Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-16 / 7. szám
2 2014. február 16. ! 1 . \ I ! ■, < FORRÁ-S / ) T Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Urunk, Istenünk! Sok mindenre van erőnk, de a legfontosabbat csak te tudod megadni. Ezért kérünk, ajándékozd meg egyházadat megújuló hittel, hogy a te kegyelmedet keresse és hirdesse minden napon, hogy képes legyen köréd gyűjteni a legkülönfélébb embereket. Kérünk téged, [Gyülekezet:].. .add meg ezt kegyelmesen. [Lektor:] Kérünk téged, ajándékozz meg minket elegendő napfénnyel, hogy növekedni tudjunk, tiszta vízzel, hogy szomjunkat olthassuk, megbízható forrásból származó élelemmel és mértékletességgel, hogy még sokáig élhessünk ezen a bolygón. Ajándékozz meg felelősségtudattal és bőkezűséggel, hogy juttassunk javainkból azoknak, akiknek kevesebb adatott. Kérünk téged, [Gyülekezet:]... add meg ezt kegyelmesen. [Lektor:] Kérünk téged, ajándékozd meg gyülekezetünket az előttünk álló hetekben a feltámadott Krisztusban való hittel. Add, hogy minden apró áldozattal és lemondással közelebb kerüljünk a másokért való élet titkához. Add, hogy ki tudjuk előtted üresíteni magunkat, és minden reményünknek csak te légy a forrása. Kérünk téged, [Gyülekezet:]... add meg ezt kegyelmesen. [Lektor:] Kérünk téged, ajándékozd a gyászolóknak a vigasztalás lelkét, hogy rád bízva tudják elengedni meghalt szerettüket. Ajándékozd meg a szenvedőket állhatatossággal, hogy megújulva és megerősödve kerülhessenek ki próbatételeikből. Adj együtt érző segítőtársakat a magányosoknak, testi-lelki gyógyulást a betegeknek. Kérünk téged, [Gyülekezet:].. .add meg ezt kegyelmesen. [Lektor:] Kérünk, ajándékozz meg minden embert, minket is, irgalommal, az igazság keresésével és szeretettel, hogy neked tetsző módon élhessünk, és hitelesen képviseljünk téged a világban. Amikor bizonytalanok vagyunk, vezess és bátoríts, amikor önteltek vagyunk, igazíts helyre szavaddal. Kérünk téged, [Gyülekezet:]... add meg ezt kegyelmesen. [Lelkész:] Mert te vagy az Úr, és te teremtesz szeretetet, jogot és igazságot a földön, és teljessé teszed országodat, amelyet otthonul adsz minden gyermekednek. Ámen. Luther-konferencia E heti számunkban terveztük megosztani olvasóinkkal a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban január 31. és február 2. között megrendezett Luther-konferencián elhangzott előadások szerkesztett szövegét. Anyagtorlódás miatt azonban ígéretünknek csak következő lapszámunkban tudunk eleget tenni. A késedelemért olvasóink (és az előadók) szíves megértését kérjük. - A szerk. FIZESSEN // ELŐ LAPUNKRA! HETVENED VASÁRNAP - 1MŐZ 22,1-13 Lehetséges-e ilyen hit? A VASÁRNAP IGÉJE Lelkesedéssel vásároltuk meg hajdan Szabó Magda 1967-ben megjelent könyvét, amelynek ez a címe: Mózes egy, huszonkettő. Eltekintettünk az igehely téves megjelölésétől, hiszen olvashattuk a regény elején Ábrahám és Izsák történetét. A regényben a nemzedékek konfliktusa jelenik meg, miszerint is az új idők Izsákjai - fiák és lányok - lázadjanak fel az Ábrahámok ellen, az ifjú generáció az öregek ellen, akarjanak újat, mást, jobbat, szebbet, ne kövessék elődeik elhibázott életét. De akkor mit keres a regény elején Ábrahám és Izsák története? Erre itt és most ne is keressük a választ, bár a neves és később keresztyén hitéről bizonyságot tevő írónő könyve már digitálisan is olvasható. Érdekes és izgalmas téma a nemzedékek konfliktusa, de nekünk egészen másról szól ez a történet hetvened vasárnapján, amikor az egyházi esztendőnek egy új szakasza kezdődik. Mögöttünk a karácsony-vízkereszt, az üdvtörténet első állomása, és most ezen a vasárnapon lassan a böjt, a nagyhét és a húsvét ünnepe, az üdvtörténet második felvonása felé fordulunk. Hetven nap múlva bekövetkezik a mi megváltásunk ünnepe! Fel tudunk-e erre igazi hittel készülni? De milyen hittel? Milyen az a hit, amely kívánatos lenne a nagyhétre és a feltámadás ünnepére? Ábrahám azt a parancsot kapja Istentől, hogy áldozza fel „egyetlen fiát, akit szeret” Mórijjá földjén. Tudósok vitathatják a földrajzi részleteket, de nekünk elegendő látnunk a szent szövegben, hogy Ábrahámnak oda kell mennie szeretett fiával áldozatot bemutatni, ahol Mórijjá földjén a Sion hegye áll, és majd Salamon ide építi az egyetlen szent templomot. Nincs az a keresztyén ember, aki ne Jézusra gondolna és mindarra, amire ez a mai vasárnap már fel akar készíteni bennünket: a golgotái kereszten bemutatott áldozatra és a feltámadásra. De ehhez kell az a hit, amelynek alapmintáját ebből az ősi történetből szabad kiolvasnunk s a mienkkel összehasonlítanunk. Sokféleképpen megközelíthető a történet. Van nagyon emberi kiindulópont is, amelyet az írónő is javasol az ifjú generációnak. Hiszen miféle parancs az, amely egy gyermek feláldozására vonatkozik? És miféle ember az, aki képes a gyermeke ellen fordulni? És a gyermek miért nem emelhet kezet az apjára? A történetet lehetséges így megközelíteni, de ezen az úton nem jutunk el az igazi lényegéhez, lelkünk legtitokzatosabb csodájának alapképletéhez, a hithez. Mert a nagyhétre, a megváltásunkról való megemlékezésre készülünk, és azt nem ünnepelhetjük meg akármilyen hittel, csak olyannal, amelynek a tartalma, tartása, karaktere egy kicsit is hasonlít erre a történetben elénk rajzolódó hitre. Ábrahám és Izsák története egyszerűen zseniális alkotás arra a célra, hogy mi vizsgáljuk meg önmagunkat, amikor ezt a történetet olvassuk, halljuk. Milyen Ábrahám viselkedése, milyen Izsák viselkedése? Ezek a hit legalapvetőbb mintaegységei. Vagy ezt közelítjük meg Isten Lelke segítségével, vagy csak vallást játszunk. Kik érthetik meg igazán ezt a történetet? Hitoktató mesélte: sok éven keresztül sok gyermeknek taníthatta ezt a történetet, és a kisgyermekek sohasem szörnyülködtek felette, mert első pillanattól kezdve ösztönösen tisztában voltak azzal, hogy rossz dolog itt nem történhet, hogy minden jóra fog fordulni. A gyermeki lélek képes volt azonnal „megérteni”, hogy rossz dolog nem történhet, mert itt Isten a kezdeményező. Egyszer - így az elbeszélő - az egyik gyermek anyukája lázadt fel egy rajz láttán (Ábrahám késsel a kezében), és nem akarta tovább a gyermekét hittanra engedni. De megérintette a történet csodája, amikor a hitoktató szelídséggel és türelemmel megmutatta neki, mire megy ki a játék. S ezt a történet kezdetében is elrejtett értelmet a kisgyermekek azonnal felfogták, ők egyszer sem vonták kétségbe, hogy a történetnek jó vége lesz. Mert a szívükkel megértették, hogy ahol Isten a kezdeményező, ott jóvátehetetlen baj nem történhet. Azonnal tudták, hogy Ábrahám nem fogja feláldozni Izsákot! De tudta-e Ábrahám? Tudta-e Izsák? Egyet tudtak: Isten szavát kell követni! Elhangzik a parancs, és Ábrahám a leírás szerint szó nélkül cselekszik. Tessék figyelni a történet aprólékos leírását, szinte időhúzó a stüus. Azért, hogy az olvasó, a hallgató élje bele magát ebbe az ábrahámi (izsáki) magatartásba. Amikor megérkeznek a tetthelyre, Ábrahám hitvallást mond a«zolgáinak: „Maradjatok itt..., én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok’.’ (5) Mind a ketten! Nincs kétsége, hogy mind a ketten. Hogyan? Az Isten titka, de visszatérünk. Nem lehet másképpen! Izsák már nem gyerek, de az apa félti őt, csak a fát vigye, a kés és a tűz nála marad. Nehogy megsebezze magát a szeretett gyermek. S mennek ketten, Izsák kérdéséig csendben: „Apám..., hol van az áldozatra való bárány?” És Ábrahám újra csak hitvallást mond: „Isten majd gondoskodik” arról, fiam. Mert nem lehet másképpen. És Izsáknak nincs több kérdése. Mert van valaki, aki majd megoldást ad. Ez biztos! Én nem látom a megoldást, de van valaki, aki látja. Épül az oltár, precíz a fahasábok elhelyezése, Izsák megkötözve, és csend van még akkor is, amikor az apa a fiát felteszi a farakásra. Mert itt nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem az, hogy én képes vagyok-e ennyire Istenre hagyatkozni. A vélhető tragédia utolsó másodpercének utolsó töredékében is? Ez megrendítő: Ábrahám és Izsák csendben vannak, csak engedik a történet menetét. Már itt a felemelt kés, és megszólal az Úr (angyalának) hangja. És ott a kos felakadva. S akkor értem meg a történetet, ha rájövök: én, az olvasó vagy igehallgató kerültem most vizsgálat alá, milyen az én hitem. Lehetséges-e ilyen hit? Kellene, mert Pál apostol is erről az ábrahámi hitről beszél a Római levélben (Róm 4). Így készüljünk a nagyhét és a feltámadás ünnepére! Lehetséges ilyen hit? Csak kérhetjük, mint az első tanítványok! ■ Ribár János Imádkozzunk! Urunk! Apostolaiddal együtt kérünk: a hitünket növeld Szentlelkeddel! (Lk 17,5) Az Isten csendben, csendben, csendben lakik Aki belépett Túróczy Zoltán püspök dolgozószobájába, a címben idézett felirattal találkozott. A csend a püspök számára nem volt üres, Isten jelenlétét élte meg benne. A Szentírás sok helyen szól az áldott csendről mint az Istennel való találkozás helyéről. Amikor Illés felzaklatott lélekkel menekül üldözői elől, és egy barlangban húzza meg magát, megszólítja őt Isten. Vihar, mennydörgés, földrengés zaja hallatszik, de Isten nincs jelen ezekben a hangos természeti jelenségekben. Aztán csend lesz, és ebben a csendben egy halk és szelíd hangot hall Illés. Az Isten szól a csendben. Életének próbáiban mondja Dávid király: „Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsolt 37,7) Jóbhoz szenvedései között szól Isten: „Figyelj, Jób, hallgass rám! Légy csendben, most én beszélek!” (Jób 33.31) A természeténél fogva hangos Péter is megtanulja: „...a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek...: ez értékes az Isten előtt’.’ (íPt 3,4) Az Istennel való találkozáshoz, az imádkozáshoz csend kell. Éppen ez hiányzik nekünk, mert zajos korban élünk. Azt hisszük, hogy a csend olyan űr, amelyet mindenképpen ki kell tölteni. *1'van Ékl5 £ Bozzay Margit, a 20. század elejének elfelejtett írónője írja: „Sok ember fél a csendtől, a magánytól. Fél a tükörtől, amelyet a csend, a magány tart eléje. Mert az ember sohasem az, akinek társaságban látszik, akinek az emberek közt mutatja magát. Az ember mindig az, aki csendben, magányban... szembenéz önmagával.” Félünk attól, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Félünk attól, hogy szembenézzünk Istennel. Ezért körülvesszük magunkat zajjal. A buszon akaratlanul is meghallottam két idősödő ember beszélgetését: „Nálam mindig be van kapcsolva a rádió vagy a tévé, én nem bírom a csendet.” Igazából azt mondta: nem bírom önmagamat. Fiatalabbak fülében ott a fülhallgató, a zene még így is két méterről is hallható, egyfolytában beszélünk a mobiltelefonon, chatelünk a neten. Túl sokat beszélünk, és kevés esélyt, lehetőséget adunk másoknak, Istennek. Ilyenek az imádságaink is: beszélünk, panaszkodunk, siránkozunk, de nem tudunk csendben lenni és Istent hallgatni. Humorosan azt mondta valaki, hogy Isten azért adott nekünk két fület és egy szájat, hogy kétszer annyit hallgassunk, mint amennyit beszélünk. Istentiszteleteinken szoktunk liturgikus csendet tartani. Mielőtt elhangoznának az imádságok, mielőtt a gyónásban megváltanánk bűneinket, jó egy percig csendben lenni. De tapasztaljuk, ha lenne végre percnyi csendességünk, amelyben Istenre hallgatnánk, biztos, hogy valami megzavar: váratlanul jön valaki, megszólal a telefon, eszünkbe jutnak a tennivalóink. Ahhoz, hogy igazán Istenre tudjunk figyelni, ki kell kapcsolnunk a telefont, be kell zárnunk a laptopot, és ki kell zárnunk minden egyéb zavaró tényezőt. Jézus azt tanácsolja: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban..!’ (Mt 6,6) Az ókori átlagos zsidó házak egyetlen lakószobából álltak, és ebből nyílt a ház egyetlen zárható helyisége, egy kis szűk, ablaktalan szobácska: a kamra (tameion). Jézus oda küld bennünket elcsendesedni, ahol a hétköznapi anyagi valóság nem zavarhat meg bennünket. Ebben a csendben vannak olyan pillanatok, amikor nincs szükségünk szavakra sem. Csak hallgatunk, Isten előtt állunk, és közben az Isten gondolatai járnak át minket. Túrmezei Erzsébet ír erről az Isten előtti csendről a Ha nem teszek semmit sem című versében: „Most nem sietek, / most nem rohanok, / most nem tervezek, / most nem akarok, / most RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK nem teszek semmit sem, / csak engedem, hogy szeressen az Isten..// Most megnyugoszom, / most elpihenek / békén, szabadon, / mint gyenge gyerek, / és nem teszek semmit sem, / csak engedem, hogy szeressen az Isten. // S míg ölel a fény / és ölel a csend, / és árad belém, / és újjáteremt, / míg nem teszek semmit sem, / csak engedem, hogy szeressen az Isten, // új gyümölcs terem, / másoknak terem, / érik csendesen / erő, győzelem... / ha nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten.” A csendben halljuk meg Isten szavát. A csendben találunk önmagunkra. A csendben találjuk meg utunkat. Az egyik kalkuttai gyermekotthon homlokzatán Teréz anya egyik mondása olvasható: „A csend gyümölcse az ima. Az ima gyümölcse a hit. A hit gyümölcse a szeretet. A szeretet gyümölcse a béke.” A nagy dolgok a csendben születnek. Szükségünk van csendre. ■ Balicza Iván Az Evangélikus Élet 2005-2013. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. i - .medikus ElcO _____ * ■ ■—is?—■
