Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-19 / 3. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. január 19. *• 13 MINDENNAPOK HITE - GÁL 4,1-7 Gyámság alól szabadságra Nem csak a magyar történelemben fordult elő, hogy kiskorú fiúnak kellett volna elfoglalnia a királyi trónt. Ilyenkor a kiskorú mellé gyámot rendeltek. A kirendelt gyám a gyámolt gondviselője, vagyonának megbízott kezelője és királyi hatalmának gyakorlója lett. Ez a gyámkodás sokszor jelentett kellemetlen terhet a gyámoltnak. Kénytelen volt engedelmeskedni, és gyakran érezte magát kiszolgáltatottnak, sőt megalázottnak. Arra is vannak példáink, hogy a gyámok sem töltötték be mindig tisztességesen a rájuk bízott hivatalt. Néha saját hatalmuk kiterjesztésére használták föl, máskor a rájuk bízottak „rossz szellemeivé” váltak, és gonoszul befolyásolták őket. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor a gyámoltból felnőtté váló trónvárományos véglegesen átvehette a hatalmat, lerázva a gyámot és gyámkodását. * * * Furcsának tűnhet, de Pál apostol a gyámkodás képének segítségével magyarázza meg, hogy mit is jelent számunkra a karácsony ünnepe. Feltűnik ugyanis, hogy az egyébként olyan fontos leveleiben egyetlen szót sem ejt Jézus születéséről. Míg a két evangélista, Máté és Lukács bőségesen és részletesen írja le a betlehemi történetet, addig Pál meg sem említi az Augustus-féle „népszámlálást/adóösszeírást” Máriát és Józsefet, az angyalok énekét, a pásztorok bizonyságtételét, a napkeleti mágusok megjelenését. Ellenben azt mondja, hogy mi, emberek gyámság alatt voltunk, mert idegen erők és hatalmak uralmuk alatt tartottak bennünket. Nem engedték, hogy felnőttekké váljunk. Ránk erőltették a saját hatalmukat, és valósággal gúzsba kötöttek bennünket. Egyszóval: visszaéltek a hivatalukkal, és rabságban tartottak bennünket. Vagy - ahogy ezt Pál fogalmazza - semmiben sem különböztünk a rabszolgáktól, akiknek semmi döntési lehetőségük nincsen, sem akaratuk beteljesedését nem is remélhetik. Pál „a világ elemeinek” nevezi őket, amelyek ma is uralkodnak fölöttünk - még ha más néven is. Gondoljunk csak a világpolitikai történésekre, amelyek nemcsak mint egyént, hanem mint népet-nemzetet is kézben tartanak bennünket. Hányszor vesszük észre, hogy mi másként döntenénk, de „a világpolitika kényszere” sokszor talán a saját véleményünkkel éppen ellentétes döntés elfogadására kényszerít bennünket. Vagy vegyük a mára teljesen méltatlanul eluralkodott tömegtájékoztatási eszközöket - az úgynevezett médiát. Nem kell ahhoz különösebben tanultnak lenni, hogy észrevegyük például a szíriai áldatlan polgárháború tragédiájának sötét hátterét, az ukránok dilemmájának okát vagy a jelenlegi magyar politikai helyzet sajtóbeli tökéletes eláztatását. Nyilván milliók látják, hogy itt manipuláció áll a háttérben, a média mégis fenntartja magának a jogot, hogy egyedül és kizárólag az ő látása érvényesüljön, senki másé! (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy a német média elöl jár ebben az arrogáns egyoldalúságban.) Lehetetlen észre nem vennünk, hogy mennyire függünk a munkapiactól és változásaitól. Vagy hogy milyen nagy hatalma van az élet minden területén eluralkodó pénzvilágnak. Talán kevesen tudják, hogy Kossuth Lajos már csaknem kétszáz évvel ezelőtt megjövendölte, hogy a világ sorsát a jövőben nem hadseregek és kormányok fogják irányítani, hanem a pénzintézetek és a bankosok. Nem gondoltuk volna, hogy mára ennyire igaza lesz a nemzet nagy alakjának! De gondolhatunk mindarra is, amit Pál éppen galáciai levelében „a test cselekedeteinek” nevez: ellenségeskedés, viszálykodás, harag, önzés és széthúzás. Mennyire nemcsak eluralkodnak rajtunk, de tönkre is tehetik legjobb kapcsolatainkat is! No és hány kortársunk fut a csillagok állítólagos diktálása szerint? Mondhatja-e még magát szabad, felnőtt embernek az, aki naponként idegesen a horoszkópot lesi, vagy az egyiptomi álmoskönyvet vigyázza minden lépésénél? Ha Pálra figyelünk, reálisan be kell vallanunk, hogy „a világi elemek” alá vagyunk „vetve szolgaságra”. Aki ezt tagadja vagy elbagatellizálja, az homokba dugja a fejét, és se lát, se hall. Az megszokta a kiskorúságot, és ezt a természetellenes állapotot tartja normálisnak. # # # Pedig Isten szabadnak teremtett minket. Hova lett ez a szabadság? Eljátszottuk minden lépésünkkel, amellyel az Istenre figyelés szabadsága helyett inkább botorkáltunk kiskorúként a világi elemek rabságában. Ezt elégelte meg Isten, és elküldte hozzánk a Fiát. Ez a mondat - főleg karácsonytájt - nagyon könnyen hangzik el az ajkunkon. Csak éppen Pál nem látja ezt olyan magától értetődőnek. Két gondolattal okolja meg a maga látását. Az első igen furcsának tűnhet. Azt mondja ugyanis, hogy Isten szabadításunk végett nem valami nagy és erős hőst küldött el, hanem egy magatehetetlen kisgyermeket. A betlehemi éjszaka egén nem azt harsogták az angyalok, hogy valami Nagy Sándor-, Caesar-, Augustus- vagy Napóleon-szerű'zseniális hadvezér jött el, hogy ellenállhatatlan seregével szétverje minden ellenségünket. Hanem a nagy örömöt hirdették, amelynek hordozója és garanciája Mária fia, a Megváltó, a Gyermek. Aki anyától született. Éppen úgy, mint bármelyikünk. Hogy ezt a maga teljes valóságában fölfogjuk, érdemes elgondolkoznunk, és rá kell csodálkoznunk! Hát nem azt tanúsítja az emberiség története, hogy időről időre mindig felbukkantak nagy hősök, szabadulást ígérő ideológiáikkal? Az ilyenek elvárása mindig az volt, hogy nekünk el kell fogadnunk az ő gondolataikat, és hozzájuk hasonlókká kell lennünk. Gyermekkoromban azt kívánták tőlem, hogy legyek olyanná, mint azt az akkori politikai, társadalmi rendszer megkívánta. Fiatalon kommunistává kívántak változtatni. Legyek olyanná, mint az ő nagy embereik és ideológiájuk, mintegy épüljek beléjük, szűnjek meg magam lenni. Gondolkodnom sem kell. Nem is szabad, mert akkor esetleg ellenük fordulhatok... Ezzel szemben a betlehemi gyermekben Isten lett olyanná, mint amilyen én vagyok. Emberré lett, megalázva magát. Ez Pál apostol tulajdonképpeni karácsonyi üzenete. Nem nekünk kellett megerőltetnünk magunkat, hogy kiharcoljuk a nagykorúságot jelentő szabadságot. Hanem ő alázta meg magát, hogy Jézus emberi alakjában megmutassa, hogy ő mennyire közel jött hozzánk! És nemcsak közel jött, hanem velünk is van, ahogy karácsonyi látomásában József is meghallhatta: „Szül pedig fiat, és annak nevét Immánuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,23; Károli-fordítás) Velünk, tehát értünk, mellettünk, a mi oldalunkon áll, a pártunkat fogja, érdekli a sorsunk, be is tartja, amit ígért nekünk. Megszabadít, ami már a „Jézus” névben is benne van. Ezért ujjong Pál egy másik levelében, és hívja föl olvasóit, hogy ennek a „Jézusnak nevére minden térd meghajoljon... És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fii 2,10-n) Vége a gyámságnak, az emberré lett Jézus Krisztussal együtt szabad fiákká lettünk. Ennek örömúnnepe karácsony. * Ht * De egy másik szemszögből is nézi Pál azt, ami karácsonykor történt. Valószínűleg a Szentírásban senki más nem tudott olyan lelkesen a Szentiélekről és munkájáról bizonyságot tenni, miként éppen ő. Elég, ha Római levelének 8. fejezetét olvassa az ember. Ott úgy vall Isten Szendéikéről, mint ellenállhatatlan erőről, aki hajtja, űzi, kergeti az embert, és nem hagy neki nyugtot addig, amíg csak bizalmat ném érez Isten iránt. Ezért mondhatja, hogy akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Vagy azt is, hogy „akik az Istent szeretik, minden a javukra van”. És: „...akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennekfiai!’ Csak akiket Isten Lelke űz, csak azok jutnak el oda, hogy azt az Istent, aki Jézusban emberré lett, „Atyának” szólítsák. Olyan folyamatot indít el bennük, amelynek végén rájönnek arra, hogy ezt a vallomást önmagukból nem tudják kipréselni. Mi, emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy Istent távoli kényúrnak tekintsük, akivel jobb nem kikezdeni, mert azt nem ússza meg az ember megtorlás nélkül. Ezért tartozik hozzá karácsony méltó megünnepléséhez az is, hogy könyörgünk Isten Szendéikéért. Adjon erőt, hogy a betlehemi Gyermekben ne csak a magatehetetlent, az ápolásra és gondozásra szorultat lássuk. Luther szerette ismételten megállapítani, hogy sokan csupán pelenkanézés végett zarándokolnak el Betlehembe. Nem a pelenka teszi ünneppé a betlehemi zarándoklatot, hanem a lehetőség, hogy a ma születettben magát a testet öltött Istent lássuk. Vegyen hatalmába bennünket a Lélek, hogy minden behatárolás nélkül, tényleg önfeledten kiáltsuk: „Abbá, Atya!” Tegyük ezt örömmel és felszabadult szívvel. Hálával Isten iránt, mert kiszabadított bennünket az egyre terhesebbé váló gyámság alól. Ahogy Pál biztat: „Azért nem vagy többé (rab)szolga, hanem fiú.” Teljes jogú és értékű Isten-gyermek. Gondold el, hogy micsoda pompával ünnepelték a történelem folyamán gyámságból való kiszabadulásukat a volt kiskorú királyvárományosok! Örömük határtalan volt, hogy végre szabadon gyakorolhatták királyi jogaikat. Karácsony arra biztat bennünket, hogy valójában ilyen boldog, vidám, felszabadult szívvel ünnepeljük az egykori Gyermek-király trónra lépését. Akivel együtt lettünk felnőttekké, Isten gyermekeivé. Nagy családjába betagolódott fiaivá. Szép szokásunk, hogy ezen az ünnepen szeretteinknek, barátainknak juttatunk valamit abból az örömből, amely eltölt bennünket. Még akkor sem megvetendő ez a szokás, ha tudjuk, hogy az ajándékok körüli lázas tülekedés gyakran elfeledted velünk karácsonyi örömünk eredeti forrását. És megfeledkezünk arról, hogy ki szabadított fel „a világi elemek” gyászos gyámságából. Isten Lelkének segítségével elnyert szabadságunkat kell újra meg újra megünnepelnünk. Érdemes Pál ujjongásában is részt vennünk: „Mert nem kaptátok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! (...) Ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak..!’ (Róm 8,15-17) Félreértenénk Pált, ha ezeket az ujjongó szavait úgy értelmeznénk, hogy Isten fiain most már gügyögő, virgonc fiúcskákat kell értenünk. Pál a kiskorúság alól felszabadult felnőtt fiakra gondol, akik tudatában vannak annak, hogy a felnőtté válás felelősségvállalással is együtt jár. Az Efezusi levél pontosan körül is írja, hogy ez mit jelent: „... eljutunk... a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak. ..; hanem... növekedjünkfel szeretetben mindenestül őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” (Ef 4,13-15) Már csak ezért sem lenne szabad karácsony ünnepéből valami gyermekeknek való ünnepélyt csinálnunk idillikus „szent családdal” meg miegymással körítve. Az egyik kortárs római katolikus püspöktől olvastam, hogy karácsony egyáltalán nem a kisgyermeké, hanem a felnőtté válás ünnepe. Hát nem így nevezzük azokat, akik a gyámság alól felszabadultak? Ünnepeljünk hát felnőttekként, akik tudják, hogy Isten ezzel felelősekké is tett minket. Hogy szavainkkal, de főleg életvitelünkkel róla, az Atyáról valljunk ország-világ előtt! Akik nem hallgathatunk szégyenlősen, hanem mint akiket a Szentlélek űz, hajt, valljunk a bennünket felszabadító Atyánkról. S ha karácsony ünnepe azt a kérdést szegezi mellünknek, hogy mennyire látszik meg rajtunk ez a felnőtté válásunk - akkor merjünk őszintén és bátran szembenézni magunkkal a tükörben. És visszakérdezni, hogy nem mondtunk-e csődöt ebben a felelősségvállalásban. Ez is hozadéka lehetne karácsonyi ünneplésünknek... Ámen. ■ Gémes István
