Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-09 / 6. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 20x4. február 9. *- 13 Az öröm öröksége és az önképzés öröme Levente Péter evangélikus szabadegyetemi előadása ► ízes tantárgyat oktatott ízes stílusban a Budavári Evangélikus Szabadegyetem február 3-ai szemináriumán a magát „önképző társaslénynek” nevező Levente Péter. A Megszentelt jelenlét, a magatartás-kultúra című, sajátos, nyelvileg és tálalásmódjában is játékos elméletét az evangélikus előadóművész nem az égből pottyantotta. A Magyar Örökség díjas, magát felesége, Döbrentey Ildikó meseíró nélkül „félembernek” mondó mesemondó érezhetően saját élettapasztalatából gyöngyözte ki a budavári evangélikusok gyülekezeti termében harsányan (vagy épp suttogva) szerteszórt gyöngyszemeket, és igyekezett a hallgatóság tyúkszemeire is rálépni. Levente Péter óráját „imaóra” előzte meg, Fabiny Tamás püspök tartott áhítatot Jel 19,6 alapján. „Nem vagy egyedül” ► Új önsegélyező csoport alakult Soltvadkerten „Nem vagy egyedül” mottóval. Alapítója Szilberhorn László evangélikus presbiter, aki súlyos betegségen esett át az elmúlt években. Mint elmondta, a csoport fő célja a daganatos betegek és - ami talán még fontosabb - hozzátartozóik lelki támogatása. Ennek keretében szervezték meg a vadkerti művelődési házban - ha lehet így fogalmazni - „első rendezvényüket” melynek előadója dr. Dómján Mihály pszichológus és családterapeuta volt. A jeles kiskunfélegyházi szakember több publikációban foglalkozott a betegségek lelki okaival és orvoslásukkal. A hallgatót maga az „oktató” köszöntötte a rendhagyó előadás előtt. Odament hozzá, nyájasan üdvözölte, kezet fogott vele, és nevét nemcsak megkérdezte, hanem meg is ízlelte. Sőt egyesekét - ahogy ez az improvizatív elemekben bővelkedő előadásból kiderült - meg is jegyezte. Levente Péter számára nem csak játék és mese a mesés köszöntés. A személyesség mibenlétét, a találkozás és az úgynevezett „társasjáték” megvalósulási lehetőségeit kutató, ön- és közképző lény mindent a misztikus hármas jegyében igyekszik vizsgálni. A hármas egység a lényeg - hangsúlyozta az oktató, miközben vadul gesztikulált, és rajzolt a táblára. Sokszor elmondta önironikusan - az önismeretre és önuralomra törekvő lelkes önképző -, hogy ő osztályidegensége okán csak esztétika-filozófiát hallgathatott a marxista szabadegyetemen. A budavári szabadegyetemen azonban mégsem mások elméleteit tanította. Egyszerűen magát adta, a rousseau-i szlogent a „Vissza a természetességhez!” jelmondatra átírva. Az esti egyetemen a magatartás-kultúrát kutató tulajdonképpen saját életének iskoláját summázta. Negyvenhat év házasság után lehet hitelesen beszélni két ember kapcsolatának építőiről és buktatóiról. A számokkal egyébként Levente Péter láthatóan és hallhatóan - ez utóbbi kettő adja az épülés alapját! - nem fél (el)számolni. Csernus Imre pszichésújtó kifejezésével élve azt mondhatnánk: „bevállalja”. Például hogy csak negyvenéves fejjel jött rá, ő bizony „ösztönlény”, és bizony ezen túl kell, hogy legyenek más fokozatok is. így lett - folytonos egyéni küzdelemmel, de sohasem magányosan - a lajtorján haladva észlényből társaslény (egybeírva!). A hetvenéves Levente Péter százéves életidővel számol. Elixírje a lélek derűje. De - és ezt hangsúlyozta előadásában is - a kedvtelő derűkeltés ellenére mások idejével ő nem akar játszani. Merthogy alapelve: a nap végén, elszámoláskor nagyobb százalékban kíván másoknak adott „mennyországi” mint „pokoli pillanatokról” beszámolni. (Legalább 51- 49% arányban - idézi nevetve feleségének frappáns mondatát.) Hogy nagyon is tudja, mi a „pokoli pillanat” azt igazolják egyrészt életének egy pontján sorozatos „megkövetésekkel” feloldott egykori konfliktusai, továbbá a sokszor emlegetett - feltehetőleg önismeretből fakadó - bicskanyitogató kedv rendszeres templomba járással történő orvoslása. Hogy a lélek a kiindulópont az élet minden dolgához, azt már előadása elején leszögezte Levente Péter. A szekszárdi evangélikus családból származó önképző nagy szeretettel idézte meg a sokáig el nem érhető példaképként elgondolt édesapját. Az evangélikus presbiterek ideálját megtestesítő, fiát legfőképp nevének üzenetére, a hűségre tanító apát úgy idézte meg a művész, mint ki lábait egy közeli felhőről lógázva épp bekukucskál a budavári gyülekezeti terem ablakán. Pintér Károly egykori Deák téri lelkész minden konvenciót mellőző szószéki gondolatfutamaira is széles mosollyal gondolt vissza. A személyes élmények sokasága ellenére sem mondható, hogy múltba néző lett volna az előadás. Ahogy a cím is ígérte, a jelenre, a jelenlétre tanított. Arra a minőségre, amelyre minden pillanatban törekedni érdemes. A pillanatnak szentséget egyedül az öröklét perspektívája adhat. Az öröklété, melyhez már itt, a földön elkezdhetjük építeni a „lajtorját” a személyes Isten-kapcsolattal, mely Levente Péter megszentelt házasságának, égből pottyant meséinek, alliterációs hármasainak, buja agyburjánzásainak is az egyedüli fundamentuma. ■ Kinyik Anita A teremben telt ház fogad, ami igencsak ritka manapság. Amikor azonban meghallgatom a szervező, Szilberhorn László bevezető gondolatait, és végignézek az arcokon, teljesen világossá válik előttem, hogy ide bizony senkit sem a szenzációéhség hozott - sok esetben tíz-húsz-harminc kilométert is megtéve. Nagy úr a betegség, de még nagyobb az ereje annak, aki szembe tud szállni vele - nemcsak az orvos, hanem maga a (lelki)beteg is. Az előadó, Dómján Mihály vallását gyakorló kiskunfélegyházi katolikus, szakmáját tekintve pszichológus. A jeles vendég nem csodákról, parajelenségekről és ráolvasási módszerekről kívánja meggyőzni a hallgatóságot. Nem beszél az alkoholmentes életről és a zsíros ételek teljes mellőzéséről sem. Amint vallja, a probléma ennél sokkal összetettebb. A fizikai betegségek kialakulása nem egy tényezőn áll vagy bukik - hangzott el az első megállapítás. Mindig több faktor egyidejű egybeesése kell ahhoz, hogy valaki leessen a lábáról. Ennek megfelelően a gyógyulás is több lépésben következhet be. Hogy mennyire fontosak a gyógyszerek? Egyértelműen nem szólhatunk mellettük, és nem szólhatunk ellenük sem, hiszen a betegséget sok minden kiválthatja. Az egyik legfontosabb tényező lehet a stressz, amelyet a betegség megjelenését megelőzően - akár éveken át - el kellett viselnie a szervezetnek. A stressz elkerülhetetlen, hiszen mindannyiunkat nap mint nap érnek negatív hatások. De vajon hogyan kell kezelnünk? El kell engedni a belső, parttalan kommunikációnkat, és másként kell kibeszélni a gondunkat. Különben tönkretehetjük a lelkünket - mondta az előadó. - Azaz: nem szabad rágódni a problémákon, mert ez betegség forrása lehet. A gyógyulás forrása pedig ennek ellenkezője: az öröm, a boldogság és a jó hangulat lesz. Az életet meg kell tanulni élvezni, meg kell ragadni azokat a dolgokat, amelyek pozitívan hatnak ránk. Ez mindenkinek más: Isten, a jó barátok, közös kikapcsolódás a családdal, bármi... Más szóval: fel kell töltenünk szeretettankunkat, különben nincs gyógyulás. A betegség mindig jel, amely azt mutatja, hogy változtatnunk kell. Ilyenkor nem elég a csodavárás, tennünk, lépnünk is szükséges. A betegség tehát lelki kihívás is: le kell zárni azt a múltat, amely a betegséghez vezetett. A kudarcainkat legyőzve a szeretet nyújt helyes utat: szeretet azok iránt, akikkel eleve van kapcsolatunk. Ugyanis az emberi kapcsolatok fontosabbak, mint gondolnánk. Viszont az is biztos, hogy adott esetben nem azokkal kell foglalkoznunk, akik esetleg minket ajnároznak, hanem akik valóban értékesek. Tökéletes emberek vagyunk? Minden bizonnyal - egészen addig, amíg elfojtott reakcióink nem robbannak: akár egy hangosabb mondatban, akár egy betegségben, akár egy tragédiában. Az őszinteség pedig néha fájdalmas: kirobban egy titok. De ez a titok ettől kezdve nem titok már. És milyen ára volt? „Azt kívánom mindenkinek, találja meg az akarat, az értelem és az érzelem helyes arányát a mindennapi életében!” - zárta mondandóját Dómján Mihály pszichológus. ■ Káposzta Lajos ► Az érdeklődők nagy egyetértésétől övezve beszélt Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke missziói küldetésünkről a Keresztyén Értelmiségi Fórum legutóbbi alkalmán. Nem közönséget kell szervezni, hanem közösséget. A vita önmagában nem baj, csak a meddő, szeretetlen vita, a szeretetlenség. A lelki vezetőnek azokat is pásztorolnia kell, akik nem rá szavaztak, akik máshogy vélekednek - hangzott el a január 27-i, nagy ívű pódiumbeszélgetésen. Ez volt a fórum 219. alkalma; ezek többségét a budahegyvidéki evangélikus gyülekezet termeiben tartották, általában minden hónap negyedik hétfőjén. Lelki vezetőként a püspök nem az aggasztó helyzettel való megbékélésre, hanem az új helyzethez illő misszióra készített fel. Keresztyén ember egy problémában, egy katasztrófában ne a véget lássa, ne sirassa el a jobbnak látszó múltat, hanem vegye észre a megmaradt lehetőségek mellett az új Utánamenni a 99 elveszettnek Keresztyén Értelmiségi Fórum Budahegyvidéken helyzet új lehetőségeit és az elérendő új célokat - hívta fel a figyelmet. A jövő felé tekintő beszéd előtt a püspök olyan módon foglalta össze a nyugati evangélikus egyházkerület majd fél évezredes történelmét, hogy azáltal jobban értsük a jelenbe vezető folyamatokat, lelkileg építőbben viszonyuljunk a hátrányainkhoz, és meglássuk a továbblépés lehetőségeit. Egyházunk sajátossága a társadalomhoz képest kis létszám és az ahhoz képest nagy materiális terhek, ez javarészt a történelmünk folyománya. (Nem hangzott el, de ide illő, hogy tőlünk eltérően nagy egyházak skandináv és bajor támogatóink, a hazai katolikusok, és még a reformátusok is.) Amelyik új ruha jó a nagynak, az nekünk túl méretes, és a missziónkat hátráltatja. A múltunkból következő sajátosságunkhoz illő újításokra van szükségünk. Utánamenni a kilencvenkilenc elveszettnek - szólt az alkalom címe. Miért kilencvenkilenc? Ezzel az előadáscímmel egyrészt a jó pásztor juhai iránti szeretetét, felelősségét, ugyanakkor a jelen egyházi helyzet nyomorúságát egyszerre érzékeltette a püspök. Sok evangélikus báránykánk téved el, távolodik el egyházunktól, gyülekezeteinktől, közösségeinktől. A helyzetkép és az okok vázolása után az első gondolati csomópont a ránk bízottak körének meghatározása. Kik azok, akik ránk vannak bízva, akiknek utána kellene erednünk? A második gondolati egység „célközönségünk” széles életkori palettája. A felnőttekért érzett felelősség mellett a jézusi „engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, mert ilyeneké az Isten országa” gondolat is nagyon fontos, hiszen a gyermekkeresztség intézménye is erre épül. A teljes életkori skála a jól működő család képét kínálja. A jól működő családban figyelnek egymásra, kísérik egymást, még a távolra kerülővel is rendszeres kapcsolatot tartanak, hazavárják. A misszió természetes alapegysége a család, a misszió sikerességében fontos szerepe van az egyetemes papságnak. A harmadik csomópont egy lehetőség: a teológiai és kegyességi sokszínűség. Ez egyszerre gazdagság, de ugyanakkor nehézség is lehet, ha a különböző színek, látásmódok nem tudnak vagy nem akarnak hangot találni egymással. A januári ökumenikus imahéten is szerepelt az ismeretlen ördögűző bibliai története (Mk 9,38-41), amelyben a tanítvány János arról tájékoztatta Jézust, hogy találkoztak egy emberrel, aki a Mester nevében ördögöket űzött, de a tanítványok eltiltották, mert hozzájuk nem csatlakozott. A tanítványi szűkkeblűségre Jézus nagyvonalúsággal válaszolt - ennek irányadónak kellene lennie ma is. Nem falakat kellene egymás közé építeni, ha valaki nem pont úgy gondolkodik, mint én, vagy nem tartozik szorosan a mi körünkhöz. A szeretet és a bizalom áthidalja a különbségeket. A negyedik probléma az egyházunkban hiányzó közösségi élet. Első ránézésre egyházunkban sokféle közösség van, számos közösségi alkalommal. Közönség is van. De nem mondhatjuk el azt, hogy a meglévő híveink többsége nemcsak közönség, hanem tagja is valamelyik közösségünknek. Az sem mindegy, hogy a kilencvenkilenc elveszettet most közönségnek vagy a közösség ténylegesen befogadott tagjának keressük-e. ■ Dr. Prőhle Péter
