Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-26 / 4. szám

8 41 2014- január 26.

PANORÁMA

Evangélikus Élet

JANUÁR 22.

— A

MAGYAR

KULTÚR;

Kölcsey negyvennyolca

Gondolatok a magyar kultúra napján

Nézem a régi, kopott metszetet: Kölcsey Ferenc csekei dolgozószobáját. Jobbról könyvfalak, a sarokban vaskályha, mellette két szekrény, az abárjában temették el... Legelső versét tizenhárom éves korában írta. Ennyit tartott fontosnak elmondani gyerekkoráról, családjáról. A többit tudlak közelében székek és a csíkos takaróval leterített ágy. Középen a széles íróasztal. Toll, tinta, nyitott kötetek; a kis polcon a legfontosabb olvasmányok. Itt fejezte be 1823-ban, hosszú érlelés után, küszködve az éjszaka csendjében fontos versét.

A Himnusz (Hymnus) alcímében - A magyar nép zivataros századaiból - kifejeződő szerepszerűség népivé és nemzetivé tágítja a mondanivalót. Közösségivé az évszázados vádat és panaszt, könyörgést és emlékezést. A nem szűnő fénnyel ragyogó költemény Erkel Ferenc megzenésítésében 1844- től nemzeti imádságunk lett.

„Kölcsey az ősbűn gondolatára építette versét - írta Szörényi László professzor -, nHymnust, amely egyik legnagyobb lírai alkotása. A kimunkált népies tónust itt használta fel legsikeresebben, mind formailag, mind gondolatilag; a görögökben sóvárgott originalitáshoz itt került saját lehetőségein belül a legközelebb.”

Bárkié is az érdem, dicséret illeti, aki kitalálta, hogy legyen az a nap, amelyen a költő kitette a felkiáltójelet az utolsó sor végére, a kultúra országos ünnepe. Irodalmi esteket, kiállításokat, hangversenyeket, találkozókat rendeznek január 22-én a nagyvárosokban és a legkisebb falvakban egyaránt.

Kölcsey Ferenc 1790-ben született Sződemeteren. 1796-ban vitték Debrecenbe tanulni, abban az évben halt meg apja, édesanyját 1802 februjuk: tanulás, gazdálkodás. Az írás: a Himnusz remek ellendarabja a Vanitatum vanitas, emlékbeszédei (Kazinczyról, Berzsenyiről) a teremtő költészet dicsérete. A szatmári adózó nép állapotáról készített feljegyzése a jobbágyok nyomorúságát tárja föl; a Zrínyi dala őseink eltékozolt örökségére emlékeztet. Sokat idézzük tömör epigrammájának, a Husztnak az utolsó sorát: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűi!”

Keveset említjük azonban Kölcsey pozsonyi országgyűlési tevékenységét. Remek, zengő hangú, túlfűtött szónok volt. Fáradhatatlanul érvelt a magyar nyelv ügyében (1833), az örökös megváltás tárgyában (1834). Elárvult unokaöccséhez írt, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című munkája irodalmunk egyik legszebb szellemi-erkölcsi végrendelete.

Nemzetféltése, ellenzéki tevékenysége nem szűnt meg soha. A perbe fogott Wesselényi Miklós védelmében dolgozott, amikor egy hosszú úton megfázott. Ez okozta korai halálát: Csekén hunyt el 1838. augusztus 24- én, negyvennyolc évesen, tele el nem végzett feladatokkal, fontos tervekkel.

Sokszor elgondoltam: mi lett volna, ha megéri az 1848-as forradalmat? Legyengült szervezete hogy bírja a lázas napokat? Mit ír, és mit beszél? Annyi bizonyos: a jó ügyért, a szabadságért fáradozott volna.

■ Fenyvesi Félix Lajos

RÓNAY GYÖRGY VERSEI

Jelenlét

Nézz föl az égre: ott van felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön: ott van fűben, virágban, állatok ámuló szemében, emberek arcán.

Áss le a föld alá: csontokból és kövületekből szándékainak lábnyoma dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.

Mindenben látható.

Katedrális

Boltívek, árnyak, oszlopok s a fény merev fátylai közt, e roppant, néma dóm zengő csendjében imbolyogva,

LÉLEK -ködös hajóid mélyén, önmagad homályában bolyongva: önnön építőd örökkön míves szelleme: vándorolva a bosszús szörnyek poklos torka előtt s a szárnyasoltárok tábláin sugárzó angyalok egein át -(pokol és menny, amit

magad teremtettél, magadból s a magad

jelképeként)

Lélek! szemléld a szentély fehér örvényét, melyben mozdulatlan mereng a Mozdulat: szemléld a fénylő Magányt, minden jelenlét tiszta teljét, és lásd: a Gondolat ragyogva önmagát gondolja szüntelen, és önnön ragyogásán kezdettől lángra gyúlva ontja dús tüzét - Lélek! tervezője

s anyaga is magadnak: tornyosulj Titkod fölé hibátlan íveiddel -tündöklő Katedrális.

Ajánlás

Nellinek

Most,

halálom napjaiban még egyszer összegyűjtöm, amit a földön kaptam, barátságot, szerelmet, hűséget, örömet, szeretetet, ragaszkodást, szépséget, tisztaságot, jóságot, önfeláldozást -és egy utolsó lendülettel fölmutatom az égnek -Egyetlen vagyonom -Fogadjatok szívesen, Mennylakók.

Rózsák dérben

Emlékezés Rónay Györgyre

Ő volt az első igazi költő, akivel személyesen találkoztam. Megajándékozott szép szóval, új kötetével. Megmutatta friss versét, könyvekkel zsúfolt szobáit, az idegen nyelvű műveket, amelyeket szenvedélyes pontossággal fordított. A modern franciákat, aztán Novalist és Hölderlint, Michelangelót nagyszerű kísérő tanulmányával.

Akkor lábadozott infarktusából; a barátok figyelmeztettek: ne maradjak sokáig, ne fárasszam feleslegesen. Fél óra múlva fölálltam, hogy megyek, de hatalmas májusi zápor kerekedett. Nem engedett el, beszélt tovább irodalomról, Párizsról, életről és halálról.

Sokat olvastam már tőle, jól ismertem, de hogy igazából kicsoda, mennyire melegszívű, mélyen hívő ember, azt ott tudtam meg. Előbb találkoztam a remek esszéíróval, kritikussal, s csak később a jeles költővel. Nagyon szerettem szárszói négysorosait: „Nagy tölgyerdők: ez volt a fiatalság. / Vén tölgyerdők: ez van hatvan felé is. / Akkor zöld volt a lomb, ma levelei barnák. / Akkor hegynek futott az út. Ma lefelé visz.”

Újból elővettem régi nagy verseit: A Szent Anna-templom tornyai, Bartók, Olajfák éjszakája, A hajós hazatérése, Kantáták... És talán a legfájóbb, zaklató sorokat a Babits a betegágyon című költeményében: „Mikor már elszorult a torka, / s lázasan, egyre verdesőbb / kínban, már szinte fuldokolva / kapkodta csak a levegőt... / Mikor már elszorult a torka, / s úgy feküdt, mint egy elhagyott / házban az otthagyott halott...” Rónay György 1913-ban született Budapesten. 1936-ban magyar-francia szakon tanári, 1939-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A Révai Kiadó lektora lett. 1945-től a Vigília szerkesztője, később felelős kiadója. Világnézete a katolicizmus nyitott, humanisztikus változata. Költészete

finom szövésű, egyszerű hangú, impresszionista üzenet, benne az Újszövetség szenvedéstörténetének motívumaival. „Azon kevesek közé sorolhatjuk - írta Hegyi Béla —, akiknél az ember etikai minősége azonos az alkotások minőségével, akiknél az etikai kvalitás szorosan igazodik a mű esztétikai kvalitásához.”

Verseit, fordításait, regényeit, elbeszéléseit, esszéit a vallomás tiszta ereje hatja át. Sohasem póz ez, hanem a következetesen humanista és keresztényi magatartás. Sokáig lehetne idézni a m biblikus hangot, a keresést és " kérést: „Bárányokra késeket kö- 3 szőrűinek. / Ne engedd! / A világ £ héjakarmában galamb sír. / Mentsd meg!” (Epilógus) Az ezekhez hasonló sorok gazdagon 3 • áradnak könyveiben, egész gon- 2 dolkodása, képzeletvilága tele van az evangéliummal. Kora ifjúságától szívta magába a tiszta hangot, mindennapi kenyere volt, gyönyörű anyanyelvével együtt.

Ereje teljében, tele tervekkel távozott: hatvanöt évet élt.

Egyik kései versében leteszi élete terhét, összegzi életét: „Mindig útfélen, mint a keresztek. / Hintók robogtak, urak szekereztek. / Parádéztak a pünkösdi királyok. / Elmúltak. Én kő vagyok. Most is állok.”

■ FFL