Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-12 / 2. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. január 12. » 13 Szállj, madár, szállj! Brebovszky Gyuláné Radnóti Ilona portréjához „Az életem telve van csodákkal és néha érthetetlen nehézségekkel, de semmi nem volt hiábavaló, amit Isten megengedett” - ezzel a mondattal fogad a hűvösvölgyi lelkészotthonban élő Ilonka néni. 1927-ben született a Békés megyei Mezőberényben, iparoscsaládban, és élte a boldog vidéki lányok életét. Tizenhét éves volt, amikor a beérkező szovjet csapatok 1945. január 3- án ötszázhúsz fiatalt kiválasztottak - német származásuk alapján -, és a hírhedt málenkij robotra vitték őket. „Bevagoníroztak bennünket, és két és fél hét után érkeztünk meg. A vagon közepére egy lyukat vágtunk, abba került egy vödör, az volt a vécénk, sem mosakodni, sem feküdni nem tudtunk. Megérkezésünk után egy barakkban szállásoltak el minket. Naponta három műszakban egy bányában dolgoztunk: szenet rakodtunk, lapátoltunk, naponta tizennyolc-húsz teherautónyit. Én a 858-as számot kaptam, két éven keresztül ez volt a nevem, a nyolcszázötvennyolcas. Semmilyen személyes tárgyam nem lehetett az énekeskönyvemen és egy Petőfi-köteten kívül, melyet ma is őrzök. Ha fűteni akartunk, a szenet lopnunk kellett, különben megfagytunk volna. Naponta egyszer volt káposztaleves és fekete kenyér... huszonnégy hónapon át. »Csak« agyondolgoztattak minket, meghaltak közülünk sokan - mind tizennyolc-tizenkilenc évesek -, de fizikai bántalmazásban nem volt részünk. Levelet nem kaptunk, mi sem küldhettünk, semmit sem tudtam az otthoniakról, ez lelkileg még inkább megviselt. Amikor már úgy éreztem, meghalok, kértem az Istent, fohászkodtam, szabadítson meg engem, mert még egy hetet már élve nem bírok ki - és megtörtént a csoda, mert váratlanul az összes mezőberényit elengedték. Amikor megérkeztünk Mezőberénybe, édesanyám nem ismert rám. Hajnalban futott be a vonat, de már reggel nyolckor a templomban voltunk, hálát adni Istennek a hazatérésért. Másfél évig ezután nem kaptam munkát, majd Isten segítségével Gyenesdiásra kerültem. Ott ezt az igét hallottam: »Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak...« Isten gyermeke vagyok. 1948 óta olvasom mindennap az Útmutatót. A Gyenesdiáson töltött idő után azért imádkoztam, hogy Isten megmutassa a számomra kijelölt utat, hogy merre tovább, és azt a választ kaptam: »A pogány ok közé küldetek.« így döntöttem el, hogy a külmissziói intézetbe jelentkezem. Itt teológiát, missziótörténetet és nyelveket tanultam. Ez volt ifjúságom egyik legcsodálatosabb időszaka, noha igen szigorú nevelést kaptunk. 1952-ben viszont megszüntették a külmissziói intézetet, és ekkor ismét munka nélkül maradtam. De Isten ekkor is megsegített, mert egy barátnőm által üzenetet kaptam, hogy alkalmaznak a Magyar Nemzeti Bankban Mohácson, így tudtam elvégezni a bankiskolát is, ezt már Budapesten. Ezután új fejezet nyílt az életemben: Sztehlo Gábor mellett sérült gyerekeket gondoztam. A munkatáborban elkapott tébécém kiújult, melyet egy évig kezeltek a János-kórházban. Felépülésem után ismét csak új üzenetet kaptam, és Budahegyvidéken gyülekezeti munkásként, majd pénztárosként dolgozhattam. Ebben az időben mindannyian nagyon szegények voltunk, ruhát nem vettünk, én mégis boldog voltam, mert együtt lehettem a testvéreimmel. Az irodán dolgoztam délelőtt, délután pedig bibliakört tartottam. Ekkorra már sajnos elvesztettem a családomat, szüleim meghaltak korán, éppígy a testvéreim, egyik bátyám a fronton. Budahegyvidéken mégsem éreztem magam soha egyedül. Egy nap belépett az irodába Brebovszky Gyula lelkész, két hónappal később már eljegyeztük egymást, és elköltöztünk a határsávban lévő Őrimagyarósdra, egy ötszáz lelkes faluba. Huszonnégy falu tartozott hozzánk, így lettem papné. Nagy hálával gondolok vissza erre az időszakra, hiszen ez már egy nyugodtabb időszak volt az életünkben. Mindent magunk termeltünk, pont úgy, mint a parasztok, malacunk volt, tyúkjaink. Gyümölcsöt, zöldséget termesztettünk. Tíz éven keresztül éltünk itt nagy boldogságban. Egy fiunk és egy lányunk született. Amikor egyik napról a másikra elhagyott minket az orgonistánk, attól kezdve én láttam el ezt a funkciót is. így lettem kántor. Később Csorvásra helyeztek bennünket, s noha a kommunista párt mindent megtett, hogy az embereket elijessze a templomból, mégis jöttek, akár titokban is. Tizenöt év szolgálat után Tápiószentmártonba költöztünk, ahol már sokkal szabadabban élhettünk, tudtunk venni egy szép lakást, és szőlőt is műveltünk. Férjem innen ment nyugdíjba, akárcsak én, mint említettem, kántorként. A nyugdíjas lelkészek otthonába az elsők között költöztünk. Gyermekeim mind a ketten lelkészek voltak. Öt unokám született. Életem legnagyobb tragédiája, hogy fiam harmincöt évesen eltávozott az élők közül. Ekkor tanultam meg, hogy nem teszem fel többé a miért kérdéseket. így tettem ezt már akkor is, amikor rákos betegségemből felépültem. A budahegyvidéki közösség mindig is megmaradt számomra otthonomnak, férjemmel ötvenéves házassági évfordulónkat is itt ünnepeltük. Hálát adok azért Istennek, hogy papné lehettem! Annál szebbet és jobbat, mint Isten szolgálata, el sem tudnék képzelni magamnak... Uram Istenem, most, nyolcvanhat éves koromban is csak hálát tudok adni neked, hogy nem az én tizenhét éves kori reménységeim és álmaim váltak valóra, hanem a te terveid, ha ez néha nehéz is volt, de mégis a legjobb és a legszebb, a legbiztonságosabban haza vezető út volt az enyém, kegyelemből Jézusért” - ezekkel a szavakkal fejezi be Ilonka néni emlékezéseit, majd búcsúzóul még hozzáfűzi: „Vannak olyan nehézségek, amelyeket csak úgy lehet túlélni, hogy Isten kezébe tesszük őket. így tettem akkor is, amikor tavaly nyáron a férjem is váratlanul elhunyt. Azzal búcsúzott tőlem: »Ilonka, ne nyugtalankodjál!« - mert van segítség, mert van Jézus Krisztus, ezt hirdette az én drága jó uram is. Én csak a kegyelemben bízom, hogy lehet Isten kezét fogni. A hit ad erőt, Isten kezét fogva! Nála a mennyországban minden kérdésünkre választ kapunk.” Én pedig fejet hajtva távozom Ilonka nénitől, kezemben egy életre szóló kézirat. ■ BükyAnna Forrás: Égigérő - a budahegyvidéki evangélikus gyülekezet lapja, 2013. húsvét, 7-9. oldal „Világítsatok, hogy az emberek dicsőítsék a mennyei Atyát!” Id. Gryllus Vilmosra emlékezem ► Egy világító élet fénye hunyt ki akkor, amikor az irgalmas és csendes vég pillanatában, 2013. január 30-án, életének 91. évében id. Gryllus Vilmos az örökkévalóságba távozott. A Budapest-Deák téri evangélikus egyházközség közgyűlése 1992-ben választotta meg a gyülekezet felügyelőjévé. A presbiterek és tisztségviselők iktatása a pünkösdvasárnapi istentiszteleten történt meg. Az istentiszteletet követő közgyűlésen elhangzott beköszöntő szavaiban Gryllus Vilmos a három és fél évtizeddel korábbi presbiteri beiktatására emlékezett vissza. Elmondta, hogy 1957-ben az oltár előtt Ordass Lajos beiktató igehirdetését hallgatták. A püspök Mt 5,13-15 alapján prédikált. „Ma is fülembe cseng az igehirdetőnek a vissza-visszatérő, refrénszerű felszólítása: »Világítsatok, hogy az emberek dicsőítsék a mennyei Atyát!« Harmincöt éves presbiteri múltam alatt mindig eszembe jutott ez a mondat, amikor új feladatot kellett vállalnom. Tizenkét évig jegyző voltam azokban az években, amikor az utókor részére írásban kellett megfogalmazni olyan eseményeket és határozatokat, amelyek egy egyházellenes politikai légkörben születtek azért, hogy a gyülekezet dicsőíthesse az Istent. Később az alattunk folyó metróépítkezés következtében megsérült és veszélyhelyzetbe került templomunkat tataroztuk. Az építési bizottság nehéz munkájának eredménye, hogy a gyülekezet újra tiszta és jó állapotban lévő templomban dicsőíthette az Istent. Ma új feladat előtt állok. Mit ígérhetek az elkövetkezendő hat évre? Csak annyit, hogy erőmtől függően világítok, hogy a gyülekezet dicsőíthesse az Istent. És feladatomnak tekintem, hogy ezt a felszólító mondatot a most beiktatott presbitertársaimnak is továbbadjam. Munkatársaim! Világítsatok, hogy aki e templomba betér, aki ezzel a gyülekezettel kapcsolatba kerül, az dicsőítse a mennyei Atyát!” Számomra is világító erőforrás mindaz, ami Gryllus Vilmoshoz köthetett, ezért csak a személyes kötődés melegségével és veszteségével tudok szólni róla. Ugyanakkor a fölém magasodó feladat reménytelenségével is, hiszen tudom, hogy a szó ilyenkor esendően kevés és esetlenül szegényes. Ismeretségünk néhány évvel már túlnyúlik a fél évszázadnyi időn. Teológusként pár éven keresztül tagja voltam a Lutheránia énekkarnak, akkor közös szólamban énekelhettem vele. Kapcsolatunk - hosszabb szünet után - akkor vált rendszeressé és szorosabbá, amikor lelkészként a Deák térre kerültem. Viszonyunk gyülekezeti felügyelővé történt megválasztása után baráti, testvéri kapcsolattá mélyült. Onnantól az általa kezdeményezett rendszeres heti elnökségi megbeszéléseken, de olykor hetente többször is találkoztunk. Kívánsága szerint először minden ügyet kettesben beszéltünk végig, legyenek a presbiteri üléseken megtárgyalandó kérdések, a templom vagy a parókia renoválásának részletei, a gyülekezeti Huszár Gál könyv- és papírkereskedés és a Kisdeák Óvoda kialakítása vagy személyi ügyek. Ezekben a beszélgetésekben, a tervezésekben, majd kivitelezésükben lett ajándékká számomra Gryllus Vilmos szakértelme, bölcsessége, nyitott határozottsága, kedves lénye és elkötelezett egyházszeretete. Igazán ebben az időszakban szerettem meg, bár tudom, hogy ezzel nem mondok sokat, hiszen őt csak szeretni lehetett. S boldoggá tesz, hogy a szeretet kölcsönösségéről mindig meg lehettem győződve. Reménytelennek tűnik akár csak megközelítőleg is érzékeltetni mindazt, amit Gryllus Vilmos életének és munkájának vüágító szolgálata jelentett nekünk. Kapcsolata gyülekezetünkkel egyetemi évei alatt kezdődött. Karénekesként Budapest egyik legjobb férfikarában, a Budapesti egyetemi énekkarok kórusában énekelt, amely 1947 táján megszűnt. Weltler Jenő ekkor a Lutherániába hívta, s hamarosan az - akkor még egyesületként bejegyzett - énekkar titkára lett. Vállalt feladata a kottamásolástól a plakátrajzolásig, a szervezési munkáktól az énekkar jelvényének megtervezéséig terjedt. Neve az akkor kinyomtatott kottákon felelős kiadóként szerepel, így azon a korálon is, amelyet Weltler Jenő 1948. október í-jén, Ordass Lajos püspök letartóztatásának napján harmonizált, s amelyet a Lutheránia a következő vasárnap istentiszteletén énekelt: „Te vagy reményem szikla. szála, / Erősségem, én Istenem! / Deríts fényt rám, boríts homályba: / Bízom tebenned szüntelen...” Előbb presbiteri, majd felügyelői tisztségében építészmérnöki szaktudása vált nélkülözhetetlenné. A metró vonalai épületeink alatt találkoznak; a föld alatti munkák következtében sérült, megsüllyedt és a szó szoros értelmében összedőléssel fenyegető épületek állapotát kellett megőrizni, illetve helyreállítani. Felügyelői tisztsége idején a parókia és a templom kétszáz éves épületeinek átfogó és teljes körű felújítása kezdődhetett el. A parókia épületében az embermagasságig vizes falak szigetelése és a vizesedéseket okozó, elavult víz- és csatornahálózat teljes cseréje történt meg, de lezajlott az életveszélyessé vált függőfolyosók megerősítése, majd a tetőzet felújítása és az épület külső tatarozása is. Kialakítottunk egy második, majd harmadik lelkészlakást, bővült és korszerűsödött a lelkészi hivatal. Az éveken keresztül tartó templomfelújítás során a tetőzet és a gerendázat teljes cseréjére került sor, majd megtörtént a kidőléssel is fenyegető, megrepedezett falak összeerősítése betonkoszorúval, acélkábellel. Lezajlott a bejárati lépcsők, az ablakok, az elavult fűtés- és villanyhálózat cseréje, a homlokzat tatarozása és a belső festés. S akkor még nem említettem a parókia épületében megnyitott urnatermeket, a könyvesboltot és óvodánkat, amelyekbe ugyancsak beleépült Gryllus Vilmos szakmai tudása és hűséges egyházszeretete. A sort folytatni lehetne, hiszen a csákvári öreg parókia épülete is az ő tervei szerint alakult gyülekezeti otthonná, és templomunk harangjátéka is az ő gondolata volt. De a további felsorolás sem merítené ki, csupán érzékeltetné mindazt, amit a Deák téri gyülekezet és ezentúl egész egyházunk köszönhet Gryllus Vilmosnak. A feladatok végrehajtásában nem volt egyedül. Az egyoldalúságot ő is elhárítaná. A tennivalókról több alkalommal is úgy szólt jelentéseiben, hogy azok csoportmunkák. A feladatokban részt vállaltak mások is. De irányító jelenléte mindig biztonságot jelentett, amelynek csak ő maga nem tulajdonított jelentőséget. Felügyelői szolgálatára egy beszélgetésben így nézett vissza: „A legnagyobb kihívás és legnehezebb feladat annak felismerése volt, hogy mit kell tenni, mi a tennivalók jó sorrendje, hogyan lehet a megoldást hatékonyan megközelíteni. A végrehajtás már csak munka és humánum kérdése. Ehhez pedig csak erő és szeretet kell, amihez a keresztyén embernek bő forrása van.” Akár a gyülekezet felé megfogalmazott végrendeletének is lehet tekinteni azt, ahogyan a második letelt ciklus, tehát nyolc év után felügyelői munkájára visszanézett: „Hogy a sok botorkálás és mulasztás ellenére az egyház mégis eredményeket tud felmutatni, nem a mi érdemünk, és nem is biztos, hogy minden látszólagos siker előrelépés. Ki ítéli meg szándékunkat, munkánkat, hibáinkat és erényeinket? Isten így ígéri népe vezetőinek: »Embertől ne tartsatok, mert az ítélet Isten ügye. Ami pedig nektek túl nehéz, azt hozzátok elém, és én meghallgatom azt.« (5MÓZ 1,17) Ezt a módszert ajánlom a következő ciklusban dolgozó presbitereknek is.” Isten dicsősége szolgálatában világító élete maradjon áldott példa közöttünk! ■ ZÁSZKALICZKY PÉTER
