Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-06-01 / 22. szám

Evangélikus Élet MOZAIK 2014. június 1. ► ii Herman Ottó „természetrajzához” Finnek Sárszentlőrincen Gyakran van úgy, hogy nagyon szomjas lesz az ember. Ezernyi mód kínálkozik az érzés csöndesítésére. Tavasz táján hasznos a nyírvizet - vagy ahogy a székelyek mond­ják a viricset inni. Ismeri ezt mindenki ott, ahol a nyír megterem. Tavaszon az el­ső tiszta vitamin, amelyhez hozzájuthatunk. Nem is olyan régen még hordószám árul­ták a piacon, vásárokban. A nyírfa ajándé­ka ez. Sokszor nem is tudjuk, mekkora kincs. A fa nem veszít vele, nem ártunk ne­ki, de bennünket táplál, éltet. Dermedt téli álmukból éppen élede­ző nyíresek és fagyos tavak mellől érkeztek hozzánk finn testvéreink Tam­peréből. Több évtizedes kapcsolatunk van velük. Épp most, húsvét hétfőjén emlékeztünk gyülekezetünk egykori lelkészére, Csepregi Bélára, aki még a hatvanas évek vége felé vetette el a magot, mely azóta fává terebélyesedett. A kapcsolatot kezdeményező lelkészek már nem élnek, csak a művük. Akácvirágzáskor fogadhattuk vendégeinket. Ámulattal kóstolgatták a vi­rágot, azt az édes nektárt, amely a virágból szívható. Mást tud adni az akác, és mást a nyír. Mindkettő életet, tavaszt, feltámadást. Szomjazom címmel hoztak zenét nekünk testvéreink, mert most muzsi­kusok jöttek hozzánk szolgálni, kapcsolatot ápolni. Viricset hozni a léleknek. Bevallom, Sibeliuson kívül nem sok finn, skandináv zeneszerző nevét hal­lottam, munkásságukat pedig még így sem ismertem. Most látogatóink a finn komolyzene kincsestárát nyitották meg nekünk a romantikától a kortárs ze­néig. Igényes komolyzene értendő ezen - és persze Vivaldi, Bellini. Zene or­gonára, csellóra és énekhangra. Nálunk, Sárszentlőrincen az istentisztelet szövetébe épülve, Kecskeméten és Nagydorogon - ahová szintén szolgálni mentek - önálló hangversenyként. Szomjoltó zene. Kari Nousiainen, a Ka­­leva-templom kántora orgonán, Ulla-Riikka Kuisma csellón, Auli Aaltonen szoprán énekhangján dicsérte az Urat (képünkön). Az ilyen találkozások adnak igazán alkalmat az ismerkedésre. Közös prog­ramok, múzeumlátogatások közben még a nyelvi nehézségek ellenére is meg­indul a társalgás. A családoknál elköltött közös ebédek, pincei borkóstolá­sok mellett lesz kerek az egymásról alkotott kép. Most, amikor ezeket a sorokat írom, éppen ajándékba kapott népzene szól; előbb az ismeretlen nevű zeneszerzőknek néztem utána. Máris egy új, ed­dig nem ismert világ. Találkozott a nyír az akáccal, virics és virág, két nép és két gyülekezet tagjai együtt töltöttek pár napot Sárszentlőrincen. Nagy Zoltán (sárszentlőrinci egyházközségi felügyelő) HIRDETÉS Álláspályázat óvodavezetői munkakör betöltésére A Pesti Evangélikus Egyház Deák Téri Gyülekezének elnöksége pályá­zatot hirdet a Kisdeák Evangélikus Óvoda intézményvezetői státusának betöltésére határozott, ötéves időtartamra. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályázati feltételekben előírtak teljesüléséről szóló igazolásokat, rész­letes szakmai önéletrajzot, motivációs levelet, az intézmény vezetésére vonatkozó elképzeléseket és lelkészi ajánlólevelet. Képesítési feltételek: a munkakör betöltéséhez szükséges felsőfokú is­kolai végzettség, szakvizsga keretében szerzett intézményvezetői szak­­képzettség, legalább öt év óvodapedagógus munkakörben szerzett szakmai gyakorlat. Az állás elfoglalásának ideje: 2014. augusztus 1. A pályázat benyújtásának határideje: június 9., az elbírálás határide­je: június 15. A pályázatot a megpályázott intézmény nevével és „Intézményveze­tői pályázat” megjelöléssel ellátva kell benyújtani. Illetmény, juttatás a pedagógusi illetménynek megfelelő. További információ lelkészi hivatalunkban kérhető: 1052 Budapest, De­ák tér 4. Tel.: 1/483-2x50. Tanári kapok-adok Amikor Alfred Brehm, Az állatok vi­lága című könyv híres szerzője Buda­pesten járt 1879-ben, sehogyan sem akarta elhinni Herman Ottónak, hogy a kékcsőrű kacsa nálunk is költ, a Me­zőségen. Csak a bemutatott pelyhes fi­ókák győzték meg, s akkor már azt kérdezte Hermantól: „Hát akkor mi­ért nem publikálja ezt a nagyszerű fel­fedezést?” „Már régen megtörtént” - felelte erre a magyar tudós. Amikor Brehm meghallotta, hogy magyar nyelven, az Akadémia kiadá­sában történt meg a publikáció, in­dulatosan legyintett: „Hja, akkor az el van veszve! Miért nem írnak önök németül?” Herman erre tréfásan azt felelte: „Én részemről azért, mert töb­bet akarok tudni a németeknél. Mi tudniillik mindent tudunk, amit a né­metek írnak, s azonkívül még azt is, amit magyarul írunk, s amiről, mint ezt a ruca is bizonyítja, a németeknek fogalmuk sincsen.” Pedig Herman Ottó - akinek ha­lála századik évfordulójáról idén em­lékezünk meg - tizenkét éves korá­ig csak németül beszélt, hiszen luthe­ránus cipszer család ötödik gyer­mekeként látta meg a napvilágot 1835. június 28-án a Zólyom várme­gyei Breznóbányán. Miskolcon vé­gezte középiskolai tanulmányait a „lutheránus esperesi középtanodá­ban”. Itt sajátította el a magyar nyel­vet, s lett „magyarrá” a német anya­nyelvű ifjú. Szülei ösztönzésére tizennyolc éves korában Bécsbe utazott, és be­iratkozott a politechnikum előkészí­tő tanfolyamára. Mérnöki pályáját azonban kettétörte apja hirtelen ha­lála. Ezután géplakatosként igyeke­zett gondoskodni édesanyjáról és hat leánytestvéréről. Természetszeretete már ekkor megmutatkozott, hiszen minden sza­badidejét a bécsi természetrajzi mú­zeumban töltötte. Ott ismerkedett meg a rovartan kiemelkedő svájci kutatójával, Carl Brunner von Wat­­tenwyllel, aki - látva, milyen jól rajzol az ifjú - vele készíttette el rovartani dolgozatainak illusztrációit. Ezután közel öt év kényszerű katonai szolgá­lat következett, ennek letelte után folytathatta csak természettudomá­nyos munkásságát. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat - tu­domást szerezvén a természetbúvár tüzetes póktanulmányairól - egy nagy pókmonográfia megírásával bíz­ta meg, és munkájára kétezer forint honoráriumot folyósított. A napokban jóképű, langaléta srác köszönt rám az utcán. Előbb zavar­tan körbenéztem, aztán csodálkozva végig magamon: ugyan mi hívhatta fel éppen rám ennek a fiatalembernek a figyelmét? Nevetve fordult meg:- Timi néni! Nem ismer meg? El se hiszem! Én vagyok az, Andris. Pironkodva bólogattam, és csak magamban állapítottam meg hogy jaj, de elszaladt az idő. Nem olyan ré­gen még nem győztem leszedni a fa te­tejéről, a szörnyebbnél szörnyebb se­beketfertőtleníteni a térdén, az anyák napi vers szövegét megtanítani ennek az emberkének... Most meg maga­sabb, minién, csinos lány az oldalán. Felnőtt, éppen munkahelyet váltott, már meg sem ismerném, de ő köszön, hogy ne legyünk idegenekké. De jó! Aztán jön egy telefon. Cirkuszba hívnak. Nem igazán a stílusom ez a műfaj, túl harsány, túl „mű”, túl hival­kodó nekem. De most indulok rögtön. Büszkén, mosolyogva, családostul. Mert a porondon ott lesz az egyik volt tanítványom. Az, aki miatt annak ide­jén megállapítottam, hogy egy gyerek­Kutatásait Herman a Duna-Tisza közén, a Vajdaságban, Erdélyben, az Alföldön, Felvidéken és a Dunántúlon folytatta. Az összegyűjtött anyagot a bácskai Doroszlón rendszerezte. Az 1875-ben, 77-ben és 78-ban megjelent, háromkötetes, Magyarország pókfa­unája című műve meghozta számá­ra a világhírt. A könyvet egyébként sa­ját kezűleg illusztrálta. Érdekesség, hogy a hiányzó magyar szaknyelvet a takácsipar és a szövés-fonás gyönyö­rű magyar kifejezéseivel pótolta. Elerman Ottó szobra a Palotaszálló alatti függőkertben, Lillafüreden A külföldi szakirodalom is alapmű­ként ismerte el Herman munkáját, nemcsak megállapításait, hanem raj­zait is nagy számban vették át. Ekkor nevezte ki a Magyar Nemzeti Múze­um állattárába „őrsegédnek” Trefort Ágoston kultuszminiszter. Az álláshoz ugyan igen szerény fizetés társult, de legalább hivatali lakás is járt hozzá a múzeum földszintjén. Ezekben az években Franciaországban 64, Ang­liában 304 pókfajt írtak le. Herman Ottó 328 fajt határozott meg a Mo­narchia területén. A tudományos kutatás mellett a tudományos ismeretterjesztés meg­teremtésében is úttörő munkát vég­zett, hiszen ennek is kivételes adott­ságú művelője volt. Elindította a Nemzeti Múzeum Annaleseinek elődjét, a Természetrajzi Füzeteket. Élvezetes stílusú ismeretterjesztő cikkei jelentek meg a Természettudo­mányi Közlönyben, és sorra tartotta a Természettudományi Társulat elő­adói pulpitusán magával ragadó, a hallgatóságot lenyűgöző, népszerű előadásait a rét „zenevilágáról” s más lebilincselő biológiai témákról. 1900-ban az Országos Állatvédő táborhoz mindig éppen eggyel több labda kellene, mint amennyi van. Na, ő sem volt valami szelíd, bá­jos gyerek. Fia jobban meggondo­lom, nem is csoda, hogy tűzzsonglőr lett belőle. Eleven, csibész kiskölyök volt. Elöl itt, hol ott kúszott a magas­ba egy füstcsík, ha ő megjelent. Kihí­vás volt lekötni, kordában tartani és segíteni, hogy lehetőleg túlságosan nagy bajba ne kerüljön. Most, ennyi év után pirulva fogad­ja az ölelésemet, szégyenlősen a neki szánt csokit a kislányom kezéből.- Aztán ügyes legyél! Vigyázz ma­gadra! - mondom a megszokott szö­vegemet.- Elát, igyekszem - válaszol moso­lyogva. Látom rajta, hogy ezt az előadást most nagyobb lámpalázzal fogja túl­élni, mint a többit. Figyelem az arcát, a kezét. Jaj, meg ne égesse magát! De persze csak játszik az idegeinkkel. Könnyedén, gyakorlottan mozog épp ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Sánta Anikó ararat@lutheran.hu Egyesület közgyűlésén Herman Ot­tó tett előterjesztést a madarak és fák napjának megünneplésére. Ez a moz­galom Amerikából indult, de ott kü­lön ünnepelték a madarak, és külön a fák napját. Új tudományos területekre is elka­landozott, így 1887-ben megjelentet­te A magyar halászat könyvét, amely­ben a magyar halászmesterség ősi esz­közeit, a különféle halászati módokat, az idevágó néprajzi hagyományokat, Magyarország halainak leírását: élő­helyeiket, életmódjukat, halászati je­lentőségüket, fajonkénti saját rajzú be­mutatásukat adta közre. A halászati szokások és eszközök részletes leírá­sa úttörő munka, egyben tárgyi nép­rajzunk kezdetét is jelenti. Ezután ismét feléledt Herman ma­darak iránti régi érdeklődése. 1888 nyarán Lendl Adolffal két hónapos ta­nulmányútra indult a sarkkörön túli norvég fjordok madárszirtjeinek tá­jaira és Lappföldre. Tapasztalatai­ról, élményeiről élvezetes útirajzot és maradandó értékű ornitológiái beszá­molót jelentetett meg Az északi ma­dárhegyek tájáról címmel. Hazatérése után országos hálóza­tot szervezett a madárvonulás meg­figyelésére, s 1891-ben Budapesten megrendezte a második nemzetkö­zi madártani kongresszust. 1893- ban a kultusztárca anyagi támogatá­sával létrehívta a Magyar Ornitoló­giái Központot. Országszerte meg­szervezte a madármegfigyeléseket, s elindította a vonulások hálózatos, nemzetközi kutatását is. A madárvé­delmet nemzeti üggyé tette. Az 1901- ben A madarak hasznáról és káráról címen megjelent legnépszerűbb könyvének hazai és világsikere is ezt az ügyet segítette elő. A könyv jelen­tőségét jelzi, hogy a tudós haláláig (1914) négy magyar és egy-egy német, illetve angol nyelvű kiadása látott napvilágot. Herman Ottó egykori lillafüredi nyaralója, a Pele-ház ma múzeum­ként működik, és bemutatja név­adójának életét, munkásságát. ■ s. A. annyira óvatos, amennyire feltétlen szükséges. Csak mókázik velünk, mintha meg-megijedne. Elatalmas tapsot kap, de a legpirosabbra persze én tapsolom a tenyerem. Nahát, Kristóf, a mi Kristófunk! Aztán becsönget hozzánk egy ked­ves, szép arcú fiatal nő. Na, őt meg­ismerem rögtön. Sokat sírtunk, nevet­tünk együtt. Micsoda kitartással ta­nult! Emlékszem, ahogy masszírozgat­­tam az ujja végét, amikor gitározni kezdett, és fájt neki. És hogy töreke­dett a jóra! Vitte a két kistestvérének a táskáját is hazafelé a suliból. Vit­tük együtt. Hány éve is már...- Bius! Biuskám! Nahát! Mi újság?- Csak beugrottam, Timi néni. A héten itthon vagyok. Erre jártam. Mert egyébként már végzett, nem is idén, gyermekorvosként dolgozik. Mosolyog megölel. Nagyon jó helye van, szeretik, élvezi a kihívásokat, so­kat tanul. Mindig sokat fog tanulni. Még annyi minden van. Mintha egy­re több dolog derülne ki, amit nem tud. Ezt megértem, ismerős az érzés. Nézzük egymást, egyik felnőtt a másikat. Jólesik elgyönyörködni benne. Pedagógusnap. Még a szót is alig használjuk. A szülők meg a gyerekek alig emlegetik ezt az ünnepet. Van, ahol készül egy szerény kis műsor, de hát ugye tanévzárón innen, anyák napján túl már nem nagyon lehet terhelni a lurkókat. Meg aztán akkor, amikor benne van az ember az iskolás években, nem is értékeli, talán észre sem veszi a jó tanárokat. Inkább a rosszakról van szó, akik bántok, közönyösek, kiszámít­hatatlanok, nem a pályára valók. A jó tanár a helyén van, teszi a dol­gát, hozzá bátran lehet fordulni. Számíthatunk rá, hogy anyja helyett anyja, apja helyett apja lesz a gyer­kőcöknek, amikor rábízzuk őket. Ta­nít, nevel, segít. Helytáll, biztat, eliga­zít. Felzárkóztat, megcirógat, szigorú­an odapillant. Vezeti a kezünket, emeli a lábunkat, kibékít a társaink­kal, meg ki tudja, mi mindent tesz még... Egy részét nem is látjuk, inkább csak érezzük. Én is csak most, felnőttként értet­tem meg a saját tanáraim értékét. Először talán a felvételin láttam meg amikor tudtam válaszolni a kérdésekre, mert megtanították, nem kellett szégyenkeznem. Aztán amikor a gyerekeim megszülettek, és tudtam nekik énekelni, mert volt mire emlé­keznem. Meg amikor eszembe jutott egy-egy mese, amely továbbvitt az úton, hiszen annyit meséltek nekünk. Amikor be tudtam állni a gyülekezet­ben orgonáim, mert annak idején szi­gorú zongoratanárom volt. Amikor nem remegett a kezem-lábam, ha ki kellett állnom emberek elé, mert az osztálytársaink előtt annyit gyakorol­hattuk az előadás tudományát. így utólag látom, mennyit tettek hozzá az életemhez, hogy azzá vál­hassak, aki vagyok. Vagy talán még jobbá is majd lassan-lassan. Isten áldja meg őket érte - nem csak peda­gógusnapon! ■ Füller Tímea

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents