Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-26 / 4. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2014. január 26.. »- 15 „Minden tiszta a tisztának” Hit- és ökokultúra Koppenhága példáján Minap olvastam a nagyszerű és motiváló erejű hírt arról, hogy 2013-ban a dán főváros, Koppenhága nyerte el az Európa legtisztább ökofővárosa címet. Azzal, hogy öt-tíz perces séta után a derék dán polgárok egy kisebb-nagyobb parkban találják magukat. A széndioxid-kibocsátást a város vezetése elektromos meghajtású közlekedési eszközökkel csökkentette. A lakosság jó része kerékpáron közlekedik. És betartják a „hat kevesebb” szlogenjét: kevesebb szemetet, kevesebb zajt, kevesebb vasutat, kevesebb energiapazarlást, kevesebb értelmetlen bevásárlást, kevesebb forgalomtorlódást „termelnek” Sok minden jutott eszembe a hír kapcsán. Első renden az, hogy a városok, falvak tisztasága tükrözi lakóik igényességét, lelkületét. Ahol a lakások, otthonok is tiszták, ott a környezettel szemben is jelentkezik ez az igény, igényesség. Aztán: van-e, lehet-e kapcsolat a hit tisztaságteremtő ereje, hatása s az ökokultúra között? Igen, van! Dánia protestáns, evangélikus ország. Számomra teljesen egyértelmű, hogy a hit is szerepet játszik a belső-külső tisztaságigény formálásában, fenntartásában, gyakorlásában. Nem tudom, de nem is akarom gondolataimat elterelni arról az igéről, amelyet Pál apostol írt Titusznak. Amit megfogalmaz, ma éppúgy érvényes, mint kétezer évvel ezelőtt volt: „Minden tiszta a tisztának, de a fertőzötteknek meg a hitetleneknek semmi sem tiszta, sőt szennyes mind az elméjük, mind a lelkiismeretük’.’ (Tit 1,15) Sok ezer külföldi, koppenhágai és hazai példa bizonyítja: ahol az elme, a lélek nem szennyezett, ott a környezet sem az, mert minden igazi ökológiai változás, fordulat, minőség ott benn kezdődik el, onnan jön ki, a gondolkodásból, a lélekből. A világvallások is tisztaságot, magasrendű élettiszteletet tanítanak Jutnak eszembe gyönyörű honi, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, nagy-magyarországi templomok, templomkertek, temetők, iskolaudvarok, ahol minden a helyén volt, s a tisztaság, az egyszerűség jelentette a lélek legnagyobb örömét, amelyet a szép környezet ébresztett benne. A rendezett elme, a rendezett lélek rendet teremt és tart maga körül is. A szennyezett elme, gondolkodás, a zűrzavaros lélek meg egyenesen jól érzi magát a piszkos környezetben. A dolgok ilyen egyszerűek: hit, tiszta gondolkodás és ökológiai kultúra szorosan összefüggenek. És ez nem is kerül pénzbe, csak a lelkidet ébredésébe. Hasonlóképpen van ez más vallásoknál is. Nem láttam még koszos, legfeljebb lerombolt, megcsonkított mecsetet, zsinagógát, buddhista vagy shinto templomot. De láttam gyönyörű kertkultúrát a templomok körül, mert vallási világjelenség: ahol működik valamiféle emelkedett és felemelő istenhit, ott működik a földi dolgok felértékelése, megbecsülése, Istenhez méltón tartása is. Csodálatos, ahogyan a vallásokban az ég átöleli a földet, az istenek az embereket a természet gazdáivá szentelik, s a környezet megtisztul az istenségben megtisztuló lelkek keze munkája nyomán! A vallásos lélek a buddhizmusban például meghallja a föld panaszát vagy a virágok énekét, s az élet sérthetetlenségét olyan egyszerűen is műveli, hogy minden elültetett fát felszentelnek - mi ez, ha nem a legmagasabb szintű lelki ökokultúra? Szent füge (Ficus religiosa) A világvallások ökoszövetségének hatalmas környezetvédelmi tartalékai Milyen elképesztő s számunkra talán meghökkentő, mégis elgondolkodtató, amikor a hindu vallás himnuszaiban arról olvasunk, hogy egy fa ültetése felér száz fiú nemzésével. Az engedetlen fiákkal szemben ugyanis a fák védik, táplálják és jó illattal töltik meg a levegőt. Vagy micsoda ökotudatosság jele, hogy a hinduk a ficus religiosát, a szent vagy vallási fügét és leveleit akkora becsben tartják, hogy a levelek leszakítását évezredek óta büntetik. És az Ószövetség gyönyörű ökozsoltárai nem arról szólnak, hogy az egek hirdetik, a fák, hegyek, csillagok magasztalják teremtő Istenünk alkotó nagyságát, fantáziáját, dicsőségét? Nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy a világvallásokban eredetük óta benne rejlik egy hatalmas ökopo-ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla ararat@lutheran.hu tendál, környezetkímélő, oltalmazó lelkiség. S ha ez így van, egy világméretű ökoszövetség hatalmas lehetősége is bennük van! Gyönyörű erdélyi példa Milyen fejlett, magasrendű ökotudatosságot mutat például az, hogy az erdélyi Magyarvalkón a temető nemcsak a falusiak és a lelkészek nyughelye, hanem egyben valóságos botanikai laboratórium. Itt honos az a szép szokás, hogy a lelkészek minden konfirmáló gyermeknek egy gyümölcsfát ültettek. A legtöbbet a lelkészek nemesítették, sok értékes gyümölcsfa fakadt, eresztett gyökeret hitük ültető, nemesítő kedve nyomán a faluban. Egyesek szerint valóságos génbank a falu. De ökoszigetekként működtek századok során át a kolostorok, monostorok is, melyeknek a botanikus kertjei számos gyógynövény termesztését, feldolgozását tették lehetővé, s még ma is rácsodálkozhatunk ilyenekre szerte Magyarhonban. Nem lehet kétséges: hatalmas összefogásra és milliónyi kis szigetre lebontott környezetmentésre, környezetcsinosításra van esély a világvallások, a magyar keresztyénség sokágazatú hívő népében. így a vallási, a hitből táplálkozó ökokultúra világméretekben hozzájárulhat a föld arcának derűsebbé tételéhez, az ökokatasztrófa fékezéséhez, az élhetőbb világ fenntartásához. Ebben lehet szövetséges társunk például az ökogyülekezeti mozgalom itthon és külföldön, de legalább ennyire a nem vallási alapon működő szervezetek is, mint például az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség (OHÜ), amelynek a munkáját érdemes presbiteri konferenciákon gyülekezeteink felelős elöljáróival megismertetni. Itt is vannak ökoszövetségesi tartalékok! Úgy látom, hatalmas esély van a hazai egyházak hívő népében az ökotudatos, a környezetbarát életforma alakítására. Sok szép múltbeli és jelenlegi példa bizonyítja, hogy Kárpát-medenceszerte megvan az esély a 21. századhoz alkalmazkodó magyar keresztyén ökoszövetség megkötésére, amelyet az ugyancsak életvédő, természettisztelő, környezetvédő hazai világvallások képviselői is nyitottan fogadnának. Gondolkodjunk el ezen az ökoszövetségen, s tegyük a magunk dolgát az eklézsia, a templomkert, a temetőkert, az iskolaudvar csinosításáért. Ez is lehet az istentiszteletnek egyik gyakorlati formája! S a dánoktól is eltanulhatnánk valamit a „hat kevesebből”! ■ Dr. Békefy Lajos Forrás: Presbiter, 2014/1. szám Krisztusi szeretettel szolgálva Száznegyven éves a Nemzetközi Lepramisszió Jeles évfordulókban bővelkednek 2014-ben a lepramisszióban tevékenykedők: száznegyven éves a világ legnagyobb ilyen szervezete, negyvenéves a magyar Lepramisszió, és hatvanadik alkalommal rendezik meg a leprások világnapját. Ebből az alkalomból tekintjük át a világszervezet történetét. A történet Írországban kezdődött. Wellesley C. Bailey 1846-ban született jómódú családban. Amikor húszéves korában Új-Zélandra ment szerencsét próbálni, korábbi játszótársa, Alice a lelkére kötötte: „Bárhol jársz, menj el templomba!” Bailey megígérte, és meg is tartotta ígéretét. Isten pedig megszólította egy igehirdetésen keresztül. 1868-ban Bailey Indiába ment. Ekkor látott először leprás betegeket. „Először megrémültem. Aztán rácsodálkoztam. Majd megértettem Isten szavát. Ha volt valaha is krisztusi küldetés, akkor ez az! Odamenni Jézus szeretetével, és az evangélium reménységét hirdetni a számukra!” Hazatért Írországba. 1871 októberében elvette Alice-t, majd együtt tértek vissza Indiába. 1873: Gerhard Armauer Hansen felfedezte a lepra kórokozóját. Damien atya Molokai szigetére ment leprások közé. A Bailey házaspár is kereste: mit tehetnének még a leprásokért. A dublini Pim nővérek elhatározták: rendszeres baráti összejöveteleken adakozással támogatják Bailey-ék indiai misszióját. Harminc aranyfont gyűlt össze. 1874-ben ezzel az induló tőkével hozta létre Bailey az Indiai Leprások Misszióját. Skóciában is elkezdték a lepramissziót. 1892: Burmában, Kínában, Koreában, Japánban, Thaiföldön és Afrikában is megindult a leprások között a missziói munka. 1909: Bailey látogatása megalapozta a svájci Lepramisszió megszületését. 1917: Bailey hetvenegy évesen nyugalomba vonult. Életének gyümölcse a Lepramisszió. „Ez a misszió imádságban született, imádságban ringott a bölcsője, imádság által növekedett, és az imádságban erősödött meg. Az imádság volt az első pillanattól kezdve a megtartó ereje.” 1949: Nigériában négyfős kutatócsoport dolgozott a lepragyógyszer előállításán. Ez lett a Dapson. Dr. Paul Brand kidolgozta a kéz- és lábhelyreállító műtét technikáját. 1950-60: Dél-Afrikában, Hongkongban, Nepálban, Kelet-Afrikában, Pápua Új-Guineában is elindult a lepramunka. Ekkortól a betegeknek csak egészen rövid ideig kellett kórházban tartózkodniuk. Egyre több és több vidéki rendelőt épített és indított be a Lepramisszió. 1982: az eddig létező leghatásosabb gyógyszer-kombinációt állították elő. Az elmúlt évtizedben több tízmillió emberről állapították meg, hogy leprabeteg. Nyolcvan százalékuk fél évnél rövidebb ideig tartó gyógyszerezéssel meggyógyult. Azonban igen magas a maradandóan rokkantak száma. Érdekükben nagyon fontos a médianyilvánosság kihasználása. Évente ma is hétszázötvenezer új megbetegedést regisztrálnak. A leprabetegek gyógyítása és segítése ugyanolyan hangsúlyos feladat, mint korábban. Harcunknak sajnos még nincs vége! ■ Riskóné Fazekas Márta református lelkész, a Magyarországi Lepramisszió igazgatója A leprások világnapján, január 26-án, vasárnap 16 órakor az újpesti baptista imaházban (Budapest IV. kér., Kassai u. 26., a metróvégállomástól a CBA-üzlet mögötti Munkásotthon utcán pár lépésre) ünnepi műsor keretében filmvetítéssel mutatjuk be a száznegyven éves misszió történetét. Szeretettel várjuk az érdeklődőket! EVÉL&LEVÉL Etikátlan (?) gondolatok egy „(ki)robbanó ügy” margójára A paksi atomerőmű orosz szállításra alapozott bővítéséről aláírt, miniszterelnöki szintű megállapodás tükrében érdemes némi figyelmet szentelni egy adventi időszakban megjelent újságcikkben írtaknak. A Lutheránus Világszövetség elnökének örömével indítja elfogult, atomenergia-ellenes cikkét Kálit Eszter az Evangélikus Élet december 15-i számában ([Kijrobbanó ügy, 15. oldal). Az elnök úr fukusimai baleset utáni örömét a cikk írója szerint „a német atomipar leállítására vonatkozó döntés” váltotta ki. Nem érzem magam olyan felkészültségű, energiapolitikában jártas személynek, hogy az országos terjesztésű, több ezer ember által olvasott evangélikus hetilapban morfondírozzak el részletesen az atomenergetika hasznáról-káráról, de Kálit Eszter gondolatainak némelyike billentyűre vezette ujjaimat. Több mint harminc évet töltöttem el az „atomenergetika igézetében” (és ezért még, horribile dictu, pénzt is kaptam!), emiatt a Kálit Eszter írásában is meglévő egyoldalú, csak a rosszat felsoroló, úgynevezett „etikailag is képzett szakemberekre” való hivatkozással megspékelt újságcikkek olvasásában rutinom van. (Ugyan ki tekinthető etikailag képzett szakembernek az energetikában?) Megszoktam a témakörben használt túlzó, tendenciózus kifejezéseket is, ezért nem lepődtem meg azon sem, hogy a 2003-ban Pakson bekövetkezett, kétségkívül súlyos üzemzavar „halálfélelmet (sic!) hozott Magyarországra” a cikk szerzője szerint. Kedves Eszter! Higgye el: nem hozott! Én is Magyarországon élek, sok helyen megfordultam akkortájt, és bár tapasztalható volt bizonyos feszültség, de az Ön által használt kifejezésben megtestesülő félelemtípussal sehol sem találkoztam. Ön a teremtettség és a felebarát iránti felelősségre hivatkozva szegezett lándzsát az atomerőművi energiatermelés ellen, lényegében etikátlannak tartva azokat, akik nem feltétlenül tartják „fausti alkunak, időzített halálos ítéletnek” ezt a korunkban alkalmazott, ellentmondr 'san elfogadott energiatermelő technikát. Bárcsak ilyen egyszerű lenne ez! Bárcsak belátható időn belül áttérhetnénk a gazdaságos és minden szempontból elfogadható energiatermelő technikákra! Meglehetősen markánsnak tűnnek azonban azok a vélekedések, amelyek szerint még igen-igen hosszú lesz az az időszak, amikor az úgynevezett energiamixben igenis helyük van az atomerőműveknek a hagyományos (olaj, szén, gáz stb.) és az Ön által csodafegyvernek tekintett megújuló energiaforrások mellett. Ha e kérdéskör kapcsán etikátíanságot emleget, ne hagyja ki azt a világgazdasági rendszert sem, amelyiknek az energiaigényes gazdasági növekedés az alfája és ómegája! Ha etikai okokból utáljuk az atomerőműveket, mit mond ez az etika azoknak a keleten élő embermilliárdoknak, akik ugyanúgy szeretnének élni (enni, inni, utazni világszerte, lakni, birtokolni), mint az „energiaittas nagyhatalmak" polgárai? Azt mondjuk: nyugi, emberek, bár ti is a teremtett világ része és a felebarátaink vagytok, de várjatok még több évtizedet, és akkor talán megkapjátok azt az etikus és gazdaságos energiatermelő technológiát, amellyel gazdaságosan tudjátok magatokat feltornászni erre a szintre? Nos, úgy tűnik, a kínaiak vagy az indiaiak ezt az etikai megközelítést nem fogadják el, ezért építenek igen etikátlan (?) módon atomerőműveket. Csak egyet lehet érteni az újságcikk záró gondolatával: az energiatakarékos életmódot el kell sajátítani és be kell gyakorolni. Még valamit el kell azonban sajátítani: a nekünk nem tetsző, de egyelőre szükséges dolgok indulatok és előítéletek nélküli kezelését. Nem baj, ha ezt is begyakoroljuk. Pálmai István paksi gyülekezeti felügyelő
