Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-09 / 6. szám
6 4t 2ÓÍ4. február 9. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Mi van a giccsputtonyban? Művészettörténeti előadás Kelenföldén ► Az Evangélikus Országos Múzeum igazgatója személyes élményeket sem mellőzve húzta elő újra „giccsputtonyát” február első napján a kelenföldi evangélikusok gyülekezeti termében. Dr. Harmati Béla László a nagy sikerre való tekintettel - és a kelenföldiek templomjáró kedvét dicsérve - volt kénytelen és szíves újra, más szempontokkal gazdagítva elővenni a témát azok kedvéért, akik a templomok - tavalyi - éjszakáján nem hallották, amikor az oltár mellett állva beszélt a giccsről. Erték(t)rendek című előadása így is, most is trendi volt. „Ha majd az ige bételik, s az Ígért óra érkezik...’’ Nyolcvan éve hunyt el Móra Ferenc ► Ha valaki Móra Ferenc nevét említi, akkor szemünk előtt a magyar ifjúsági irodalom legismertebb klasszikusának alakja jelenik meg. Máig emlékszem kisiskoláskoromból azokra a kedves Móra-írásokra, amelyek által először ismerkedhettem meg kisgyermekként az olvasással. A mai napig őrzöm kisiskolás olvasókönyvemet, benne a Hogyan tanultam meg olvasni? kedves kis történetével, a jégvirágok mezejébe belekapart, fordított s betűvel írt „kincs” szóval... Harmati Béla László elmondta, hogy amikor megbízást kapott a múzeum vezetésére, szerződésében olyan, a jövőbeli feladatait körvonalazó pontokkal kellett szembesülnie, mint például „egyházunk múltjának, történetének, értékeinek őrzése”. Elmondása szerint azóta is keresi az értékeket, mivel ez az attitűd nem változhat, az értékőrzésnek - paradox módon - ez az állandó keresés is sajátja. A művészet és szépség meghatározása, léte ezer szállal kötődik az adott korhoz, annak társadalmi berendezkedéséhez, az individuum felfogásához és így tovább - sorolta az előadó a meghatározó tényezőket, lefektetve ezzel az alapokat mondandójához. A giccsnek a 19. század második felére tehető tömeges megjelenése is a társadalmi és gazdasági viszonyok átalakulásával függ össze. Minden műtárgyat csak a saját korának törvényei szerint lehet megítélni - hangsúlyozta. A mai paradox kort a végtelen ingergazdagság és az elmélyült figyelem végtelen hiánya kettősségével érzékeltette a művészettörténész. Szinte már közhely, hogy a giccs közhely. De ahhoz, hogy megkülönböztethessük az igazi művészettől, ezt újra és újra el kell mondani. És ezzel együtt azt is - tért egy keresztényi szempontból kényes területre -, hogy vallási giccs is létezik. Amikor Harmati Béla László a nagy orrú Cyrano de Bergerac elhíresült mondatát idézte - „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más ihondja, azt nem tűröm el!” -, érzékletesen fejezte ki, hogy a vallási giccs esetében igen érzékeny témáról van szó. Tudunk a létezéséről, de nem mindig támadhatjuk, mert talán öngólt rúgnánk, és elvétenénk a lényeget a túl szigorú kritikával. A hívők közül nem mindenki van ugyanis birtokában „a megkülönböztetés művészetének” - gondolhatjuk tovább az igazgató szavait lutheri kifejezéssel élve. Nem minden igaz hívőnek van „igaz” esztétikai érzéke. Az egyházban esztétikai érzékkel bíróknak ezért fontos tudatosan eljárniuk a kérdésben, fontos rámutatniuk arra, mi az igazán értékes, és mi az, ami csak annak kíván látszani. A reflexiónak is meg kell találni azonban a megfelelő helyet és időt, néha tehát - vonhatjuk le a merész következtetést az elhangzottakból - lehet a giccsnek mentsége, megemelheti a giccset a gondolat. A művészet koherenciára törekszik - fejtegette tovább a kérdést a művészettörténész. - Tartalom és forma egységét próbálja megvalósítani. A giccs ott érhető tetten leginkább, ahol az „egészségre” törekvő viszony felborul. Fizikai értelemben gondolhatunk itt például a kicsinyítés-nagyítás jellegzetesen giccses eszközére - emelte ki Harmati Béla László. Ennek kapcsán egy, a kelenföldiek számára fájdalmas tényre is felhívta a figyelmet: bár a gyülekezeti terem hátuljában látható szelíd kis Jézus-szobor igen mutatós darab, nem eredeti alkotás, csak egy másolat (a sok közül). Az előadó ki is vetítette az eredetinek, Albert Bertel Thorvaldsen dán szobrászművész hatalmas, a koppenhágai katedrális oltárterében elhelyezett Jézus-szobrának fotóját. Az alkotás egyedisége és különlegessége, hogy az érkező csak akkor tud a Jézus-alak szemébe nézni, ha térdre ereszkedik előtte. Ez a monumentális hatás ilyen LU '< CL i—-UJ LU 1/1 u itt módon a műalkotással való találkozáskor metafizikai megrendülést is magával hoz. Ez az a hatás, amely azonban teljesen eltűnik a szobrot mintázó kicsinyített másolatok szemlélésekor. Persze ez nem jelenti azt, hogy a darab nem lehet becses a kelenföldieknek - hangsúlyozta az előadó. Egy alkotás valójában akkor lesz hiteles, ha készítője az alkotás során választ keres, ha benső ösztönzés hatására ragad tollat, ecsetet vagy bármilyen, még formátlan anyagot - állította a művészettörténész. Ezért emelhetők ki a naiv népművészet kevésbé esztétikus, ám annál autentikusabb alkotásai. Védjegyük ezeknek a műveknek az a mód, ahogyan készülnek. A „naiv áhítat” ad lelket ezeknek az alkotásoknak. Az előadó kivetítette például a kiskőrösi evangélikus templom oltárképét, amelyen természetesen lehet kevéssé művészi megoldásokat találni - például a tanítványok „pirospozsgásságát” -, de ha itt megállunk a vizsgálódásban, igazságtalanul ítélkezünk. Ennek az utolsó vacsorát ábrázoló oltárképnek ugyanis - ahogy persze mindegyiknek - sajátos története van. Egy repedés is sokat mesélhet „törökről, tatárról” hát még a repedést eltüntetni kívánó ecsetelő igyekezet. Ezt az „igyekezetét” nekünk becsülnünk és őriznünk kell. Annál is inkább, mert a kiskőrösi oltárkép az, amely Petőfi Sándor megkeresztelésekor is az Úr dicsőségét hirdette. Ezek a „naiv” alkotások tehát nagyon is értékesek, a templomépítő gyülekezet hitéről és akaratáról tanúskodnak - zárta mondandóját Harmati Béla László múzeumigazgató. Végezetül felvillantott néhányat a puttonyában Kelenföldre cipelt „giccskincseiből”. Előkerült egy 43- 46-os méretű Luther zokni, egy jó - „sörben vagy predesztinálva” szlogennel ellátott - Kálvin sör és egy az előadás után tetszés szerint szétszedhető, nagyság szerint sorba állítható Mária-matrj oska... ■ Kinyik Anita „Kunyhóból jő mind, aki a világnak szenteli magát...” - vetette papírra egykoron Petőfi Sándor. Igaza volt, hiszen nemcsak ő, hanem - előtte is, utána is - számos tehetséges, a nemzet számára példaadó magyar látta meg a napvilágot szegénységben, „lent” kunyhóban. Mórára ez aztán nagyon igaz. Kiskunfélegyházán kicsiny, nádfedeles viskóban született 1879. július 17-én. Foltozószűcs apa és kenyérsütő asszony anya gyermekéből vált elismertté: íróvá, újságíróvá, tanárrá, muzeológussá, régésszé. „Nem származom ugyan fényűző családból. Ősi várkastélyunkba, mely nem kacsalábon forgott, hanem kenyérsütő lapáton, és címerében szűcstűt viselt, a világegyetem minden fényei közül csak a napfény volt bejáratos” - emlékezett gyermekkorára. Ha oly gyakran a kenyérhéjas-kenyérbeles, bundás gombócos, héjában főtt krumplis háromfogásos vacsorákat ették is, „a szegényes hajlékból csak tiszta szívet, nemes lelket kaphatott” a kis Móra - írta róla Balázs Mihály, a neves irodalomtörténész írók, képek című munkájában. A szülőhely meghatározó volt Móra Ferenc életében. „Az én írásaimban félegyházi nap süt, félegyházi szél fúj, félegyházi sárgarigó fütyül. Ettől a várostól kaptam a kiskunok nyers, nyakas makacsságát is. És az igazi életemet, áloméletemet itt is élem mindig..." - vallott élete delén. A lokálpatriótaság, a népi öntudat és főként a negyvennyolcas szellemiség az igazi útravalói. Az idősebb Móra egész életében lelkesedett Kossuth Lajos eszményeiért és Petőfi költeményeiért. A város hivatalosságai ezt nemigen vették jó néven, megszorultságában a család ezért nem számíthatott segítségre. Mégis ezt a rendíthetetlen Kossuth- és Petőfi-pártiságot, negyvennyolcas hűséget tette fia tarisznyájába útravalóul az édesapa. A szülők, ha mégoly nehézkes volt is a megélhetés, minden erejükkel azon voltak, hogy a kis Ferenc iskolázott ember legyen. Az olvasás és az írás első leckéit az otthon falai között kezdte - szívhez szólóan idézte ezt föl a már említett, Hogyan tanultam meg olvasni? című írásában, a Kincskereső kisködmön egyik darabjában -, első olvasókönyve a kalendárium. * % * Kiskunfélegyházáról nehéz volt az út Budapestig, a diploma megszerzéséig. Móra rengeteg áldozatot vállalva végezte el a földrajz és a természetrajz szakot. Már gimnazistaként irodalmi önképzőkörben jeleskedett, s egy versét is közölte a helyi lap. Bár ifjúkorától fogva költő szeretett volna lenni, s inkább az irodalmat kívánta fő kenyérkeresetül, a sors a tanári katedra felé sodorta. De szerencsére hamar kiderült: nem az iskola az ő legmegfelelőbb állomáshelye. Tehetségét újságlapokon kezdte kamatoztatni. Szegeden volt már ekkor. Egy ideig könyvtáros, majd a Szegedi Napló aktív és hamar népszerű munkatársa, egy ideig főszerkesztője. De nemcsak e szegedi lap hasábjain jelent meg kritikus véleménye a társadalmi igazságtalanságokról és egyéb aktuális problémákról; írt a Délmagyarországba, a Világba, a Magyar Hírlapba is. Ma kevesen gondolnák, de ez a kedves, szelíd hangú író olykor-olykor igencsak heves véleményalkotó és politikus volt. Még felségsértési per is kijutott neki, s nemegyszer kényszerült bíróság elé állni életében. Nem hazudtolta meg negyvennyolcas családi hevületét, ha kellett, bátran kipellengérezte a visszásságokat. Bátor publicisztikái révén országos hírre tett szert, így több jeles közéleti szereplővel is ismertséget és barátságot kötött. Többek között - az idén száz esztendeje elhunyt - Pósa Lajossal, a hazai gyermekirodalom egyik úttörőjével, aki nem mással, mint a „nagy mesemondóként” elhíresült Benedek Elekkel (1859-1929) indította meg hazánk első, irodalmi értékű gyermeklapját, Az Én Újságomat. Pósa ennek a lapnak nyerte meg Mórát, ő pedig lelkesen vágott bele a magyar ifjúsági irodalom felvirágoztatásába. Igen, felvirágoztatásába, mert 1905-től valóban ő lett ennek a legaktívabb, legkiemelkedőbb munkálója Magyarországon. De másra is jutott ideje: miközben tollából sorra születnek a kitűnőbbnél kitűnőbb történetek - a Rab emberfiai, a Csilicsali Csalavári Csalavér, a Kincskereső kisködmön, a Dióbél királyfi -, szorgos munkása a szegedi múzeumnak. Régi korok kultúrájának tudós vallatójává válva ő ülhetett a múzeumigazgatói székbe. Régészeti ásatásokba kezdett, és hivatali évei alatt Alföld-szerte rengeteg értékes leletet hozott felszínre a népvándorlás kori, honfoglalás kori sírokból. Annyira szíwel-lélekkel végezte ezt az értékmentő munkát, hogy nemegyszer képes volt saját anyagi forrásait is mozgósítani egy-egy ügy érdekében. Az emberiség múltjának szinte minden mozzanata érdekelte. Különösen az ókori kultúra. Ennek egyik ékes bizonyítéka a kereszténység mellett hitet tevő, Aranykoporsó címet viselő történelmi regénye, amely a 3. évszázad végére, Diocletianus császár keresztényüldözéseinek idejébe röpíti olvasóit. Móra hűen szemlélteti a megpróbáló időket és alakítóit: „A császár, aki természettől emberséges és szokásaiban egyszerű volt, mint uralkodó sokat bevérezte a kezét, és az emberek előtt sohase mutatkozott másképp, mint tetőtől talpig drágakövekbe és gyöngyökbe öltözve. Uralma elvi zsarnokság volt, nem ösztönös, hanem hidegen átgondolt, nem szeszélyes őrjöngés, hanem jóhiszemű rendszer.” * # * Móra Ferenc életútján végigtekintve, sok-sok alkotását, sokrétű tevékenységének eredményeit számba véve nagy ívű, aktív pálya rajzolódik ki előttünk. Rengeteget dolgozott. Ez az önemésztő munka aztán megrendítette egészségét. Életének ötvenötödik esztendejében, 1934. február 8-án tette le örökre a tollat, s hunyta le a szemét. A vadember és családja című kötetében olvashatjuk: „Olyan éjszaka volt az, amikor az ember unja az életet, kívánja a halált, és ahogy a holdvilág elbújt, valami hűvöset éreztem a szívem fölött, és a kezem is hirtelen elhidegedett. Tudtam, hogy ez a halál, és hirtelen eszembe jutott', hogy mennyi elintézetlen aktám van még nekem a földön.- Ó, csak addig ereszd el a kezemet - könyörögtem az Isten szomorú angyalának míg végigálmodom az álmaimat, amik születésemkor nekem rendeltettek.- Nem, nem! - húzott a hideg kéz az ablak felé. Aztán az öreg nagyságámra gondoltam, akinek arca pipacsai elhullottak az életünk szúrós tarlóján, és aki úgy marad, mint a szedett szőlő, ha engem eltakarítanak az Isten csűribe.- Csak addig hagyj még itt, míg őróla gondoskodom. Nem akarok én neki többet hagyni, mint amennyit magyar író egy élet verejtékivei kereshet. Egy puha széket, amelyikben megbújjon, mint fázós magános kenderike, meg egy meleg kendőt, amelyik énhelyettem betakarja.” A „kincset” szívében hordozó Móra Ferenc nyolc évtized távolából is itt van közöttünk. Iskolák, múzeumok, közösségek, szobrok, könyvkiadók emlékeztetnek rá; történetei ott vannak a diákok tankönyveiben, szellemi vetélkedők feladatai közt. A Móra dédunokának, Vészits Andreának köszönhetően pedig - aki maga is íróember - pár év óta filmkockák is vallanak a nagy író életéről, bizonyítva, hogy nagyon is aktuálisak manapság a Móra-gondolatok országról-világról, életről, halálról. ■ Kerecsényi Zoltán Móra Ferenc A szeretet az élet Ha majd az ige bételik, S az ígért óra érkezik, Az Örökkévaló szemén Átalragyog egy röpke fény, És a föltámadás igéivel Az arkangyalnak jőni kell. Az angyal szót fogad neki: Aranyvesszővel megveri Mohos sírhalmok oldalát, És zengi ébresztő dalát: Reggel van! Újra nap süt! Emberek, Ébredjetek, ébredjetek! A hosszú rabság véget ér, A földre újra visszatér Az élet, s boldog vígalom Zajátul zeng völgy és halom, Hogy száműzetve elfut a halál, S az angyalfecske egyre száll. De sok-sok sírhalom felül Tovább repül kedvetlenül, Aranyvesszője nem suhog, Ajka szomorún susog: Nektek nincsen miért ébrednetek, Mert senkit sem szerettetek!
