Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-22 / 25. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. június 22. 5 Ötvenöt évvel ezelőtt... Amikor maga az ünnepelt az ajándék Ittzés János nyugalmazott püspököt köszöntjük 70. születésnapján .. .négyen végeztünk a teológián. Tizenhármán kezdtünk egykor. Az idő múlása és a közbejött események - így az 56-os forradalom vihara is - ritkították sorainkat. A nevek is ismerősen csengenek: Bárdossy Tibor, Harmati Béla, Lábossá László és Zászkaliczky Pál. A kép a lelkészsaentelés ünnepélyes eseményén készült a Deák téri templomban 1959. július 19-én. Csak hárman vagyunk rajta; Bárdossy Tibor őszre maradt. Történelmi, egyháztörténeti ez a kép. Elöl a három szentelendő, és mögöttük a három lelkész édesapa. Három papgyerek indul a szolgálat útjára, olyan korban, melyben a hivatalos, állami politika végső célja az egyház megszüntetése volt, de míg ez bekövetkezik, legalább működésének korlátok közé szorítása. Olyan korban, amikor a lelkész megbélyegzése napirenden volt. Amikor a lelkésszel való találkozás és az egyházhoz kötődés előmeneteli akadályt jelentett, és nemegyszer a munkahely elvesztésével járt. Katonai sorozási lapomon is ez állt: „Apja pap, származása alapján osztályellenség.” S ez nekem huszonhét hónapi, fegyver nélküli, „lapátos” szolgálatot jelentett. Három ifjú papgyerek áll az oltár előtt. Nem a múltba, nem a körülményekre tekint, hanem előre, hiszen az, Minél több esztendő suhan át fejünk felett, annál inkább érzékeljük az idő múlásának gyorsaságát. Évfolyamtársaimmal 1956 után kezdtük teológiai tanulmányainkat a budapesti Lendvay utca 28. alatti épületben. Egykor valamelyik perzsa sah nyári villája volt. Igényes belső faburkolatok díszítették az aulát éppúgy, mint az előadótermeket. Volt varázsa és művészi szépsége az épületnek kívül-belül. Talán emiatt vetett rá szemet 1962-ben az Állami Egyházügyi Hivatal, amely 1989-ben történt megszűnéséig itt végezte ellenőrző tevékenységét. Olyan egykori hallgatók találkoztunk májusban Békéscsabán - többségében lelkészek, de időközben más pályára került egykori diáktársak is -, akik „a kontroll és a korlát” jegyében végeztük a szolgálatunkat egészen 1989-ig. Akik tudtuk, hogy figyelnek bennünket, és azt is tudatták velünk, hol van a határ, mit szabad, és mit nem - a vallás- és lelkiismereti szabadság jegyében. Egy-egy ilyen találkozón megannyi emlék elevenedik meg, vizsgacsínyektől a szigorlaton át egykori principálisaink jó szándékú tanácsaiig. Esküvői esetek és temetési meglepetések (elcserélik a halottat...) egyaránt felidéződnek, miként az is, hogy némely megoldhatatlannak tűnő esetben hogyan segíthet a civil kurázsi... Különös és újra ismétlődő élményünk éppen az, hogy a pályakezdés minden nehézsége és a sötét egyházpolitikai árnyék ellenére megszépülnek az ifjúság esztendei. Most látjuk igazán, mennyi áldást hordoztak személyes életünkben és a gyülekezetek szolgálatában is, ahol éppen prédikáltunk, renováltunk, híveinket lelkigondoztuk. Isten hatalmasabb, mint a történelem e világi urai. Ez év májusában tehát Békéscsabára igyekeztünk Kutyej Pál kolléaki elhívta őket e szent szolgálatra, felette van minden változáson. Ő győzött már a kísértő felett, így szándékát semmi sem akadályozhatja meg. 1959-et írunk. A visszarendeződés ideje ez az egyházban is. Állami nyomásra már lemondatták Túróczy Zoltán és Ordass Lajos püspököket. Az Északi Egyházkerületben helyettes látja el a teendőket. A Déli Egyházkerületben Káldy Zoltán a megválasztott, akinek ez a mostani a második lelkészszentelése. De Budapesten az első. Bár ketten északiak vagyunk, mégis ő végzi a szentelés szolgálatát. A képen Jouko Karanko finn lelkész is látható - éppen Magyarországon tartózkodott -, aki mindenkit gánk hívó szavára. Otthonát és szívét nyitotta meg előttünk, pedig közel húszán voltunk, többségében hitvesünkkel együtt. Nemcsak a békéscsaba-erzsébethelyi (jaminai) otthon kedves hangulata és a virágoktól jó illatot árasztó udvar kínált megfelelő helyszínt az őszinte beszélgetéshez, de a frissensültek bőséges választéka is segítette, hogy a találkozás örömére koccintsunk egymással. Egyik kollégánk megrendítően számolt be mostani szolgálatáról. „Eddig - mondta ő - a kilencvenkilenc megtaláltat gondoztam, most az egyetlenegy egykori konfirmandusomban tartom a lelket.” Megtévedt, börtönbüntetését tölti. Senkije nincs. Ezért látogatja a lelkész kéthetente Kalocsán. Lassan szabadulhat. Szeretné, ha újra visszatalálna a társadalomba. Hite már pislákol. Unokák láthatatlan serege jelent meg szemünk előtt, ahogy ki-ki beszámolt, melyikük hol tart éveiben és iskolai tanulmányaiban. A félszázat meghaladta a számuk. Békéscsaba kis- és nagytemplomával a hazai evangélikusság egyik fellegvára. Régebben magyar evangélikus Rómának is hívták. A nagytemplomban mi is együtt ünnepeltük az Úr szent vacsoráját Detre János nyugalmazott esperes szolgálatával. Feledhetetlen élmény feltekinteni a templomban az értünk meghalt Krisztust ábrázoló oltárképre, de a templom méretei is lenyűgözőek. A kistemplom családias hangulatával hagyott kellemes emléket bennünk. Békéscsaba Munkácsy Mihály városa. Ha nem is itt született, de itt nőtt fel, szép múzeuma és festményei - még részleges kiállításuk is - belső meditációra késztetnek. Nem kisebb élményt jelentett a városháza díszterme a 20. századi festménykoszorújával. A város közepén újonnan létesített sétálóutca az odameglepve magyarul mondta el köszöntő szavait. Három ifjú, három papgyerek áldásra várva áll az oltár előtt. Mögöttük a három édesapa, az imádkozó háttér. Belső képe, tükre ez e papi otthonoknak. Azóta ötvenöt év telt el. Mind a négyünk élete valójában külön regény, a kegyelem kiáradásának és megtapasztalásának útja. Ez a közös bennünk. Az is marad. Isten áldásával indultunk, Isten áldása kísér, és hisszük, egykor elhangzik majd felénk is: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a... számotokra elkészített országot’.’ (Mt 25,34) ■ Lábossá László nyugalmazott lelkész látogató előtt újra igazolja: itt, az Alföld szívében van tér, lehet szemlélődni épületek gazdagságában, s a kerékpározó vidám ifjakat is érdemes szemügyre venni. Talán mi is újra visszafiatalodunk... S aztán hirtelen kocsiba és kisbuszba szálltunk - irány Gyula, a közelben fekvő egykori megyeszékhely. Az Erkel Ferenc Múzeum modern, felújított berendezéssel várt bennünket, kedvünkért még a nyitva tartást is meghosszabbították. Természetesen az ékszerdoboz-szépségű evangélikus templomot is megtekintettük Jakab Béla helyi kolléga vezetésével. A régi várfal mellett indultunk vissza Békéscsabára. Visszatértünkben a katolikus templomban láttuk néhai Patay László festőművész óriási méretű seccóját, amelyen akkor még élő személyeket is megörökített, köztük hitvesét is. Az erzsébethelyi evangélikus templom meglátogatása sem maradhatott el, ahol vendéglátónk hetvenéves koráig szolgált, és modern gyülekezeti házat is építtetett. Öröm volt látni a sok funkcióval szolgálatot végző evangélikus szeretetotthon korszerű épületét és a belvárosban a nemrég megnyílt evangélikus óvoda apróságait. A gimnázium igazgatója, Kolarovszki Zoltán méltán büszkélkedett az épületkomplexummal és a pedagógiai munkával - hároméves kortól tizennyolc éves korig zajlik itt az ifjúság evangélikus nevelése. Békéscsaba fejlődő város, lüktető evangélikus élet jellemzi, a lelkészek egymást segítő jó kapcsolata példaértékű. Legyen áldás a nagy múltú, szlovák gyökerű gyülekezet életén és a városban betöltött felelős szolgálatán! Nemcsak szép emlék, de megismételhetetlen esemény marad a csabai találkozás életünkben. Köszönjük a szolgálat Urának és a Kutyej családnak. m D. Szebik Imre nyugalmazott püspök Nehéz elfogultság nélkül írni olyasvalakiről, akit tisztel és szeret az ember. Ráadásul tudom, hogy ő maga egyáltalán nem szereti, ha valamiért ő kerül a középpontba. Most mégis itt az ünneplés ideje, hiszen a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület nyugalmazott püspöke, Ittzés János június 18-án töltötte be hetvenedik életévét. E hét évtized alatt Urunk úgy hordozta Ittzés Jánost, hogy végül egyházunk életének egyik formálójaként használta fel őt szolgálatában. így ezen a jelképes születésnapi tortán az Istennek való hálaadás gyertyái égnek: vagyis nem egyszerűen az ünnepeltet, hanem Urunkat áldjuk és dicsérjük. Hálát adunk Ittzés János alázatáért, amely nem egyszerűen emberi szerénység, hanem az ügy és a Mester iránti természetes alázat. Egy-két Vasi Egyházmegyével közös lelkészi munkaközösségi ülésen történt találkozást leszámítva még nem ismertem őt közelebbről, amikor 2000-es győri beiktatásán elszorult szívvel láttam, amint - immáron a püspöki kereszttel a nyakában - lehajtott fejjel térdel az oltár előtt, hogy fogadja hazai és külhoni püspöktársai áldását. A később fáradhatatlannak és energikusnak bizonyult Ittzés János akkor és ott összetörtnek tűnt. Valóban keresztet vett a nyakába: nem a hatalomét, hanem a megnagyobbodott szolgálatét és felelősségét. A püspöki tisztség nem egyszerűen elnyert rang, győzelem volt a számára, hanem teher, amelyről pontosan tudta: önmagában nem képes elhordozni. És ahogyan egész aktív lelkészi szolgálatát, ez az alázat kísérte püspöki éveit is, amikor is egy nagyobb közösség bízatott rá - minden súlyával, nehézségével, felelősségével és következményével együtt. Hálát adunk legendás munkabírásáért. Egy most megjelent interjúban megvallotta, hogy ami aktív éveiben sosem fordult elő, az nyugdíjba vonulása óta egyszer már megtörtént: családi elfoglaltságra hivatkozva nem vállalt egy szolgálatot... Püspökként hivatalából fakadó szolgálatai mellett a szabad vasárnapjain magától értődőén rendszeresen helyettesítette lelkésztársait. (Jól tudom, hogy hasonló okból most is tele van a naptára.) Igyekezett eljutni egyházkerülete gyülekezeteibe, vasárnapi istentiszteleteire - előzetes bejelentés nélkül -, hogy megismerje azokat, akik megbízták őt a szolgálattal, illetve akiket e szolgálat Ura őrá bízott. Nyugdíjba vonulása óta sem pihen. Istentiszteleti szolgálatai mellett egy ideig Győrben rendszeresen tartott bibliaórákat. Részt vesz a Fraternitás Lelkészegyesület munkájában, illetve a Keresztyén Igazság teológiai folyóirat szerkesztésében. A közelmúltban Túróczy Zoltán igehirdetéseinek gyűjteményét rendezte sajtó alá. Bekapcsolódott a néhány környékbeli lelkész által csaknem másfél évtizede rendszeresen összegyülekező győri homiletikai munkaközösség munkájába is. Hálát adunk kompromisszumot nem ismerő hűségéért. Ittzés János nem a pillanatnyi érdekek embere. Ha egy ügynek az igazáról meggyőződött, attól nem tágít. így lett egyik „élharcosa” az evangélikus identitás megerősítésének, az egyházi közelmúlt tisztázásának és a vele való szembenézésnek, a lutheri irányba fordult liturgiái reformnak és természetesen az egykori hatalom által felszámolt Dunántúli Egyházkerület újjászervezésének. Ez utóbbit szolgálták az általa életre hívott vagy támogatott kezdeményezések: az egyházkerületi napok, a kórustalálkozók, a teológiai pályázatok, az évente megtartott lelkészevangélizációk, a Dunántúli Harangszó című lap. Hálát adunk a tiszta ige iránti elkötelezettségéért. ízig-vérig lutheri teológus, és ezt semmilyen körülmények közepette sem fél hangoztatni. Akkor sem, ha ez nem tetszik mindenkinek. Igehirdetései sohasem benyomásokat, érzéseket vagy élményeket tárnak a gyülekezet elé, hanem mindig a kereszt evangéliumát. Tudom azt is, mennyire szíven üti, ha valahol ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Megtanultam tőle, hogy az egyházban sohasem az az aktuális téma, amelyet kívülről elvárnának tőle, amely divatos, amely a közbeszédet megtölti, hanem mindenekelőtt a Krisztus evangéliuma. Számára mindennek ez az alapja, amely nélkül az egyház nem lehet egyház akkor sem, ha egyébként az emberek számára rendkívül vonzónak és sikeresnek tűnik is. Ittzés János számára a tisztán értett és hirdetett evangélium az első. Talán nem az egyébként irigylésre méltó szónoki talentumai miatt tartjuk „jó” igehirdetőnek, hanem mert egész szolgálatát átjárja a kereszt titka iránti alázat. 2011 tavaszán, amikor már megválasztották utódját, de még Ittzés János viselte a püspöki tisztséget, az egyházkerületi közgyűlésen - mint e testület „alapító” tagja - ennyit fűztem hozzá utolsó püspöki jelentéséhez, a pilóták szavajárására utalva: „Parancsnok, megtiszteltetés volt önnel szolgálni!” A megjegyzés tréfásnak tűnhetett, mégis teljesen komoly volt. Annál nagyobb az örömünk, hogy Ittzés János nyugdíjasként továbbra is velünk „szárnyal” Isten éltesse Ittzés János püspök urat, hogy sokáig lehessen közöttünk Isten ajándékaként, az ő legnagyobb dicsőségére és egyházunk népének épülésére! ■ Tubán József Megismételhetetlen találkozás
