Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-02 / 5. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. február 2. ► 3 AZ ÚJSZÜLÖTT KRISZTUS BEMUTATÁSA A TEMPLOMBAN - GÁL 4,4-7 Újra Krisztus-ünnep! A liturgikus esztendő sok évszázad során kikristályosodott, letisztult lüktetésében gyakran észrevétlenül húzódnak meg közelmúltbeli rossz döntések következtében feledésre ítélt ünnepeink. Ezek egyike a legkésőbb a 4. század óta ünnepelt február 2., a karácsonyt követő negyvenedik nap, az újszülött Krisztus templomban való bemutatásának napja, amelynek megtartását sem Luther, sem lutheránus eleink nem kérdőjelezték meg a 18. századig, a református befolyás erősödéséig. Mivel a nyugati hagyományban a gyertyaszentelés szokása fűződött e naphoz, innen a népies elnevezés: gyertyaszentelő. Az ünnep szentírási háttere az újszülötthöz kapcsolódó ószövetségi törvény, amelynek Mária és József is természetes módon vetette alá magát (3MÓZ 12,4-5). Lukács evangéliuma szerint amikor leteltek Mária tisztulásának „a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak”. Ekkor teljesedett be a kegyes, istenfélő Simeonnak adott ígéret: addig nem hal meg, amíg meg nem látja a Krisztust. Simeon kezébe fogta a gyermeket, és jövendölésbe kezdett arról, hogy a gyermek „sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak”. Majd odaállt melléjük az idős, nyolcvannégy esztendeje megözvegyült Anna prófétaasszony, hogy ő is dicsőítse Istent (Lk 2,22-38). Egy negyvennapos gyermeknek a templomban való bemutatása szokványos esemény volt. Ám hogy ezt az esetet mi teszi mégis különlegessé, arról beszél Pál apostol: mindez az idők teljességében történt. Isten Fia a törvénynek alávetve született, hogy megváltsa és Isten gyermekeivé tegye a törvény alatt lévőket. Bár az évszázadok során ez a nap is hangsúlyeltolódás áldozata lett, és Mária-ünneppé vált, éppen az igében olvasható kijelentés nyomán kell kimondanunk: február 2. valódi, fényes Krisztus-ünnep! Isten Fia emberré lesz, közösséget vállal a bűn hatalma és ennek következtében a törvény szigora alatt szenvedőkkel, hogy megtörje a bűvös kört, és megszabadítsa a szabadulásban nem is reménykedőket. Ahogyan az Ószövetségnek a golgotái kereszt alatt idézett prófétáAZ ÜNNEP IGÉJE ja énekli: „... hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják. . (Ézs 53.12; Mk 15,28) Azt ünnepeljük ezen a napon, hogy Urunk - nem törődve a mennyei dicsőséggel - leszállott az övéihez, hogy a törvény által nyilvánvalóvá lett, az életünket megkeserítő bűnünket magára vegye, és így megváltson bennünket. Krisztus-ünnepünk természetes módon irányítja a figyelmünket arra, hogy ahol Isten Fia megjelenik, ott a Lélek is munkálkodik, és közösséget teremt vele, illetve körülötte a hozzá igyekvőkből. így álltak meg közvetlenül születése után Jézus jászola mellett az angyalszóval mozgósított pásztorok. így érték el céljukat a szemüket az égre függesztő napkeleti bölcsek. így indult el aznap a Lélek indítására a templomba a kegyes és istenfélő Simeon, hogy karjaiba vehesse a világ megváltóját. így emelhette hálával telt szívvel tekintetét az égre az emberi kor végső határán élő Anna prófétanő. És így írhatja felszabadult örömmel az apostol a galatáknak, akik az evangélium szabadságának fényében is a mózesi törvény jólesően merev, mindent alaposan bebiztosító kereteire kacsingatnak: Isten Fia, aki megváltott benneteket, a sajátjaivá is tett titeket! Többé nem ahhoz kötődtök, ami emberi, e világi, hanem őhozzá, aki a mennyből alászállt, hogy elrendezze az Istennel való rendezetlen és emberi számítás szerint rendezhetetlen dolgaitokat. Krisztus-ünnepünk ilyen módon napvilágra hozza az egyház titkát: ahol Krisztus jelen van, ott a Lélek vele való közösséget teremt. Mert megfordítva is igaz Urunk bátorító szava: ahol ketten-hárman összegyűlnek az ő nevében, ő jelen van - de ahol ő jelen van, ott a Lélek munkájára ketten, hárman vagy még többen együtt lesznek a vele való közösségben (Mt 18,20). Ez a Krisztussal való közösség azonban nem „klubtagság” hanem átfogja az ember teljes életét: átformál, és hihetetlen távlatokat tár elénk. Egyszerű, a korabeli ember számára nyilvánvaló módon adja elő ezt az apostol: Krisztus Lelke szolgából gyermekké formál minket, ha pedig gyermekek vagyunk, akkor örökösök is, örökösei Krisztus mennyei országának. A Simeonnak adott, elképzelhetetlenül irgalmas ígéret ilyen módon kiszélesedik, kiteljesedik, és immáron mindenkire egyaránt vonatkozik, aki a Krisztus-hitben, a Krisztus-közösségben a Fiúba kapaszkodik, és belé veti a bizalmát. Simeon addig nem halt meg, amíg a kezébe nem vehette a gyermek Messiást. Mi pedig, ha meghalunk is, élünk örökké, ha Krisztuséi vagyunk. Ne tévesszük szem elől, hogy Pál itt héber nyelven is idézi az egyik kulcskifejezést, noha ezúttal nem is zsidóknak ír: Krisztus felszabadító Lelke által Abbának, Atyának nevezzük Istent. A tévelygés zsákutcájába keveredett galaták a zsidó törvény megtartása révén akartak közel kerülni, fiúsági viszonyba jutni Istennel. Ez lehetetlen. Azonban a Fiú, Jézus Krisztus, illetve az egyházban titokzatosan munkálkodó, felszabadító Szentlélek által valóban átélhetjük ennek a gyermekségnek a csodáját a ránk váró mennyei örökség bizonyosságával. Krisztus-ünnepünk ilyen módon tehát nem egyszerűen egy karácsonyra visszakacsintó emlék a múló vízkereszti időben, amikor többnyire - sajnálatos, érthetetlen és elfogadhatatlan módon - egyfajta „liturgikus üresjáratot” él át az egyház népe, hanem a legszélesebb horizontot tárja elénk: Krisztus Lelke erejével kiemel bennünket a régiből, és megújít, magáévá tesz, örök élettel ajándékoz meg. Szárnyaljon hát felé a szívünk, ahogyan annak idején a templom udvarában Simeoné és Annáé! ■ Tubán József Imádkozzunk! Mindenható, örök Isten! Egyszülött Fiadat a törvény rendelése szerint bemutatták templomodban. Kérünk, tisztíts meg bennünket, hogy általa mi is gyermekeid szabadságában szolgáljunk téged a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen. Zúgó harang... ► Folytatás az 1. oldalról Az istentisztelet után tartották meg a Harangszóért Alapítvány ünnepi közgyűlését. Dr. Nemes Géza, az alapítvány kuratóriumának elnöke ismertette azt a több évtizedes folyamatot és munkát, amelynek betetőződése lehetett ez az ünnepnap. A testvéri együttlét a gyülekezeti teremben állófogadással végződött. A debreceni gyülekezet templomát 1889-ben szentelték fel. Akkor azonban anyagi okok miatt torony nem épülhetett. Azért, hogy sokak álma valóra válhasson, dr. Nemesné dr. Vass Erzsébet :1991-ben létrehozta a Harangszóért Alapítványt. Az alapítvány és adakozók áldozatvállalása nyomán 1997-ben épülhetett meg a templomtorony, amelyben egy egyedülálló magyar szabadalom nyomán készült alumíniumharang szólalt meg egészen mostanáig. A következő nagy cél, a templom orgonájának felújítása 2007-ben valósulhatott meg. A most felszentelt bronzharang valóban megkoronázása ennek a folyamatnak, amelyről hamarosan egy kiadvány megjelentetését is tervezik. Az ünnepi közgyűlés végeztével Abajfy Zoltán felügyelő a gyülekezet háláját fejezte ki, megköszönve többek között dr. Nagyné dr. Stieber Tündének és dr. Nemes Gézának az alapítvány kurátoraiként végzett, immár több évtizedes fáradhatatlan és áldozatos munkájukat. Az Úrnak való hálaadás szép és meghitt ünnepén vehettek részt az elmúlt vasárnapon a megjelentek, megtapasztalván, amit mostantól az új debreceni evangélikus bronzharang is hirdet zengő hangjával: egyedül Istené a dicsőség. ■ László Virgil A „toronyélménytől” a toronykényszerig A tornyok szerepéről, egyházunkban betöltött helyéről és a hozzájuk kapcsolódó racionális és irracionális viszonyról már nagyon sokszor eltűnődtem. Természetesen van egy konkrét apropója is, amiért most írok róla. A győri Insula Lutheranafelújítás előkészületei kapcsán furcsa műemlékvédelmi szempontok vetődtek fel. A részletekről később. Amikor evangélikus környezetben a „toronyélmény” kifejezést használjuk, akkor elsőként reformátorunk, Luther lelki eszmélődésének fontos állomására, az erfurti Ágoston-rendi kolostorban átélt, Isten közelségét megtapasztaló élményére gondolunk. A torony ebben a történetben Isten lelket formáló műhelyeként bukkan fel. Luther későbbi fellépése és az általa elindított megújulási mozgalom, a reformáció nyomán ezt a „toronyélményt” Isten egyház- és világtörténelmet átformáló munkájaként is látjuk. Nekünk, magyarországi evangélikusoknak (református testvéreinkhez hasonlóan) a templomtoronyhoz egy másfajta tapasztalat, élmény is kapcsolódik. A reformáció hazánk területén is lelki ébredést, erjedést, pezsgést indított el. Az evangélium jó híre reményteljesen futott szét a Kárpát-medencében. Az ige jó talajra hullt. Az akkori hatalmi elit azonban radikális harcot indított az evangéliumi hit visszaszorítására. A protestáns prédikátorokat 1673- ban Pozsonyba idézték, és a vésztörvényszéknek nevezett statáriális eljárásban durva, életveszélyes fenyegetés mellett hitük megtagadására és szolgálatuk befejezésére próbálták rávenni. Akik ennek ellenére kitartottak, azokat börtönbe zárták, majd gályarabságra ítélték. A gyászévtizednek nevezett borzalmas időszaknak az vetett véget, hogy a radikális és kegyetlen vallási elnyomás következményeként a társadalomban óriási feszültség jött létre, amely lázongásokhoz és szabadságharcok kirobbanásához vezetett. A soproni országgyűlés 1681. évi XXVI. törvénycikke a vallásgyakorlatuktól megfosztott protestánsoknak korlátozott vallásgyakorlatot biztosított azzal, hogy vármegyénként két kijelölt településen templomot építhettek. A törvénycikk artikulusjegyzékében felsorolt helyeken épült templomokat hívjuk artikuláris templomoknak. Igaz, ezeknek a templomoknak nem lehetett tornyuk, nem épülhettek utcafrontra, stb. Pontosan egy évszázadig állt fenn ez a szabályozás. Enyhülést II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete hozott. Ez ugyan nem minden korlátot oldott fel, mert protestáns templomot továbbra is csak torony és harang nélkül lehetett építeni, és ezek a templomok sem nyílhattak közútra... Viszont óriási előrelépés volt, hogy már nemcsak az artikulusfelsorolásban megnevezett helyeken épülhettek templomok, hanem elvileg mindenhol, ahol legalább száz protestáns család ezt igényelte és saját költségén felépítette. Gomba módjára nőttek ki a földből százszámra a protestáns templomok. Egyházunk népének máig fontos lelki erőforrása az a tudat, hogy olyan emberek leszármazottai vagyunk, akiknek annyira fontos volt Isten igéje, illetve a templom, ahol Isten igéje megszólalhatott, hogy az anyagi áldozathozatalban mértéket nem ismerve építették templomaikat. Természetesen akkor még torony és harang nélkül. Ma már alig van ebből a korból ilyen templomunk. Mert amikor a templomépítésben ezt a korlátozást is eltörölték, akkor a protestáns közösségek többsége a lehető leggyorsabban tornyot épített a templomához. Szinte kényszeres toronyépítés folyt. Néha a tornyok méretén keresztül is versenyezve a másik felekezetekkel... Eleink ekkor egy másfajta „toronyélményt” éltek meg. A protestáns templomtornyok a vallási felszabadulás szimbólumai lettek. Végre egyenlő jogú emberekké, közösséggé váltunk, mert végre nekünk is lehet templomunk, nem csak oratóriumunk (torony nélküli csűrtemplom)... Mai ésszel azt gondolom, hogy eleink adhattak volna más választ is. Mondhatták volna például azt, hogy köszönjük a lehetőséget, de mi már nem építünk tornyot, mert tudjuk, hogy nem a toronytól lesz templom a templom. Itt mondom el, miért is hoztam elő ezt a témát. A győri kiemelt nagyberuházással kapcsolatban beszélgettünk a ránk váró feladatokról, a kiemelt műemléki környezet miatt ránk nehezedő szigorú feltételekről. Az Öregtemplomot körülölelő Insula Lutherana épületegyüttes részét képező iskola rossz ablakainak javítása kapcsán folyt előzetes egyeztetés a műemlékesekkel. Bár az iskola épülete nem régi, műemléki szempontból teljesen jelentéktelen, de mivel kiemelt műemléki környezetben, egy fokozottan védett épület (Öregtemplom) szomszédságában áll, vele azonos helyrajzi számon, erre az épületre is a legszigorúbb műemlékvédelmi szabályok vonatkoznak. Ezért a rossz ablakokat például nem lehet egyszerűen hasonlóra cserélni, csak egyedi felmérést követően egyenként restaurálni... Ez a történet egyik fele. A másik az, hogy a műemlékesek arra viszont állítólag nyitottak volnának, hogy az Öregtemplom mellé tornyot építsünk... Senki ne értse félre: toronyépítési tervről nincs szó! Kizárólag a műemléki értékvédelemben is tapasztalható irracionalitást szeretném ezzel jelezni. Az Öregtemplom és az Insula Lutherana épületegyüttes történelmi és építészeti kuriózum. Úgy gondolom, hogy eleink nehéz életének, hitbeli helytállásának megértése miÉGTÁJOLÓ att fontos ebben a formában torony nélkül megőrizni ezt a templomot. Azért is, hogy szavak nélkül mondja el, hogy nem a torony teszi a templomot. Mondja el azt, ami nekünk, evangélikusoknak megélt tapasztalatunk: a torony nélküli templomban is lehetett a régieknek, és lehet nekünk is „toronyélményünk” személyes találkozásunk az élő Istennel. Isten éltető igéje tisztán szólhat, imádságaink meghallgatásra találhatnak, az úrvacsorái asztal intim közösségében pedig Megváltónkkal, Jézus Krisztussal találkozhatunk. Isten régen is megbecsülte, jelenlétével megtisztelte és megszentelte szerény hajlékainkat, és hisszük, hogy ezután is így lesz! Szemerei János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
