltem, hi­szen nézze, hova jutott az a kis somogyi parasztfiúcska és köl­tőpalánta! Életemben nagyon sok áldás és öröm volt, ami há­lás emlékezésre kötelez! Úgy tervezem, az ajándékozott ősi házon majd egy emléktábla is hirdetheti ezt. Bár jócskán ki­jutott a mélypontokból, próba­tételekből is, Isten soha nem hagyott el. Csak hálás szívvel állhatok meg előtte. ■ Boda Zsuzsa összeállítása

Next

/
Thumbnails
Contents