Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-11 / 19. szám
io •« 2014. május 11. FÓKUSZ Evangélikus Élet MÁJUS 10. - A MADARAK ÉS FÁK NAPJA Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig volt az életemben egy-két fontos fa barátom. A legelső a szülőházam udvarán álló barackfa volt. Azon tanultam meg fára mászni. Jó kis lépcsős ágai voltak, kényelmesen fellépegethettem rajtuk, mintha csak jóságosán előkészítették volna számomra, hogy bátorságot nyerjek az élet magasba törő útjaihoz. Ennek a fának az ágain gyűltünk össze délutánonként az utcabeli gyerekcsapattal mindenféle fontos dolgot megbeszélni. Ott döntöttük el, ki eteti másnap a sününket, és ki látogatja meg Vilma nénit, aki mindig egyedül van nélkülünk. Megvitattuk az iskolában történteket, és továbbadtuk a matekházi megoldását. Aztán valahogy megnőttünk, kevesebb figyelmem jutott erre a fára. Nem is vettem észre, hogy pontosan mikor kezdett el korhadni. Szégyenkezve és döbbenten álltam meg apukám mellett, aki fűrésszel éppen nekilátott volna kivágni a kipusztult, öreg barackfát.- Ne, apu, ne! - könyörögtem. - Ezt nem vághatod ki. Ezen nőttünk fel. Te is tudod, mit jelent ez a fa!- De hát vége van, láthatod - mutatta a porladó ágon a megmásíthatatlant. - Igen, de... - nem tudtam, mivel érveljek. Öcsém mentette meg a helyzetet.- Juhé! Telepítek rá tillandsiákat. Úgyis régen szerettem volna közelebbről megismerni ezeket a korhadéklakó növényeket. Apukám fejcsóválva, mosolyogva eresztette le a fűrészt maga mellé.- Na jó, kaptok egy kis időt. Öcsémmel megöleltük egymást. Boldogok voltunk, mintha valami kedves rokont vagy ismerőst mentettünk volna meg. Azt azonban alig hittem el, hogy öcsém betartja a szavát. Rengeteg nöFüller Tímea írásai Madarak, fák, emlékek vénye volt, és azokkal temérdek munka, miért akarna még újakat? De tévedtem. A mi öreg, elkorhadt barackfánk hamarosan egészen új szerepet kapott: a kertünk dísze lett. Lépcsősen nőtt ágainak tövébe - hónaljaiba - bozontos, bolondos broméliák kerültek, amelyek őrültmód nőni és virulni kezdtek. A fa telis-tele lett mindenféle különös alakú és egzotikus, tarka-barka virággal. Hajladoztak, billegtek, mindenki megcsodálta őket, aki csak belépett a kapun. Az öreg barackfa szebb és fontosabb lett, mint valaha volt. Ma is áll. Aki arra jár, nézze meg, ha csodát akar látni. A második kedves fám - a nagy körtefa - a szőlőskertünkben állt. Hatalmas, terebélyes óriás volt, a tetejéről messze belátta az ember a környéket. Kényelmes ághajlataiban jól el lehetett helyezkedni, szinte észrevehetetlenül megbújni a világ elől. Tizenéves titkaimat itt gondoltam végig, rengeteget olvastam, és az egyik odvábán tartottam a naplómat, amelybe sok számomra fontos érzést, gondolatot jegyeztem be. Más haszna egyébként alig volt a nagy körtefának, mert csupán valami szerencséden kis vad gubicsokat termett szegény. Apukám nemesítő szándékkal tartotta csak meg. Hol egyik, hol másik ágába szemzett, oltott valami nagy szemű, ízletes körtét, de ezek - talán épp az örökös ágra mászkálásaim miatt - folyton leszáradtak, elsorvadtak. Maradtak a vackorméretű kis gubók. Aztán egy idő múlva már az is csak pár szem. Én közben elkerültem otthonról, alig-alig jutottam ki a szőlőskertbe, másfelé jártak már a gondolataim is. A szüleim egy darabig mégis minden ősszel - bárhol voltam is - összeszedték nekem azt a kosárnyi apró körtét, és elküldték utánam mint a sajátomat. Évekkel később egy nyári viharban villám csapott a mi óriásunkba. Úgy hasította szét és porzsolté meg, hogy nem volt tovább mit menteni rajta. Nehéz szívvel siettem ki utoljára megnézni a nagy körtefát, amely annyi emlékemnek volt tanúja oly sokáig. Az elszenesedett fatörzs oldalában tözniük. így hozta a szükség, a kényszer. Megtették ezt a lépést, de kedvetienül, örökké a régit, a megszokottat sírták vissza. Késő ősztől a következő nyár derekáig nem hallottunk mást, csak azt, mi miért volt jobb amott. Az első olyan dolog, amely felvillanyozta őket az új helyen, a szilvafa volt. Öreg, göcsörtös fa volt már, jócskán ráillett a „szilva néni" név, ahogy mi, gyerekek hívtuk. Nem is termett csak pár szemet, de az olyan volt, hogy csodájára járt az egész család. Lószemnyi hatalmas, lér dús, mesés gyümölcsöt. Csak \ hát bizony keveset. Jf Nagyiék ámulva és vágyajU kozva nézték a kis tálnyi szilvát. I ( Bárcsak lehetne tenni valamit! váltan. Fa barátom holtában is hűséges őrizője maradt a titkaimnak. Nagyiéknak időskorukban kellett új házba kölpénzét növényekre költötte, minden idejében azok körül tett-vett, még a kezében levő könyvek is valahogy mind virágokkal meg szőlőfajtákkal voltak tele. Rá szegeződött hát minden pillantás. Ha ő nem tud segíteni a fán, akkor senki. Öcsém a fejét vakargatta, nem ígért semmit, de belelapozott néhány könyvébe, telefonált egyet-kettőt, aztán metszőollót ragadott, és munkához látott. Ha őszinte akarok lenni, nem bírtam megszólalni attól, amit művelt. De nem csak én. Az egész család döbbent csendben bámulta a rettenetes rombolást. Csak nagyanyám sápítozott: „Jaj, még azt is? Azt már ne! Sok lesz!” Csak úgy röpködtek az ágak, alaktalanodott a fa, pár perc alatt csak egy kopasz kóró maradt meg belőle. Tudtuk: ez itt a vég. Senki nem szólt semmit, csak bevonultunk a házba, mint valami gyászoló rokonság. A papa töltött egy kupica pálinkát apukámnak, összekoccintották a poharat, na, ennek annyi. Hiába na, gyerek még az a gyerek. Amúgy se volt már sok élet abban a fában. Mindegy is. Aztán el is feledkezett mindenki a balul sikerült fametszésről. Egészen nyár elejéig, amikorra a kopasz kóró gyönyörű új ágakat hozott, amelyek majd leszakadtak a hamvaskék, nagyra nőtt gyümölcsöktől. A fa valósággal megfiatalodott.- Frissítő metszés - mondta öcsém éppen olyan természetes hangon, mint ahogy Aladár beszél a Mézga családban mit sem értő családtagjaival. Mindenesetre csodájára járt a fél utca meg az egész rokonság a lószemű szilvafa megifjodásának. És talán ez is segített abban, hogy nagyiék végül otthonra találtak az új házban. Blankáék beköltöznek Az égbe emelkedő madarak mindig lenyűgöztek. Csodáltam és irigyeltem őket szárnyukért, szabadságukért, a határtalan térért, amelyet a repülés ad nekik. De igazán szeretni csak néhány madarat sikerült. Személyes ismerőseimet, akik ott éltek a közelünkben kedvesen és bosszantón - szinte szemtelenül közel, de közben azért elérhetetlenül távol. Első kedvencem Blanka volt. Blanka - aki egyébként Teleki Blankáról kapta a nevét - búbos banka volt, és éppen akkor lett szerelmes, amikor mi - sok küszködés és fáradságos munka után - végre elkészültünk a kicsi szőlőskerti házunkkal. Deszkákból tákolt, csöpp menedék volt ez csupán. Aprócska szerszámos kamrából meg egy - eső ellen éppen elégséges - pirinyó szobácskából állt. Akkorka csak, hogy szükség esetén a családnak mind a négy tagja - ha szűkösen is - elfért benne. Örültünk ennek a kunyhónak, mert messze volt a szőlőskert a házunktól, és ha eleredt az eső, bizony előfordult, hogy bőrig áztunk. Most legalább lesz hol meghúzni magunkat, gondoltuk elégedetten. Csak az volt a baj, hogy Blanka is így gondolta. Szó szerint. Amikor legközelebb megérkeztünk kis birtokunkra, a deszkából tákolt asztal közepén rendetlen kis madárfészket találtunk. Volt abban minden: hajlós ágak, széna, szőlőkötözésre használt fonalmaradékok, szösz, pitypangpehely. Apukám haragosan nézett le a csúf kis kupacra, és hiába sajnálkoz'• körülötte, egyszerűen kitette a -i mi fészkünk, ki az egész erdő, a gyümölcsfák, legrosszabb esetben a tető rései, ez már túlzás.” Blanka azonban nem adta fel ilyen könnyen. Mire legközelebb mentünk, már nemcsak fészek, hanem tojások is voltak az asztalunkon, a madármama pedig úgy nézett ránk, mint valami betolakodókra. Mindannyian meglepődtünk persze, és Blanka is felmérte, hogy mi vagyunk többségben, tehát elrepült, de az ügy ezzel még nem rendeződött. A tojások ott lapultak a kócos kis fészekben melegen és titkos kis életekkel teli. Ez már apukámnak is sok volt. Itt már elkezdődött valami, amit kár lenne tönkretenni. Nézte bosszankodva, fejét csóválva a fészket, mit csináljon vele. Végül egy deszkadarabra áttolta, és átrakta a szerszámos kamrába, hátha Blanka elfogadná azt a szerényebb kis odút is. Aznap hiába tett-vett a család, nem sokra jutottunk. Mindenki a madármamát leste, aki ki is használta a primadonnaszerep minden lehetőségét. Szívszorító magánszámot adott elő, mintha csak kicsinyeit siratná, aztán meg átcsapott a szava szemrehányóba. Jól letorkolt bennünket, amiért tönkretettük a családi életét. Végül a nyitott kamraajtóról a csukott szobaajtóra röpült, mintha így próbálna jobb belátásra bírni bennünket. Mi legalábbis így éltük meg az ő kis egyhangú dudogását. Egy biztos, a fészek egy órán belül visszakerült a hegére. (Akarom mondani: a szobába, az asztalra. Mert azért a helyének nevezni túlzás lenne.) Blanka pedig királynői méltósággal elfoglalta helyét a tojásokon. A java azonban csak ezután következett. Blanka ugyanis nem volt valami igényes nőszemély. Finoman fogalmazva: ritkán takarított. Vagy meglehet, hogy soha. A fészeknek hamarosan olyan szaga lett, hogy az embernek menekülni támadt kedve. Reménykedtünk, hogy talán az anyaság majd felébreszti benne a higiénia iránti igényt, de csalódnunk kellett. Blanka valószínűleg nagyon barátságosnak, otthonosnak találhatta a fertelmes bűzt, amelyet árasztott, mert kitartóan ragaszkodott hozzá. Pedig próbáltuk segíteni. Először az ajtó előtt hagytunk neki egy lavórban vizet, aztán az ajtót résnyire tárva egyenesen az orra elé raktunk le egy mosdótálkát, de mindkettő hidegen hagyta. Sőt. Legyünk őszinték, Blanka a szó szoros értelmében tojt a mi kezdeményezéseinkre. # * * Aprócska vigaszt jelentett számunkra a jó két hét után kikelt kismadarak cérnavékony hangja. Kedves volt ez a kis hang, mi több, a kopasz, csupa száj jószágokat meg is leshettük, az anyjuk nem féltette tőlünk. Sőt az apjuk - Blanka Kettő - sem, mert egy idő után ugye mégiscsak észrevettük, hogy Blankából minimum kettő van, különben képtelenség lenne ellátni a megszaporodott kis családot. A csöpp mihasznák szinte megállás nélkül sivítottak, tátogtak és elégedetlenkedtek. A végére tulajdonképpen meg is értettük Blanka hanyagságát. Ha jobban meggondoljuk, fogalmam sincs, nekem maradna-e erőm takarítani, ha egyik napról a másikra hirtelen öt apróság ellátásáról kellene gondoskodnom. Ettől kezdve elfogadtuk Blankát úgy, ahogy volt. Büdösnek, gyagyásnak, tiszteletre méltónak. Olyan volt, mint egy örökké futkosó (röpködő?), önmagát utolérni képtelen, túlhajszolt anya. # * * így éldegéltünk egymás mellett hetekig. Blankáék családi életét csak egyetlenegyszer veszélyeztette valami komolyan. A szomszéd házikójában elszaporodtak az egerek, ezért kihozta a macskáját, hátha ritkulna a kolónia. Csakhogy a cirmos fülét nagyon sértette a tőlünk hallatszó, messze zengő madárcsivitelés. Gondolta, mielőtt munkába áll, előételnek megtenné az a pár kis tollatlan jószág. Át is settenkedett a mi portánkra. Öcsémmel ugrásra készen figyeltük, közbelépjünk-e. De - csodák csodája - a ház felé közeledve a macskát érzékeny orra nem engedte továbbmenni. Fintorgott egyet, megrázta a fejét, hogy még a szagok emléke is távozzék tőle, és puha, méltóságteljes léptekkel elindult hazafelé, mint aki épp csak sétált egyet. Lám, Blankáék bölcsen gondoskodtak a fiókák védelméről. # * * A blankás időszak legkedvesebb napját csak az azóta eltelt idő szépítette meg. Akkor — élesben — nem volt olyan idilli. Éppen a szőlőskertben voltunk, amikor a semmiből kiadós nyári zivatar szakadt a nyakunkba. Persze nem először az életben, de először, amióta házunk volt. Az ég szinte lila volt a kék helyett, villámok reflektoroztak, a dörgés misztikusnak és félelmetesnek tűnt ott kinn, a semmi közepén. Sehol egy villámhárító, fa alá húzódni tilos és életveszélyes. A kis házikót majd beszakította a lezúduló eső, még a kismadarak is ijedtebben, halkabban füttyögettek benn. És mi, az embercsalád, akik építettük ezt a menedéket, kinn ázunk, vacogunk a förtelmesen büdös ház kurta kis eresze mellé húzódva, egy agyonszakadt esőkabátot a fejünk fölé tartva. És a fázás meg a félelem közepette egyszer csak elkezdtünk iszonyúan nevetni, annyira, hogy csak úgy folyt a könnyünk. Mert ilyet, ilyet nem lehet másképp kibírni... * * * Fontosnak érzem leírni, hogy későbbi madaraink - vörösbegyek, rozsdafarkúak, cinkék, rigók, fakopáncsok, tengelicék - mind-mind sokkal tapintatosabbak és tisztábbak voltak Blankáéknál. Ezt csak azért hangsúlyozom, nehogy megsértődjenek, és messze elkerüljenek bennünket. Hatalmas veszteség lenne, mert nagyon kedvesek nekünk. Jó figyelni dolgos kis életüket, Istentől kapott gondtalanságukat. Ajándék élvezni bizalmukat, erőt, derűt nyerni az ő szárnyalásukból. Nagy megtiszteltetés mellettük élni. GRAFIKA: KAROLY GYÖRGY TAMAS
