Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-25 / 21. szám
io 4i 2014. május 25. FÓKUSZ Evangélikus Élet I o Fiatalember, maga mire föl szerény? Állítólag Kosztolányi Dezső tette föl a címben olvasható meghökkentő kérdést valakinek, jelezvén, hogy a szerénység és nagyképűség, alázat és dölyf kérdése közel sem olyan egyértelmű, mint hinnénk. Ez a felismerés vezetett oda, hogy a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola tavaszi csendesnapján, április 29-én ezt a kérdést vizsgáljuk. A középponti kérdés az alázat volt, de a témák ennek a teljes holdudvarát igyekeztek körüljárni: megalázás; emberi méltóság; alázat és vezetés; világi felsőbbség; dölyf; szerénység és álszerénység; minek vagyok alávetve, és minek vagyok ura? Folytathatnánk a hívószavak felsorolását egészen az alázat legnagyobb helyéig: Krisztus keresztjéig. A nap közös áhítattal kezdődött, amelyen a 8. zsoltár nyomán gondolkodtunk azon, milyen is az ember: látván a hegyeket, a csillagokat, saját kicsinységünket éljük meg (kicsoda az ember, hogy gondot viselsz rá?), hogy aztán a következő sorban azt olvashassuk: mindent a lába alá vetettél. Ez volt hát a gondolati felütés: kicsinyek vagyunk vagy hatalmasok? Ezt a kérdést járták körül az előadások, beszélgetések is: a diákok két, egyenként szűk másfél órás blokkban beszélgetéseken, előadásokon vehettek részt. Mindkét blokkban tíz-tíz különböző téma várta őket: beszélgethettek hittantanáraikkal, környékbeli lelkészekkel és az iskolapszichológussal, esetleg a KOSZI (Keresztény Önkéntesek Szövetsége az Ifjúságért) Budapestről érkezett önkénteseivel, vagy meghallgathatták és végiggondolhatták az iskola színtársulatának, a dESZKa Társulatnak a Kontakt című előadását. Ezzel párhuzamosan a tanári kar Az alázat értelme címmel hallgathatott előadást. A csendesnapot záró áhítat különös módon kapcsolódott a nap témájához. Ez az alkalom volt ugyanis a végzős diákok búcsúja is, hiszen másnap volt a ballagási ünnepség, tehát ez volt az utolsó alkalom, amikor ez a közösség így, egyenruha nélkül együtt lehetett. Pál apostol Krisztus-himnusza arra figyelmeztette a búcsúzokat: Jézus alázatának az egyik jele, hogy vállalta az emberlétet, nem akart a partvonalon maradni. „Kezdjetek el élni!” - szólt a biztatás mind a prédikációban, mind pedig énekben (az Anna and the Barbies együttes ismert énekét, a Márti dalát az igehirdetés részeként élőben hallgathatták meg egy tizedikes diák, Németh Alexandra előadásában). Az áhítat - és egyben a csendesnap - végén a ballagó osztályok énekkel búcsúztak el a többiektől. Van-e jogom büszkének lenni, ha egyszer alázatosságot tanultam? A kérdésfelvetés eleve rossz. Hiszen talán épp arra vagyok a legbüszkébb, amit ajándékba kaptam: most például arra, hogy együtt gondolkodhattam és énekelhettem ezekkel a fiatalokkal... ■ Hegedűs Attila iskolalelkész ■■■ I ■ Szárnyra kelnek, mint a sasok „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Ezt azért parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást” (Jn 15,16-17) Gáncs Péter elnök-püspök köszöntőlevelét olvasva éreztem azt, hogy lám, ez a két osztály, a két tizenkettedik is bizony elérkezett arra a pontra, ahonnan már a felelősség, az önállóság útjára lépnek. Vajon milyen lehet? Talán nem is akarom tudni... Felkelni aznap reggel a tudattal, hogy igen, ma elbúcsúzunk az iskolától, elbúcsúzunk a diákoktól, és idén már csak az érettségire térünk vissza. Bemenni az iskolába, és a délelőtt folyamán bolondballagóként feldobni azoknak a napját, akik még évekig koptatni fogják a gimnázium padjait. Aztán kilépnek 'az iskolakapun, hogy délután fél négykor ünnepi díszben lássuk őket viszont feketében és fehérben, Luther-rózsával a ruhájukon. Az arcok már komolyak - már amennyire ez elvárható -, a lányokon vízálló smink. Még egy utolsó osztályfőnöki órájuk van, és amikor felsorakozva megjelennek az ajtóban, mindenki vállán tarisznya, a kezekben rózsa. Gyönyörű és megható látvány, ahogy a két osztály egymás után énekelve, lassan végigvonul a folyosókon, szemébe mosolyogva a sorfalat álló diákoknak és - igen - szemébe mosolyogva a jövőnek. Vagy éppen néhány könnycseppet hullatva a múlt, az iskolához fűződő élmények emlékére. Idén a ballagás ezen része is különösen szép volt, hiszen iskolánk fiúkórusa hagyta el az alma matert. Aki pedig oly sok énekversenyt nyer, annak a ballagás ünnepélyességében talán még szebben cseng a hangja, mint máskor. Kint az udvaron a diákok megállnak. A zászlóvivők kezükbe veszik az iskola és nemzetünk lobogóját, majd miután én bent köszöntőm az egybegyűlteket, orgonaszó kíséretében lassan bevonulnak. Már most van néhány édesanya, akinek szemében könny csillog. Hiába, új fiatalok röpülnek ki a biztonságot nyújtó légkörből a veszélyes, mégis elkerülhetetlen életbe. Miután mindenki leült, iskolalelkészünk, Csorbáné Farkas Zsófia először a különleges pillanatokról beszél. Aztán felszólítja a ballagókat, hogy járuljanak az oltár elé. Megáldja őket. Mindenki személyre szabott bibliai idézetet, útmutatást kap. Elmosolyodunk, ha egy-egy ilyen áldásról tudjuk, miért is ezzel szólította meg a diákot Zsófi néni. A ballagás áhítatrészét követően Hallgatóné Hajnal Judit igazgató asszony tart beszédet. Radnóti nyomán gondolatban az Insula Lutherana fölé röpíti a hallgatóságot. Az elmélyülést segíti a falra kivetített légi fotó is - „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” -, két híd között egy megáradt folyó, a folyó mentén egy nagy épületegyüttes. Benne az idegen semmit sem lát, sem templomot, sem iskolát. A szavak, amelyek ekkor hangoztak el, nemcsak a ballagókat, de minket, fiatalabb diákokat is megérintenek. Rádöbbenünk, hogy mi mindent jelent ez az iskola minden ide járó tanulónak. Ekkor az igazgatónő a két végzős évfolyam tanulóit sorolja fel. De nem névsor szerint, hanem mindenkit a saját érdeklődési körének, tehetségének megfelelő jelzővel mutat be. A sportolókat, a nyelvzseniket, az énekkar tagjait - csupa személyes gondolat. A két osztály műsora következik. Budai Réka búcsúzik először a 12., majd Varga Dániel a 12/VIII. osztály nevében. Tréfás és komoly mindkét beszéd egyszerre. Senki sem tudja most, hogy sírjon-e vagy nevessen. Ekkor Fekete Zoltán búcsúzó diákunk előadásában elhangzik Arany János Domokos napra című verse. Felemelő a pillanat. Lassan közeledünk a ballagás fénypontjához, a közös dalhoz. A két osztály együtt énekel: „Valaki mondja meg, milyen az élet, / Valaki mondja meg, mér’ ilyen, / Valaki mondja meg, mér’ szép az élet, / Valaki mondja meg, miért nem...” Körbenézek a templomban. Elvarázsolt tekintetű, könnyáztatta szülői arcokat látok mindenütt. Megértem őket. Ebben a pillanatban én is átérzem már a búcsúzás édes-bús fájdalmát. Az ember látja, és tudja, hogy valami lezárult. Valami véget ért, hogy egy egészen új dolog kezdődhessen... Miután a dal elhallgat, műsoruk zárásaként a diákok átadják a köszönet virágait édesanyjuknak. Megható jelenetek sora játszódik le az orrunk előtt, miközben a 11. évfolyam képviselői felsorakoznak az oltárnál, és a ballagó diákok zászlót kísérő tagjai - kezükben a lobogókkal - szembeállnak velük. Ekkor következik az a rész, amikor az emberben tudatosul, hogy ugyan egy korszak befejeződik egy évfolyam számára, de újra és újra visszatér majd. Csupán a szereplők lesznek mások... A tizenkettedikes diákok átadják a zászlókat a 11. évfolyam képviselőinek. És neveikkel feliratozott szalagot kötnek az iskola lobogójára. Majd a Biblia átadása következik. Iskolánk mottójával Varga Nárcisz veszi át. És a mottó belevésődik a szívünkbe, de főként a ballagókéba, hogy további útjuk során fényt mutasson és reményt adjon nekik: „...akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg járnak, és nem fáradnak el." (Ézs 40,31) ■ Izer Janka 11/VII. osztályos diák (Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ, Győr) Kedves végzősök! Azért vagyunk itt, mert négy évvel ezelőtt a sors szeszélye valamennyiünket ide vezérelt. Ide vezérelt, és adott nekünk új barátokat, új próbákat - és bizonyos értelemben új otthont is. Most itt vagyunk a négy esztendő végén, és nagyon hálás a szívünk. Hálásak vagyunk Kürtös tanárnőnek, Őze tanárnőnek és Guóth tanár úrnak - ők voltak velünk a legtöbbet -, de minden más tanárunknak, szüléinknek és egymásnak is. Ők tudják, hogy miért, és ez így szép. Szóval hálás szívvel, de itt ülünk, kezünkben virágok, fejünkben kósza emlékképek - merthogy emlékezünk. Visszaemlékezünk az első találkozásra Csákváron. Osztálykirándulásainkra Pécsett, ahol a megye összes múzeumát bejártuk; Szegeden, ahol mindnyájunkat megbírságoltak; Egerben, ahol a szépasszony-völgyi mulatságok után többen eltévedtek, és ezért rosszul lettek. És ott van Erdély, amely a polgári pihenőben eltöltött órák örömén túl kinek-kinek sajátos cezúrákat jelöl majd az életében - amelyeket talán soha el nem felejt... Visszaemlékezünk továbbá a bakonybéli napokfáradalmaira, a Kossela-rezidencia és az iskolai bennalvós mulatság hangulatára, valamint a vörösvári, de még inkább az irsai banzáj - hozzáteszem: majd még vissza-visszaköszönő - éjszakáira... És hogyne emlékeznénk vissza az egyszerű hétköznapokra! Visszaemlékezünk mi mindenre, és annyi történet, ahány diák. Sokunk életében ez volt az utolsó olyan közösség amelyben - mint egy nagy család - ennyi ideig együtt voltunk. A közösség tagjaiként megtanultuk szeretni egymást, és különös erőt jelentett számunkra a tudat, hogy egy csapat vagyunk. Visszaemlékezünk. És így visszaemlékezve megállapíthatjuk, hogy csodálatos múltunk van. De csakugyan a sors szeszélye tette volna velünk mindezt a jót? Mert ha életünk mindössze véletlenek sorozata, akkor vajon mit várhatunk a holnaptól? Féljünk talán? Ne! Semmiképpen se!Mert hisszük, hogy mindannyiunk életében Isten személyre szóló terve valósul meg. Ezért nincs okunk félni a holnaptól. Mert ahogyan eddig gondunkat viselte, úgy ezután sem feledkezik meg rólunk, akkor sem, ha harmincfelől jöttünk, és most harmincfelé megyünk... Márkus Máté és Szalay Zsófi A beszéd - az idei Ordass Lajos retorikaversenyen első helyezést elért fiatalember előadásában - elhangzott a Deák téri evangélikus templomban, a gimnázium ballagási ünnepélyén.
