Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-26 / 4. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. január 26. »► 5 Különös találkozás - három évtized után ► Hónapok óta tartozom ezzel az írásommal barátaimnak, ismerőseimnek, akik egyre csak biztattak, hogy történetemet osszam meg szélesebb körben is. Most, amikor meglehetősen zajos és elfoglaltságokkal teli életem a karácsonyi ünnepek után egy kicsit elcsendesedhetett, úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy ezt megtegyem. ■ Görög Zoltánné, Hajnalka A mögöttünk álló évben igen izgalmas, felejthetetlen utazáson vehettem részt. Olyan utazáson, amelyre évek, sőt immár évtizedek óta vágytam. Régóta szerettem volna ugyanis megtalálni valakit, aki meghatározó élményt jelentett számomra hívő keresztény életem kezdetén, és akivel utoljára több mint három évtizede találkozhattam. Viktor Avramovics Mamontovval először Moszkvában hozott össze minket az Úr a hetvenes évek közepén, amikor is debreceni egyetemistaként évfolyamtársaimmal az ottani Lenin Pedagógiai Főiskolán végeztem kiegészítő tanulmányokat diplomamunkám megírásához. A professzorral a modern szovjet irodalom előadáson ismerkedtünk meg. A hallgatókkal teli auditóriumban legelső, bemutatkozó előadásán a Szovjetunióban meglehetősen kényes irodalmi alkotásnak számító Bulgakov-regényről, a Mester és Margaritáról kezdett beszélni. Bevezetésként feltette a kérdést: esedeg olvasta-e már közülünk valaki a művet? Mi öten, debreceni diákok büszkén jelentkeztünk. Szovjet társaink nem sokat hallottak a korábban tiltólistán szerepelt könyvről. A következő kérdés ez volt: van-e valaki, aki ismeri és olvasta az „eredeti forrást” amely fel-felbukkan a regényben? Nagy csend támadt. Úgy tűnt számomra, hogy egyedül én értettem a feltett kérdést: professzorunk a Bibliára gondolt. Hirtelen nagyon elbizonytalanodtam: szabad-e színt vallanom, hogy igen, én bibliaolvasó vagyok. Még Moszkvába is magammal vittem a számomra húszéves koromtól olyan fontos könyvet, amelyet ha észrevesznek, a határon el is kobozhattak volna. Otthon egyetemi bibliakörös társaim- de még Gyula bácsi, a lelkészünk is- óvatosságra intettek ilyen tekintetben, amikor elutazásom előtt kikértem tanácsukat. Belülről szorongatott valami, de gyáva voltam jelentkezni. Fülig vörösödve ültem és hallgattam. Ekkor Mamontov professzor szelíd, biztató tekintettel rám nézett, és azt mondta: „Amennyiben van valaki, aki össze tudná hasonlítani a Jézus-Pilátus-párbeszédet az eredeti forrás, illetve a regényben leírtak alapján, kérem, álljon fel. ígérem, semmi baja nem lesz belőle.” # * Hát valahogy így kezdődött a barátságunk. Akkor még nem tudtam, ki is volt professzorunk valójában. Irodalom-előadásaira egyre nagyobb lelkesedéssel jártunk, mert ott a szakmai ismereteken túl valami sokkal fontosabbat kaphattunk. Ő más volt, mint a többi tanárunk. Megmagyarázhatatlan öröm és békesség sugárzott belőle. Hónapokon keresztül afféle „Abigélként” kísérte életemet meglehetősen nehéz moszkvai körülményeink között. Búcsúzásunk alkalmával valami ürügyet kitalálva szerezte meg a címemet, magáról nem árult el sokat. Néhány hónap múlva táviratban értesített, hogy Nyíregyházára érkezett 1977 nyarán a pesti Duna-part lépcsőjén egy szovjet diákcsoport kísérőjeként. Találkozni akart velem, de nem akárhol. A vasútállomásra hívott, ahol nem volt feltűnő, hogy találkozunk. Naiv huszonkét évesként nem értettem: azért, mert lehallgatástól tartott. Ott, a nyíregyházi vasútállomáson vallotta meg Kéthetes magyarországi tartózkodása alatt mindenhová elkísértem Viktort. Sokat beszélgettünk a hit dolgairól. A mai napig élénken emlékszem a Szentháromságról folytatott beszélgetésünkre a budapesti Duna-part lépcsőjén ülve. Egy fotó is készült ott rólunk. ApXHMaHúipHT BnKTOp (MaMOHTOß) TaHHCTBO 2KH3HH Viktor (Mamontov) archimandrita - 2007-ben megjelent könyvének címlapján nekem, hogy hívő pravoszláv kérész- Azután elutazott. Hiába kértem, ne tény. Megkért, hogy segítsek orosz vigye el egyszerre a bőröndnyi Biblinyelvű Bibliákat beszerezni számára. át. Hajthatatlan volt. A határról táv- Egy miskolci barátom révén jutót- . iratot küldött megnyugtatásomra: tunk el Mózes atyához, az ottani or- „Mama zdarova” ami annyit jelentett, todox paphoz, akitől egy kis bőrönd- hogy a mama egészséges, tehát az aknyi Bibliát kaptunk ajándékba. ció sikerült. 2013 augusztusában Karsavában Sűrű levelezés következett ezek után, számomra mégsem derült ki, mi lett a Bibliák sorsa. Amikor egy év múlva értesítettem, hogy evangélikus lelkészhez megyek feleségül, elküldte jókívánságait, biztosítva engem arról, hogy továbbra is imádkozik értem, de soha többet nem írt. Évek teltek el. A nyolcvanas évek elején férjem ajándék repülőjeggyel lepett meg, hogy elutazhassak Moszkvába baptista barátnőmhöz, és kideríthessem, mi történt Viktorral. Nagyon kalandos utam volt. Végül annyit sikerült megtudnom, hogy szerzetes lett valahol a Baltikumban. Bár teljes képtelenségnek tűnt a dolog, a szívem mélyén mindig arra vágytam, hogy valahol, valamikor még egyszer találkozhassunk. Annyi mindent jó lett volna megbeszélnünk! Évtizedek múltak el. Újra meg újra érdeklődtem különböző egyházi személyeknél, hogyan találhatnám meg régi barátomat, de hiába. Egy szerzetest megkeresni valahol az egykori nagy Szovjetunióban lehetetlenség - mondták. Olyan, mint tű után kutatni a szénakazalban. # # # Néhány évvel ezelőtt aztán felcsillant a remény. Az interneten egyszer csak rábukkantam egy bizonyos lettországi pravoszláv archimandritáról (pravoszláv papi méltóság) szóló cikkre, amelyben felismertem Viktort. Lelkes nyomozásba kezdtem. Sok mindent sikerült kiderítenem Viktor atyáról, aki egy Karsava nevű lett kisvárosban él. A Baltic Tv Youtube-on megtalált riportfilmjéből kiderült, hogy az ökumenikus lelkületű, mélyen hívő keresztény pap szolgálata és gyülekezete zarándokok százait vonzotta évtizedeken keresztül erre az eldugott kis településre New Yorktól Rigán keresztül Moszkváig. Azon nyomban tollat ragadtam, és levelet írtam Karsavába. Beletettem a régi fényképünk másolatát is. Postafordultával megérkezett az örvendező válasz. „Első találkozásunk óta imádkozom érted. Köszönöm, hogy te sem felejtettél el engem. Ajándékba fogadd tőlem egyik könyvemet, amelynek címe: Az élet titka. A szeretetről szól.” Elmondhatatlanul boldoggá tett mind a levél, mind pedig a számomra igen értékes gondolatokat tartalmazó könyv. Sajnos azonban mégsem folytatódhatott levelezésünk. Az internetről értesültem arról, hogy Viktor atya súlyos betegsége miatt visszavonultan él. 2013 tavaszán aztán egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy utazzunk el Karsavába. Férjem lelkesen támogatta tervemet. Barátaink is biztattak, sőt többen anyagilag is segítettek abban, hogy elrepüljünk Rigába, majd onnan bérelt autóval - mintegy ötórás utazást követően - eljussunk az orosz határ mentén fekvő kisvárosba. Habár senkit nem ismertünk, orosztudásomnak köszönhetően könnyen szót értettünk az ottaniakkal. A jelenleg a gyülekezetben szolgáló Alekszejsz atya, valamint Álla asszony, a templomszolga elvezettek a házhoz, ahol Viktor atyát ápolja nővére, de semmi jóval nem biztattak. A szigorú, idős asszony senkit nem enged súlyos Alzheimer-kórban szenvedő öccse közelébe. Mi azonban közvetlenül úti célunk előtt nem akartuk tervünket feladni. Régi fényképemmel és Viktor leveleivel felszerelkezve becsengettünk a házba. Raisza először ajtót sem akart nyitni, végül nagy nehezen beengedett a konyhájába. Orosz szokás szerint kedvesen teával és süteménnyel kínált bennünket, közben sok mindenről beszélgettünk. Egyszer csak felállt, és kiment. Kisvártatva széles mosollyal az arcán tért vissza. „Képzeljék, a bátyuska emlékszik! Látni szeretné Hajnit!" Remegő léptekkel indultam Viktor betegágya felé. Az első pillanatokban bizonytalanul méregetett, majd hirtelen elmosolyodott. Átfogtam folyamatosan imára kulcsolt kezét, és eldadogtam, amit régóta szerettem volna elmondani neki. Férjem az ajtóból próbálta megörökíteni találkozásunkat. Viktor ugyan régóta nem beszél, de tekintete, mosolya csodálatos belső békét és szeretetet sugároz most is. Kérdéseimre bólogatással válaszolt, és mielőtt földi búcsút vettünk volna egymástól, fejemre téve reszkető kezét, megáldott. * * * A helyi gyülekezetben hamar híre ment különös látogatásunknak. Kezdetben nem akarták elhinni, hogy sikerült találkoznunk a visszavonultságban élő atyával, akit a mai napig oly sokan tisztelnek, szeretnek. Végül aztán annyi meghívást kaptunk, oly sok szeretetmegnyilvánulásban lehetett részünk, hogy igencsak nehéz szívvel köszöntünk el újdonsült ottani testvéreinktől. Istené legyen a hála, hogy így is megtapasztalhattuk Urunk idő, tér és minden emberi tényező felett győzedelmeskedő hatalmát! Hűsége és szeretete szüntelenül vonz magához és egymás felé különböző korú, anyanyelvű, származású és felekezetű embereket szerte a világon ma is. A szerző a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület főnökasszonya Viktor levele a szerzőhöz 2008-ból
