Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-29 / 26. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2014. június 29. » 15 Szeressük vagy ne szeressük: az akácról Szarvason van egy borostyánnal benőtt facsonk, amelyen kis tábla hirdeti, hogy ezt a fát Tessedik Sámuel ültette 1790-ben. Mi, evangélikusok talán jobban kötődtünk eddig az akácfához, hiszen úgy tanultuk, hogy az evangélikus lelkész Tessedik hozta be és terjesztette el Magyarországon, elősegítve ezzel az alföldi futóhomok megkötését. Talán a legismertebb fánk, szinte mindenütt megtalálható. Keményfája nagyon jó tüzelő, a magyar akácméz világhírű, amelynek immunerősítő hatása van, méregtelenítő, máj regeneráló, csonterősítő, de emésztési zavarokra és a felső légúti megbetegedésekre is hasznos szer. És még a magyar nótában is szerepel: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...” Ám nemrég más megvilágításba került hazánkban az akácfa, amikor az a hír érkezett hozzánk, hogy az Európai Unió betiltaná mint invazív fajt. Akác pró és kontra: sok információt megtudtunk néhány hét alatt erről a fafajról. Azóta persze kiderült, hogy egyelőre szó sincs semmiféle betiltásról, az akácot senki sem fogja bántani. De mit is jelent ez a bizonyos fogalom, az invazív faj? És tényleg annyira veszélyes lenne az akác a magyar ökoszisztémára? Magyarul özönfajnak nevezzük azokat a tájidegen fajokat, amelyek agresszíven és nagy tömegben terjednek, tűrőképességük, szaporodó- és terjedőképességük révén elfoglalják a természetes vagy az ember által létrehozott élőhelyeket, módosítják és veszélyeztetik azok terméshozamát, stabilitását, fennmaradását, és ezáltal ökológiai, gazdasági és/vagy egészségi károkat okoznak. Az invazív fajok jelentős része szándékos betelepítés eredményeként jelenik meg új hazájában. A betelepített vagy behurcolt fajoknak csak egy része válik később invazívvá, azonban a növénytelepítések számának és mértékének növekedésével az ilyen fajok elszabadulásának valószínűsége egyre növekszik. Az özönfajok megváltoztathatják a korábbi ökológiai viszonyokat, így kiszámíthatatlan hatást gyakorolnak a biológiai sokféleségre, és komoly gazdasági károkat okozhatnak. Jelenleg az inváziós idegenhonos fajokat tartják a globális biodiverzitás-csökkenés második fő okának közvetlenül az élőhelypusztítás mögött. Özönfajnak számít az állatok között például a szürke mókus, a dámszarvas, a muflon, az afrikai harcsa, a busa, az amur és az ékszerteknősök is. Az invazív növények között találhatjuk például a zöld juhart, a közönséges selyemkórót, a bálványfát, a gyalogakácot és a fehér akácot is. A fehér akác az Egyesült Államok délkeleti részén honos, de betelepítették a mérsékelt öv számos további részére, így Európába, Dél- Afrikába és Ázsiába is. Európába 1601-1635 között került át. Jean Robin vagy fia ültette először a Pennsylvaniából hozott csemetét a párizsi királyi füvészkertbe. Carl Linné róla adta a fajnak a latin nevét: Robinia pseudoacacia. Angliába 1636-ban került, Magyarországra a 18. században, Mária Terézia rendeletére telepítették a futóhomok megkötésére, ezért főleg az Alföldön, kisebbrészt dombvidékeinken terjedt el. Ám az akácot nem Tessedik hozta be a Kárpát-medencébe. Magyarországon már félszáz esztendővel előtte, 1710-ben elültették az első csemetét, méghozzá Erdődy gróf pozsonyi kertjében. A bábolnai ménesudvarban áll a mai Magyarország legöregebb akácfája, amelyet még valamelyik Szapáry gróf ültetett el ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Sánta Anikó ararat@lutheran.hu 1710-ben, és biztosan nem jutott eszébe, hogy a fa árnyékában még háromszáz év múlva is látogatók ezrei gondolnak rá tisztelettel. Hazánkban az első akácfaerdőt hadászati célból a kotmrom-herkályi erődítmény köré ültette a katonai kincstár 1750-ben. A kétszázkilencven hektáros telepítés nagy érdeklődést váltott ki az akácfa iránt. Terjedéséhez hozzájárult az is, hogy a következő évtizedekben a megfogyatkozott faállomány pótlására országos és helyi rendelkezések láttak napvilágot. A század végén szórványosan már falvakban is díszlett, de valóban nagymértékű elterjedése a következő századra esett, amikor a Duna-Tisza közi futóhomok megkötésének, majd az Alföld fásításának egyik legfontosabb növénye lett. Áz 1865-95 közötti és az 1920 utáni nagy akácfaerdő-telepítések szinte gyökeresen megváltoztatták az addig fátlan pusztaságnak ismert Alföld képét. Akác: pró vagy kontra? Valószínűleg ebben a kérdésben sem lehet és kell egyértelmű választ adni. A WWF Magyarország véleménye szerint nem szükséges változtatni a jelenlegi, törvényben is rögzített alapelven, mely szerint védett területen új akácosok telepítése nem megengedett, másutt azonban lehetőség van e fafaj termesztésére, és ehhez jelentős uniós támogatás is igényelhető. A természetvédelmi szervezet azt az álláspontot képviseli, hogy az idegenhonos akác csak a védett területeken kívül, és ott is megfelelő szabályozás mellett legyen termeszthető. Ez talán mindenki számára elfogadható. ■ - s. a. -Az ihászi csatára emlékeztek ► Százhatvanöt esztendővel ezelőtt, 1849. június 27-én zajlott Pápa és Marcaltő között a szabadságharc egyetlen Veszprém megyei ütközete, az úgynevezett ihászi csata. Itt ütközött meg Kmety György tábornok öt és fél ezer honvédjével Schütte altábornagy nyolcezer főnyi osztrák serege. A csatának mindkét oldalon több mint kétszáz halottja, illetve sebesültje volt. Az ütközet halottait a közeli major mellett három tömegsírban temették el, helyük sajnos mára ismeretlen. A csata után Kmety György hadteste a déli hadszíntérre vonult, majd a temesvári vesztes csata után ők biztosították Kossuth Lajos és kísérete menekülését az országból. A Marcaltőre bevonuló és az ihászi ütközetben részt vevő osztrák alakulatok napokon át a csatatéren, illetve Marcaltőn és Nemesgörzsönyben táboroztak, és zaklatták a honvédeket segítő lakosságot. Eközben a hadszíntéren összeszedett sebesülteket a marcaltői kastélyban ápolták. Az ihászi csata mementójaként először 1896-ban emeltek emlékjelet, de nem a helyszínen, hanem a közeli Pápa városában, a Március 15. téren. Az emlékoszlopon bronz dombormű látható, rajta egy szétlőtt sánckosarak között heverő, ágyúcsőre boruló, haldokló idős katonával s egy fölébe magasodó, nemzeti zászlóját kezében tartó fiatal honvéddel. A történelmi helyszínen, a főút mellett egy névtelen honvéd szerény síremléke emlékeztetett 1920 óta a csatára. 1973-ban Ihász-puszta központjában márványobeliszket állítottak az elesettek tiszteletére. Szintén 1973-ban Marcaltőn a helyi iskola felvette a szlovák, polgári származású, evangélikus papgyermekből legendás szabadsághőssé vált Kmety György nevét. Ma Kmety György Evangélikus Általános Iskola és Óvoda néven működik az intézmény, őrizve, ápolva a magyar szabadságért a fegyverletételig önfeláldozóan küzdő főparancsnok alakját. (Egyébként Marcaltőn állomásozott a győztes csornai csata - 1849. június 13. - után Kmety hadosztályának egy része, s itt írta az ihászi csata előtti napon Pap Gábor százados, költő, későbbi dunántúli református püspök a Kelet faja című forradalmi versét.) Az ihásziak minden esztendőben két alkalommal - március idusán, illetve június 27-hez közel - hajtanak fejet a hősök emléke előtt. Az elmúlt esztendőkben megújult a településközpontban elhelyezkedő emlékpark, a négy évtizede állított obeliszk mellé két emlékkő is került. Id. Stetina Ferenc uradalmi számvevőnek a kis temetőben lévő sírkeresztjére is mindig piros-fehér-zöld szalaggal átkötött koszorút helyeznek a helyiek, emlékeztetve arra, hogy a cseh származású Stetina a csata előtt odaadóan segítette a honvédek ellátását, majd az ütközet után méltóképpen gondoskodott a hősi halottak tisztességes eltemetéséről. Az ihászi ütközet történetét számosán megírták az elmúlt bő száz esztendő alatt. Kiemelkedik a munkák közül Kis Ernő főiskolai tanár 1896-ban napvilágott látott tanulmánya: A Pápa mellett fekvő ihászi pusztán vívott 1849. jún. 27. csatának emléke, illetve Huszár János Bél Mátyás-díjas helytörténész Kmety tábornok dunántúli hadjárata című, 1985-ös dolgozata. Az idén június 21-én tartott ihászi megemlékezésen a kilencvenedik életévét betöltött Huszár János tartott rendhagyó beszédet; Kis Ernő száztizennyolc éve kiadott szövegéből olvasott fel hallatlanul érdekes részleteket, majd Müller Szimonetta, a marcaltői evangélikus iskola tanulója, valamint Gosztola István versmondó ’48-as verseket szólaltatott meg. Végül a jelenlévők (környékbeliek és hivatalos személyek) a tisztelet koszorúit, virágait helyezték el a kis nemzeti emlékhelyen - buzdítva a mát arra, hogy a ’48-as lángot tartsa életben a jövőben is... ■ - KERECSÉNYI -EVÉL&LEVÉL&LEVÉL Köszönet a munkatársképzésért Szeretnék ezúton is köszönetét mondani D. Szebik Imre nyugalmazott püspök úrnak, hogy vezet minket és kísér a munkatársképzés rögös útján. Piliscsabán töltöttünk el egy szép hétvégét június 13-15. között. Értékes napok voltak ezek. Sok minden újat is tanultunk és láttunk azokról az evangélikus gyülekezetekről, ahonnan a testvérek érkeztek. Az előadások színesek, felkavaróak, de mindenképpen hasznosak voltak, és emlékezetesek maradnak. Legyen hála az Úristennek, hogy egybegyűjtött minket, hogy egymásnak segítségére és vigasztalására lehetünk. Gondolatmorzsa Rest szolgák vagyunk, mindenki látja, nem formál át minket a hitnek lángja. Nem nyitja ki a kapunkat a hála, nem hallik az égig az ének tárháza. Bárcsak mozdulna a szánk és kezünk a jóra, örömmel mondanánk igent az isteni szóra! Békesség őrzője, csak te lennél fényünk, őrködj felettünk, cselekedj értünk! Menyhárt Ágnes (Sopron) Nyári Erzsébetre emlékezve „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10b) Június 11-én búcsúztunk el Nyári Erzsébet diakonissza testvér hamvaitól a Fébé-anyaház hűvösvölgyi kápolnájában, majd a Deák téri evangélikus templom kolumbáriumában Veperdy Zoltán és Ittzés István lelkészek szolgálatával. A megemlékezésből és igehirdetésekből hallottuk, hogy Erzsébet testvér szülői engedéllyel már tizennégy éves korában elkötelezte magát az Úr Jézus Krisztus kizárólagos szolgálatára, és ettől se külső, se belső kísértés, se a viharos történelmi időszak nem tudta eltéríteni. Nagyon sok helyen szolgálta Urát hűségesen, így például Tab és környéke gyülekezeteiben Jakus Imre mellett, Torvajon önállóan, Mezőberényben Kunkaiser József mellett, Oroszlányban stb. Élnek még idősek vagy azok gyermekei, unokái, akik emlékeznek mennyei örömtől sugárzó, szeretetteljes, szép arcára és hangjára. Vele kapcsolatos emlékeim nagyrészt a Fébé könyörtelen felszámolása utáni időkből vannak. Civil ruhában, világi foglalkozásával együtt is töretlenül folytatta Isten által rábízott speciális szolgálatát. Az 1950-es években, amikor nem kockázatmentesen éltük a kispesti evangélikus ifjúság életét, kirándultunk, vasárnapi iskolát tartottunk, énekkarunk volt. Erzsébet testvér 1957-ben a nagy gyermekbénulás-járványban és utána a végtag- és légzésbénult betegek között dolgozott ápolónőként a Fővárosi László Kórházban, majd a kispesti Wekerle-telepen körzeti ápolónő lett Krajczerek doktor mellett. Egészségügyi munkáját is Istennek való szolgálatként végezte, figyelembe véve a rábízottak testi-lelki-szellemi szükségleteit, és legkevésbé sem figyelve a munkaidő kereteire. A Keresztény Orvosok Magyarországi Társaságának is pártoló tagja lett, aktív - főleg lelki - segítője. Közben egyházi feladatokat is ellátott. A Kispest Wekerle-telepi evangélikus gyülekezet toborzását, istentiszteleti helyének előkészítését, alkalmak megtartását, pénzbeszedést végzett. A kispesti ifjúságban egy forgó rendszerű házi biblia-, imaóra („házicsoport”) lelkes tagja volt még akkor is, ami-Erzsébet testvér (balról az első) egy balatoni kiránduláson kor Hűvösvölgybe költözött a nagy boldogságára ismét működő diakonisszaanyaházba. Imacsoportunk három másik társával (Szentpétery Péter, Klucsik János, Pintér Tibor Győző) rendszeresen jártak istentiszteletet tartani Érdre, hogy segítsenek a nyugdíjba vonuló idősb Harmati Bélának, majd idősb Szentpétery Péternek. Sok-sok szép igés lapot festett, írt, ajándékozott. Igazi együttérzéssel vette észre környezete szükségeit, és igyekezett segíteni. Hűséges beteglátogató, ismerősei örömében, bánatában „lelkesítő” résztvevő volt. Mint imatársammal még két héttel halála előtt is együtt imádkozhattunk. Beszélgetni már nemigen lehetett vele, de kérésemre szívesen imádkozott, és az őszinte hálaadás áradatával nyílt meg az Úr felé. Szép csengő hangon együtt is énekelt velem. Nagyon szerette szüleit, testvéreit, rokonait is. Példaszerűen tekintélytisztelő volt. Tapasztalatom szerint legnagyobb földi öröme az volt, ha valakit megajándékozhatott igével, Túrmezei-verssel, gyümölccsel, süteménnyel, és ha a testvérekkel együtt imádkozhatott. így örvendezhetett még élete utolsó heteiben a pestszentlőrinci Sztehlo Gábor evangélikus iskolások Fébé-látogatásának és megvendégelésüknek. Sokan valószínűleg nem is hallották halálának és temetésének hírét. Jó volna, ha lennének, akik elküldenék rövid emlékezésüket, esetleg tőle kapott igés lapjuk másolatát a Fébé címére, hogy közkinccsé tehessük. Imádkozzunk, hogy adjon az Úr áldott munkatársakat az ő szolgálatába a következő generációk tagjai között is. ■ Győri Józsefné dr. Drenyovszky Irén (Budapest)
