Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-20 / 16. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. április 20. *• 13 Füller Tímea Filkó csodája Harminc éven át tárt kapukkal várni Beszélgetés dr. Rédey Pálnéval ► Jubileumi esztendő az idei a balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon életében: az 1933-ban épült üdülőt tíz évvel ezelőtt újította fel egyházunk Benczúr László Ybl-díjas építészmérnök tervei alapján. A tíz évvel ezelőtti felújításig, harminc éven át dr. Rédey Pálné, Ditta volt a vezetője és házigazdája a balatonszárszói evangélikus üdülőnek. Vele beszélgettem a „régi Szárszóról” Az öreg Szatmári bácsit mindenki szerette. Nem is volt ez csoda: Szatmári Imre szeretni való ember volt. Mindenki számára volt valami ajándéka: egy kedves szava, a gyerekek felé egy-egy huncut mosolya; ha szükség volt rá, segítő keze, jóindulatú vállon veregetése, biztatása vagy csendje - az utóbbira talán még az előzőeknél is sokkal nagyobb volt az igény. A falubeliek örültek, ha látták, ahogy sürög-forog, szöszmötöl, vagy éppen a háza előtti pádon üldögél, élvezve a napsugarakat. Pedig lett volna oka bőven a panaszra: mint bárki, megélt ő is sok nehéz időt, nyomorúságot, még özvegységet is. Ahogy öregedett, átélte, hogy kopik, gyengül az ember - de mindezt olyan békével és derűvel fogadta el, hogy aki látta, szinte el is feledkezett róla, hogy neki is lehet baja. Nyugalma és lelkesedése egyaránt ragadós volt. Aki összefutott vele, valahogy bátorságot kapott a rá váró feladatokhoz. És azt különösen szerették benne, hogy az öreg Szatmári sohasem panaszkodott. Nem szidta a szomszédot, az időjárást, a politikusokat, nem mesélte el, hogyan sajog a feje, a térde, a lapockája, nem kevesellte a nyugdíját és az elvetemült emberek büntetését. Igen, talán azt mondhatjuk, elégedett ember volt. De csak talán, mert bár ritkán emlegette, azért egy apróság mégiscsak nyomta az ő lelkét is. Templomos ember volt világéletében, még akkoriban is kitartott, amikor ez nem volt olyan egyszerű. Mi nyomta hát a lelkét? Nem más bizony, mint a saját neve: szeretett volna magának egy jóféle bibliai nevet. A fiai: Dániel, Mihály és Péter meg a testvéröccsei: Pál, János és Tamás mind-mind ott sorakoztak a szent könyvben, csak neki magának nem jutott ki ez a tisztesség, őt a szülei az apja nevére, Imrének keresztelték. És hiába tudta, hogy az apja, a nagyapja, de még a dédapja is Imre volt, s hogy szép hagyomány volt az elsőszülöttnek továbbadni a nevet, neki ez nem adott megnyugvást. Hiába vigasztalta a szomszéd tanító kisasszony is, hogy ennek az Imre névnek is szép jelentése van: uralkodót, hatalmasat, híreset jelent, csak elhúzta a száját, és titokban mégis sajnálta magát egy icipicit. Nem panaszkodott, csak úgy hordozta ezt a sérelmet, mint Pál apostol a tövisét. Türelemmel. A fiai csak legyintettek rá, ha szóba került. Á, nem olyan fontos az - gondolták -, ha nagyon izgatná az öreget, biztosan többet nyaggatná őket miatta. A menyei közül a legfiatalabb felajánlotta, hogy ő kijárja a hatóságoknál az apósának a névváltoztatást szívesen, de aztán jött a gyerek, és minden maradt a régiben. El is felejtődött, mert ahogy már mondtam, az öreg Szatmári nemigen panaszkodott. Legfeljebb a szomszéd Julis néni félkegyelmű fiának, a Filkónak, akit különösen szeretett. * * * Filkó eredetileg Fülöp néven látta meg a napvilágot, csak hát nem volt egészen olyan, mint a többiek. Kicsit hebehurgya volt meg értetlen, sose tudta, mihez hogy fogjon. Ha csendben kellett volna maradni, biztosan szómenése volt, ha kérdezték, akkor meg nem válaszolt, csak hebegetthabogott. Volt valami papírja is, hogy nincs rendben az esze, de azért a többi gyerek ettől még nem kegyelmezett neki. Ahol tudták, kicsúfolták, a bolondját járatták vele. Apjaanyja se igen tudta megbocsátani neki, hogy annyira másmilyen, mint a többiek. Minthogy itt is csípték, ott is marták, Filkó legszívesebben Imre apó portáján tartózkodott, ahol senkinek nem volt útban. Ha az öreg dolgozott, Filkónak is talált elfoglaltságot, ha üldögélt, nem zavarta a pihenésben a legényke. Ez volt az egyetlen hely, ahol kedvére locsoghatott vagy hallgathatott, és mivel mindkettőt szabadon tehette, ez volt az a hely, ahol a legszebbnek látta a világot. Mióta kimaradt az iskolából, nem is igen volt más társasága. Imre apóval metszette a szőlőt, szerelte a biciklit, élezte a kaszát, fejtette a borsót, porolta a szőnyeget. Esténként pedig vele faragta a szép míves pipákat meg csigatészta-készítő bordákat. Persze mindkettőnek épp annyi értelme volt csak, hogy eltöltsék az időt kedvükre, mert hát ki ér rá manapság pipázni vagy kézzel készíteni a csigát a levesbe?! Filkó és az öreg Szatmári Imre apó tehát sok időt töltött együtt, és a munka meg a faragcsálás közben valahogy mégiscsak szóba került olykor ez meg az, még a bibliai név dolga is. Filkó pedig - mert ha nem volt is lángelme, azért tökfilkó sem volt - bizony megérezte, milyen fontos, milyen súlyos kérdés ez az ő kedves öreg barátjának.- És imádkozott érte, hogy benne legyen? - tette föl a kézenfekvő kérdést, mert Imre apó válasza a gondokra általában ezzel kezdődött.- Ugyan már, hát nem olyan fontos az, te Filkó! - tiltakozott az öreg. Nevetett, legyintett, és nem is igen említette már aznap a dolgot. . De vagy két hónap múlva megint csak arra került a szó. Filkónak pedig szöget ütött a fejébe a dolog. Mikor pedig az is kiderült, hogy ősszel Imre apó betölti a nyolcvanadikat, már készen is volt a terv. Filkó imádkozott, imádkozott, aztán amikor már elég bizonyosnak érezte az ügyét az Úristennél, elszántan nekiállt betűzni a Bibliát, hogy meglelje benne az Imre nevet. Az, hogy esetleg nem talált meghallgatásra, fel sem merült benne. Hiába, nem mindenki olyan hitetlen, mint a sok okos ember szerte a világon. * * * Olvasott Filkó rendületlenül. Érdeklődéssel a Teremtés könyvét, ámulva a Kivonulást. Végigbaggatta a törvényektől és rendelkezésektől hemzsegő maradék mózesi könyveket. Józsuénál kicsit feléledt, a történeteket lassan már egész jól tudta követni. Csak a sok idegen névvel küszködött egy kicsit. Közben sajnos arra is rá kellett jönnie, hogy a Biblia nem éppen rövid, könnyű olvasmány. Nagyon kicsi betűkkel van írva, kép meg egyáltalán nincs benne, csak hátul valami térképek. A vártnál sokkal lassabban haladt vele, a nagy nap pedig közeledett. Szegény Filkó még enni meg aludni is elfelejtett időnként a nagy igyekezetben, annyira szerette volna már megtalálni, hova is rejtette el az Úristen az Imre nevet a könyvében. Már az öreg Szatmárinak is feltűnt, milyen sápadt, milyen fáradt ez a gyerek mostanában. Szólt is a szomszédasszonynak, de az csak letorkolta:- Hát biztos nem a sok munkától fáradt az a mihaszna kölyök, merthogy ki se mozdul a szobájából, de a lámpát, azt bezzeg még éjjel is folyton égeti. Megvert vele az Isten, az már biztos! Az öreg nem akart vitatkozni. Megvolt a maga véleménye, sőt a maga elfogultsága is. Mert sokszor eszébe jutott, hogy bizony-bizony sokkal unalmasabb lenne az élete e nélkül a gyerek nélkül. Ha őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy a Filkó gyereket egy icipicit még az unokáinál is jobban szereti, pedig az valószínűleg nagy bűn lehet. De azok a lurkók csak jönnek, szaladgálnak egy sort, aztán már rohannak is tovább. Nem, nem volt elégedetlen velük Imre apó. Tudta, hogy így van ez rendjén, ez a sora, de azért a szíve mélyén sejtette, hogy magányosabb és valószínűleg nyűgösebb lenne a kajla szomszéd gyerek nélkül. * * * Hát bizony eljárt az idő, rövidültek a nappalok, veresedtek a levelek, érett a szőlő, de szegény Filkó még mindig csak az ötszáztizenharmadik oldalon tartott az olvasásban. Nem egészen a könyvnek a felénél. Úgy tűnt, a helyzet reménytelen. Semmi esélye, hogy végezzen, hiszen már csak tíz nap van vissza. A fiú szomorúan csukta be a könyvet.- Hát már neked se vagyok elég jó? - nézett föl keserűen az égre. - Te is csak azokkal törődsz, akik okosak meg menők meg szuperek?! - sóhajtott. - Pedig nem is magamnak kértem... (Itt álljunk meg egy szóra, és képzeljük az Úr helyébe magunkat. Nem irigyeljük, ugye? A magam részéről passzolnék is. Semmi megoldási javaslatom nincs. Na jó, lássuk, mire telt neki.) Nos, újabb kilenc nap múlt el, Filkóban pedig olyan nagyon megrogyott a remény, hogy az eddigi viharos olvasási tempót is lejjebb adta. Igazából nem merte egészen föladni, mert azért volt benne istenfélelem. Az is világos volt a számára, hogy Isten nyilván megsértődne, ha végképp abbahagyná a keresést. Csak egy kicsit elfáradt, na meg más dolga is volt. Próbált valami ajándékfélét készíteni öreg barátjának a születésnapjára, ha már azt a régi vágyát, azt az igazit nem sikerül valóra váltania - mármint valószínűleg. Egy nagyobbacska deszkadarabot faragott ki szép oválisra. Valami tálcaféle lesz, majd tesznek bele szőlőt meg körtét, jól fog mutatni az asztalon. Kár, hogy faragni az öregtől tanult, nem lesz ez valami nagy meglepetés. Mindegy. Erre telik az ő eszéből. Csak azt nem tudta kitalálni, mit faragjon rá: gyümölcsöt, virágokat vagy csak kacskaringós vonalakat. Netán az öreg nevét. Juj, azt semmiképpen! Hát éppen azt nem kéne leginkább! Filkó félretette a tálkát, és sóhajtva a Biblia után nyúlt megint. Az ötszázharminchatodik oldalon járt. * # * Hogy azon az éjszakán mit hogyan rendezett el az Úristen, az maradjon az ő titka. Én csak annyit tudok, hogy másnap reggelre - a nyolcvanadik születésnapra - Imre apó neve szerepelt a Bibliában. És hogy mennyire igazán az ő neve volt, azt láthatta, aki látta. Mert az öreg - hol sírva, hol nevetve - mindenkinek megmutatta, aki csak arra járt, annyira büszke volt rá. A legjobban persze Filkó képe ragyogott, aki azon az éjszakán ezt az igét faragta az ovális tálka közepébe: „BűnelMRE ne emlékezz!”- Sokan emlékeznek Ditta néni kedvességére és türelmes természetére. Hogyan került Szárszóra?- Budapestről, a Ferencvárosból a Mátrán keresztül vezetett az utam a Balatonhoz. A Deák Téri Evangélikus Leánygimnáziumban érettségiztem 1950-ben. Nem sokra rá férjhez mentem Rédey Pál evangélikus lelkészhez, aki a Ferencvárosban szolgált, később tanított is - egyháztörténetet - a teológiai akadémián. Amíg kicsik voltak a gyermekeink, sokat nyaraltunk a mátraszentistváni evangélikus üdülőben. Nagyon szerettünk ott lenni, és amikor 1963-ban megürült a gondnoki állás, elvállaltam. Visszanézve ez a harmincfős üdülő lett a „tanulóhelyem” a későbbi szárszói feladatokhoz. Tíz évvel később, amikor Szárszón ürült meg a gondnoki hely, elvállaltam - igaz, kicsit félve - a vezetői posztot.- A régi szárszói épület a mostanihoz képest sokkal szerényebb körülményekkelfogadta a pihenni vágyókat, mégis nagyon sok ember életében meghatározóvá vált a hely. Meséljen, kérem, az akkori nyarakról.- Húsz szobában hatvan-nyolcvan, de volt, hogy száz főt helyeztünk el, közöttük mindig nagyon sok gyerek volt. Nyár elejétől szeptember közepéig fogadtuk főleg a lelkészcsaládokat, de más üdülni vágyó evangélikusokat is. Később számos ifjúsági konferenciának is helyszíne volt az üdülő, nemegyszer pedig fogyatékkal élőket is nyaraltattak nálunk a hűvösvölgyi otthonból. Én már tavasztól kezdve folyamatosan kaptam a jelentkezéseket, ki mikor, hány fővel érkezne, melyik család kivel szeretne egy turnusban nyaralni, és így tovább. Körülbelül két héttel az első csapat érkezése előtt a segítőimmel lementünk, hogy kitakarítsunk, és előkészítsük a terepet.- Az üdülő a Jókai utcának a Földvár felőli részén található, körülbelül két kilométerre a központtól. Hogy oldották meg a bevásárlást?- Eleinte gyalogosan vagy biciklivel. Sőt emlékszem, hogy az első évben csónakkal! Volt az üdülő területén egy öreg csónak, és az akkori N Qc N is> < szakácsnőm férje vállalta, hogy azon elvisz minket. Mivel közvetlen vízparti helyről van szó, egész jól működött a dolog. Később aztán kaptam egy Trabantot - ehhez persze meg kellett tanulnom vezetni -, ezt idővel egy Wartburgra cserélték. Ha jól emlékszem, ez külföldi támogatással történt.- Ha már a külföldöt emlegetjük: ugye jól tudom, hogy nem csak magyar vendégek pihentek Szárszón?- Igen, valóban volt csereüdülési lehetőség az akkori Kelet-Németország evangélikus lelkészeivel. Nemcsak onnan jöttek ide lelkészcsaládok, de a mieink közül is mehettek Tabarzba, ha jól emlékszem.- Kellemes emlékekek és kedves vendégek a balatoni három évtizedből?- Nagyon sok van, nehéz is lenne kiemelni közülük. De talán ha a zenészeinkre gondolok, sokat nyaralt Szárszón például Szokolay Sándor evangélikus zeneszerző. Előszeretettel hallgatta a palócvidéki Mari nénit, aki takarítás közben mindig énekelt, főleg népdalokat. És mindenki számára emlékezetesek Peskó György orgonaművész tréfái is. A mai napig szívesen idézem fel a kőröshegyi templomban adott koncertjeit; ezekre az egész üdülői csapat mindig átvonult.- Visszagondolva erre a harminc évre mi jut eszébe?- A családias hangulat, az esti beszélgetések és játékok, a vidám gyereksereg, de jól emlékszem fákat kidöntő viharokra is... Nem is tudnám felsorolni. Ha visszagondolok, ma is elcsodálkozom, hogyan tudtam ezt a nagy felelősséggel járó feladatot ellátni. A kezdeti aggodalmak ellenére idővel belejöttem, mert mindig kaptam hozzá fentről erőt és segítséget. Mindig igyekeztem, hogy mindenki jól érezze magát, finom és bőséges legyen az étel, és az üdülőben töltött idő valódi pihenést adjon a vendégeknek. Hálás vagyok Istennek, hogy a három évtized alatt soha nem történt semmi nagyobb baj. Szép évei voltak ezek az életemnek. ■ Boda Zsuzsa
