Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-29 / 26. szám
6 «i 2014- június 29. KERESZTUTAK Evangélikus Élet A „Bonhoefferek” példája ► Az áprilisi budapesti nemzetközi könyvfesztiválra jelent meg magyar fordításban Eric Metaxas Bonhoeffer - Pásztor, mártír, próféta, kém című kötete, amely a nácik által meggyilkolt német evangélikus lelkész, Dietrich Bonhoeffer küzdelmes életébe nyújt betekintést. A holokauszt idei, hetvenedik történelmi évfordulóján érdemes - s kell is - emlékeztetni Bonhoefferre és a „Bonhoefferekre” akik - bibliai szavakkal élve - nem voltak hajlandók részt venni „a sötétség haszontalan cselekedeteiben” (Ef 5,11), hanem inkább leleplezték azokat. Párbeszéd hallgatók és halogatók között ► „Iskolába többet nem mentünk.” „Kétoldalt a Bécsi úton, ahogy meneteltünk, röhögtek rajtunk.” „Még le sem értünk a földszintre, a házban lakók már vitték a biciklimet.” „Anyám többet nem jött haza.” Ezekhez hasonló, hihetetlen mondatokat hallhatott az, aki június 10-én a Párbeszéd Házába látogatott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara (PPKE BTK) kommunikáció szakos hallgatói holokausztról szóló riportfilmjeinek vetítésére. A Nyílt Társadalom Archívum (OSA) 2014-ben a holokauszt hetvenedik évfordulója apropóján programsorozatot indított a magyar zsidók deportálása, a budapesti csillagos házak és a budapesti gettó történetének bemutatására. A PPKE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Intézete oktatóinak irányításával készítették el - szemináriumi munka keretében - a témához fogódzókat kereső diákok negyedórás, személyes hangú kisfilmjeiket a vészkorszak és a háború túlélőit kérdezve. Kovács Ákos, a kommunikáció- és médiatudományi intézet vezetője köszöntőjében - a többi között - így fogalmazott: „Az emlékezés jegyében vagyunk most jelen, az emlékezés pedig hűség. Hűség az egy Istenhez, mellyel zsidók és keresztények egyaránt tartoznak. A keresztények különösen is akkor, amikor a zsidó áldozatokat követelő holokausztról beszélünk. Műit a zsidók fiatalabb testvéreinek, a keresztényeknek nagy lehetőség ez az évforduló a hűség gyakorlására.” Sárközy Réka, az intézet témavezető tanára elmondta: azért is különösen fontos ezeknek a filmeknek a megszületése, mert nagyon kevés az ilyen jellegű emlékezetmunka, holott a magyar társadalomban a holokauszt még koránt sincs feldolgozva. A fiatalok másik segítője, Magyar- Ábel Ágnes hangsúlyozta, hogy egy ilyen méretű trauma feldolgozása az egész társadalom feladata. A túlélők különböző életstratégiákat választottak, de önmagában egyik sem bizonyult hatékonynak. A mai közbeszédben jelen van a megbélyegzés, a kirekesztés - állította -, ezért lényeges, hogy a fiatalok megtudják, mi történt 1944-ben. Különböző személyiségű és habitusú emberek osztották meg a vásznon élettörténetük fájdalmas mozaikdarabjait. Cinikus, sírós, megtört és harcos hang egyaránt megszólalt. A kamera megmutatta az egykori - ma már történelemviseltes - helyszíneket, a sárga csillagos házakat, ahol a megszólalók az őrület elszabadulása előtt még békés polgári életet éltek. Aztán eljött egy dátum, 1944. március 19-e - a németek bevonulása -, amely után semmi sem volt már a régi. Az egyik riportalany beszámolt arról, hogy nagybátyja Radnóti Miklóssal egy (erőltetett) menetbe került, és ma is meg tudná mutatni, ki volt a tarkónlövő. Ugyanennek a túlélőnek az édesapját a Magyarországon mindössze egyetlen napig működő kőszegi gázkamrában végezték ki. Ha a túlélők hallgatása megtörik, és beszámolóik nem süket fülekre találnak - mi, a következő generációk e történetek hallatán elnémulunk. Bízunk benne, hogy a belső csendben lassan megtörténik a múltunkkal való őszinte szembenézés is. ■ Kinyik Anita Az értékes kötetet megjelentető kiadó vezetője az antifasiszta mártír lelkészről így fogalmazott: „Éles helyzetben méretett meg, és élete feláldozásával is hű maradt elveihez... ma is arra késztet bennünket, hogy feltegyük a kérdést: mit teszünk mások védelmezéséért, az igazság mellett való kiállásért?” Bonhoeffer azt hirdette, hogy a Biblia lapjain található meg minden válasz az emberek életében felmerülő összes kérdésre, mert az a „szilárd talaj” s azon képesek megállni az emberi társadalom tagjai. Bonhoeffernek és példaadó társainak ezen szilárd alapokon állva joggal volt a meggyőződésük, hogy az emberek kirekesztése vagy befogadása határoz meg minden társadalmi berendezkedést és vallásos programot; hogy egy keresztény nem lehet antiszemita, hogy jó samaritánusként sosem lankadhat a figyelem az antiszemitizmus és a rasszizmus veszélyeivel szemben, hogy szüntelen cselekedni kell. A Bonhoefferről napvilágot látott kötet magyar fordításának megjelenésével szinte egy időben avatták boldoggá a katolikus egyházban azt a szerzetest, akit zsidó embertársai segítése miatt tartóztattak le, a dachaui koncentrációs táborba internáltak, s ott aztán injekcióval öltek meg. Giuseppe Girotti Domonkos-rendi szerzetes a koncentrációs táborban haláláig a Biblia - amelyet egy evangélikus lelkésztől kapott - olvasásából merített erkölcsi és lelki erőt. * * * „Sorban kivittek minket, erőtlenül, tehetetlenül. Az operációsterem ajtaja előtt, a folyosón dr. Schidlausky intravénás érzéstelenítő injekciót adott. Elalvás előtt egy gondolat villant föl bennem, de elmondani már nem tudtam: »Nem vagyunk kísérleti nyulak.« Nem, nem voltunk kísérleti nyulak. Emberek voltunk!” Wanda Póltawska (1921-) gondolatai ezek, aki a Gestapo foglyaként került a ravensbrücki koncentrációs táborba, ahol az embereken végzett bűnös kísérletek elszenvedője volt. Megpróbáltatásai indították el később orvosi és pszichiáteri hivatásának útján, az orvosi etika megújításáért szállva síkra. Ravensbrück az ördögi nemzetiszocialista Harmadik Birodalom egyetlen női koncentrációs táboraként ismert. 1939 májusában Berlintől mintegy száz kilométerre északra hozták létre. A többi koncentrációs táborhoz hasonlóan az orvosok itt sem az életmentés céljával tevékenykedtek. A legyengült, beteg foglyokat rendszerint méreginjekciókkal ölték meg; de megtörtént az is, hogy éjszaka kivonszolták és a krematóriumban élve elégették őket. Amikor a szovjet csapatok felszabadították Ravensbrücköt, három* ezer-ötszáz legyengült, különböző betegségekben szenvedő, sokszorosan megkínzott embert találtak. A háború végének közeledtével a náci felső vezetés egy része - hogy mentse az irháját - hajlandó volt a dán, illetve a svéd Vöröskereszt szervezeteivel tárgyalni, hogy ezt enyhítő körülményként beszámíttathassák maguknak a későbbi felelősségre vonás során. * * * Nem lehet tudni pontosan, hány magyar állampolgár került Ravensbrückbe. Egyes adatok szerint körülbelül kilenc-tízezren, közöttük tucatnyi politikai fogoly és zsidó ember. Köztük volt az a Döme (Steiner) Piroska (1912-2007) is, aki Lágeremlékek címmel vetette papírra emlékezését a megpróbáló időkről. Álljon itt az alábbiakban egy részlet a könyvéből. „A mi szerelvényünkkel cigánytranszport is érkezett Magyarországról. Ekkor bizonyosodtunk meg róla, hogy nemcsak zsidókat, hanem más fajtájú, más nemzetiségű, más vallású embercsoportokat is ki akarnak irtani a nácik... Ezen az úton kezdtük megérteni, mi történik itt, Európa közepén... Már Allachban, az első állomáshelyünkön ízelítőt kaptunk a koncentrációs táborok életéből. Az igazi tapasztalatokat azonban Ravensbrückben szereztük... Mindig arra tanítottak, hogy a kenyeret meg kell becsülni, szeretni kell. Isten teste. A legfőbb táplálék. A kenyeret földre dobni főbenjáró bűn. Apa keresi a kenyeret. A munkaadóm kenyéradó gazdám... És még nagyon sokféle jelkép. Később azt is megtudtam, hogy a kenyér milyen hasznos lehet, ha magánzárkába kerül az ember. Sakkot lehet belőle készíteni, és a kenyérbábuk elviselhetővé teszik az egyedüllét süket csendjét... A koncentrációs táborban azután megismertem a kenyérnek egy másik tulajdonságát: pénz lett belőle. Keményvaluta! Az emberi közösség kialakulásának egyik legelső formája a csere. Használati értékek cseréje. Komoly szociológiai tanulmányt lehet készíteni arról az ösztönösen, szervesen létrejött társadalmi mozgásról, amely a felszín alatt - a mindennapos drill és szervezett tábori élet ellenére - egy-egy lágerben kifejlődött. Nem a tudatos illegális szervezkedésre gondolok. A felszín alatt az élet megkövetelte a magáét, és mint az újra és újra felszínre törő növényzet küzdött, kapaszkodott, ösztönzött. Miként az emberi társadalom kezdeti szakaszában, kifejlődött a tárgyak, ételek, létfontosságú cikkek cseréje... A legstabilabb csereeszköz, az igazi valuta a kenyér lett. Az adag kenyér. Az adag nagysága állandóan változott. A minősége nem. Volt olyan időszak, amikor ebből a sárból vagy fűrészporból készített kenyérből csak négyen osztoztunk egy-egy veknin. Volt olyan időszak, amikor nyolcán, de a háború utolsó szakaszában az is előfordult, hogy hetekig egy morzsát sem osztottak szét. Ilyenkor csak a híg, sótlan marharépalevessel tartottak életben bennünket, már akit életben lehetett tartani. Ezt az időszakot nem lehet elfelejteni, még kevésbé, mint az egészet. S ekkor tanultuk csak meg igazán becsülni a kenyeret...” * * * Döme Piroskához hasonlóan az egykori magyar antifasiszta ellenállás több tagja megjárta a különféle koncentrációs lágereket. Többen pedig, akik elkerülték a deportálást, megpróbáltak továbbra is küzdeni, menteni, segíteni. Például a Magyar Történelmi Emlékbizottság tagjai-aktivistái, akik 1942. március idusán az ellenállás szimbólumává váló Petőfi-jelvényeket, illetve háború- és Hitler-ellenes röplapokat sokszorosítottak. Szép számmal voltak olyanok, akik az emberiesség, a becsület erkölcsi alapján állva szembe mertek fordulni a pusztulással. A reálisan látó és gondolkodó egyházi emberek közül tucatnyian, köztük az ellenállási mozgalmakkal kapcsolatban álló Kálló Ferenc (1894-1944) tábori esperes, helyőrségi-kórházi lelkész; kórházban sebesültek, hadifoglyok és zsidók mentésének Szervezője. Vagy a humánus és demokratikus gondolkodásáról közismert Remete László (1910-1944), az ellenálló és embermentő csoportokat szervező evangélikus hittanár. Mindketten gyilkos golyók által, mártírokként végezték. A reálisan látó, gondolkodó lutheránus lelkészek, szembeszállva a hivatalos propagandával, elsősorban az Evangélikus Élet című lap hasábjain tiltakoztak az „új barbárság” ellen; Sztehlo Gábor (1909-1974) lelkész pedig megkezdte a zsidó gyermekek szervezett mentését. A svájci Vöröskereszt támogatásával 1944 karácsonyáig harminckét otthonban szervezte meg a kisgyermekek elhelyezését és ellátását. Hasonlóképpen cselekedett a kor jeles magyar jelmeztervezőjeként ismert kálvinista Zsindelyné Tüdős Klára (1895-1980), a református nőszövetség vezetője is, aki a svéd misszióval együtt számos üldözöttnek - felekezetre, pártállásra való tekintet nélkül - adott menedéket, családi villáját felajánlva. De nem szabad elfeledni Angelo Rótta (1872-1965) pápai nunciust sem, aki 1945-ös kényszerű távozásáig tevékenyen, odaadóan szolgálta Magyarországon a hazánkba menekült külföldieket és az üldözötteket, a Vatikán diplomáciai testületének vezetőjeként többször is vehemensen tiltakozva a magyar kormány zsidódeportálásai ellen. # # # A mártíromságig ment el Bajcsy- Zsilinszky Endre (1886-1944) is, aki éveken át, egészen meggyilkolásáig fáradhatatlanul tevékenykedett az ország megmaradása érdekében a náci-német hódítással szemben. Ezért minden jóakaratú emberrel képes volt együttműködni, küzdeni, mindazokkal is, akik más gondolkodásúak vagy más hitűek voltak, mint ő. A magyar katolikus értelmiség markáns képviselőjével, Barankovics Istvánnal (1906-1974) is együtt dolgozott, próbált tenni s a náci fajelmélettel ugyancsak szemben álló, lengyelbarát antifasiszta hercegprímásnál, Serédi Jusztiniánnál (1884- 1945) közbenjárni akkor, amikor egy fiatal elektromérnök, baloldali aktivista, Schönherz Zoltán (1905-1942) életének megmentése volt a kérdés. A fiatalon a szélsőjobbról indult Bajcsy-Zsilinszky magyarként, humanista emberként, keresztényként nem volt „hajlandó megvonni az emberi jogokatattól a néptől, amely a tizenkét apostolt adta a világnak”. Csonkán fennmaradt hagyatékában közel kétszázra tehető azoknak az ügyeknek a száma, amelyekben a politikai és származási okokból, zsidóságukért üldözöttek érdekében eljárt az akkori hatalomnál. Nem véletlenül lett szálka a hatalom szemében, lett gyanús ellenzéki, bizonytalan politikai egzisztencia, és fosztották meg parlamenti képviselői mentelmi jogától, majd végezték ki gyorsan 1944 szentestéjén. * % # A sohasem tétovázó „belső hangtól” vezérelt „Bonhoefferek” példájának felidézésére jó alkalmat kínál e sötét időszak hetvenedik évfordulója. Hogy méltatlanul elfeledett vagy csak felületesen ismert hőseink, mártírjaink s az egyre kevesebb még velünk élő, példaadó kortársunk alakját megidézzük, hogy levonjuk a múlt tanulságait, fényükben áttekintsük az aktuális kérdéseket, s Kossuth gondolatait szemünk előtt tartva: „Azt keressük ami összeköt, ne azt, ami szétválaszt!” ■ Kerecsényi Zoltán
