Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-13 / 15. szám
Evangélikus Élet NAGYHÉT 2014. április 13. *■ 9 NAGYPÉNTEK - ZSID 10,11-18 Főpapi áldozat „Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket” Ez Jézus nagypénteki áldozatának eredménye. Ez az, amire az ószövetségi papok - bár naponta mutattak be áldozatokat - képtelenek voltak. Mert az ő áldozatuk nem tudta megtisztítani a bűntől azokat, akikért bemutatták. Legfeljebb kultikusan, azaz külsőleg tehette tisztává őket, miként az előző fejezetben olvassuk: „Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek” (Zsid 9,13) Krisztus áldozata - szemben az ószövetségi áldozatokkal - az ember belső világában végzi el hatékonyan a bűntől való megtisztítás és megszentelés művét. Az ószövetségi papokhoz hasonlóan Krisztus is Istennek ajánlotta áldozatát, de nem azért, hogy Istenre hasson vele, hanem azért, hogy Isten felhasználja az ő halálát a hívők életében: valóságosan megtisztítsa őket a bűntől, és ezzel megmentse őket a haragtól és a kárhozattól. Amikor Jézus nagypénteken meghalt a kereszten, ellenségei és tanítványai egyaránt úgy gondolták, hogy küldetése kudarcot vallott. Hiszen gyalázatban és erőtlenségben halt meg. Arra senki nem gondolt, hogy amit életében - igehirdetésével és csodáival - nem tudott elérni, azt majd éppen halálában fogja beteljesíteni. Hiszen emberi felfogás szerint amit élete során nem ér el valaki, azt többé már nem érheti el. Halálával minden lehetőség kihullik a kezéből. Jézus halála azonban éppen ebben a tekintetben páratlan halál: az ő lehetőségei a halállal nem véget értek, hanem kiteljesedtek. Jézus a halálban nem cselekvésképtelenné vált, hanem - mivel Istennek ajánlotta halálát mint áldozatot - épp halálában lett igazán hatékony és cselekvőképes a kereszt igéjében (íKor 1,18: „logosz... tou sztaurou”), a keresztségben, valamint teste és vére szentségében. „Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt’.’ (Zsid 4,12-13) Halálakor a kereszt élő igéjévé váló Krisztusról mondja ezt a levél szerzője. Hogy akik a földön járt Krisztus beszédét hallva nem ismerték fel bűneiket, nem jutottak bűnbánatra, és nem kezdtek mindennapos harcot bűneik ellen, azokat a kereszt igéje által a halálában is munkálkodó Krisztus rábírja erre. Pontosabban az ige által bennük munkálkodó halála vigye véghez bennük. „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? (...) Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk’.’ (Róm 6,3.6-8) Pál apostol a Római levél 6. fejezetében világosan beszél arról, hogy a keresztség Krisztus halálával egyesít bennünket. A keresztség által - ha hittel engedjük, ha nem állunk ellen - Krisztus halála megfeszíti bennünk az óembert, hogy a bűn számára olyanná legyen, mint a halott, aki zsarnoka parancsszavának többé semmilyen fenyegetésre és unszolásra sem képes engedelmeskedni. Viszont életre támadjon a bennünk élő Krisztus, aki által csak Isten számára élünk, és csak neki engedelmeskedünk. Hiszen korábban fordítva volt: Isten szavára nem mozdultunk, míg a bűn kísértésének szolgaian engedelmeskedtünk. Igaza van Luthernak, hogy naponta „kopogtatnunk kell keresztségünkön” azaz élnünk kell a keresztségben kapott kegyelemmel, és cikkor megtapasztalhatjuk, hogy Krisztus halála nemcsak munkálkodik bennünk, de naponta kerékfordító szegletkőként ad új irányt az életünknek. Az úrvacsorában megtört testével, kiontott vérével hozzánk jövő Krisztus, mint a kereszt látható, tapintható, sőt megízlelhető, élő és ható igéje - ha hittel fogadjuk -, velünk egyesülve megvalósítja a szent cserét: magára veszi bűneinket és azok ítéletét, ugyanakkor nekünk ajándékozza az ő igazságát, tisztaságát, szentségét és mindhalálig rendíthetetlen engedelmességét. így halála bennünk munkálkodva a kárhozat fiaiból Isten megváltott gyermekeivé, az örök élet és az üdvösség örököseivé teremt újjá bennünket. Ezért nagypénteken a kereszt alatt megállva lélekben úgy szemlélhetjük AZ ÜNNEP IGÉJE Krisztus páratlan halálát, mint Isten irántunk való kimondhatatlan nagy szeretetének zálogát, amely által Isten önmaga számára akarja visszahódítani és örökre megnyerni a szívünket. Mert hogy Isten elfogadta Krisztus áldozatát, annak éppen ez a jele: halála által immár kétezer esztendeje munkálkodik a hívők szívében, hogy többé ne a bűnnek szolgáljanak, ne is önmaguknak akarjanak élni, hanem egyedül annak, aki értük meghalt és föltámadott, és aki által Isten úgy tekinthet rájuk, mint szeretett gyermekeire. Mert amit az ószövetség papjainak áldozatai nem érhettek el, amit Isten testben közénk jött Fia sem érhetett el prédikációival és csodatetteivel, az a Golgota keresztjén valóban elvégeztetett és beteljesedett az ártatlan Bárány Istennek szent és szeplőtelen áldozatként fölajánlott halálával: a bűnösök mellüket verve bűnbánatot tartanak és megtérnek, többé nem a bűnnek, nem önmaguknak, hanem egyedül Istennek élnek. Ma Krisztus keresztje alatt nekünk is erre a kérdésre kell választ adnunk: engedjük-e, hogy Krisztus halála naponta munkálkodjék az életünkben? Erre a kérdésre jó választ akkor adhatunk, ha magunkra nézve is igaznak érezzük Pál apostol vallomását: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gál 2,20) ■ Véghelyi Antal NAGYSZOMBAT - ZSID 4,9-11 „Mért rettegnénk sír éjjelét, ha szent sírodra nézünk?” Nehezen kopik ki gondolkodásunkból az a hiedelem, hogy nagyszombat eseménytelen nap. Kihagyhatatlan ugyan a „szent három napból” mégis súlytalan nagypéntek feketéje és húsvét allelujája között. A szokásosnál is több gondot okoz az igehirdetőnek, ugyanakkor szívesen kihagyott istentiszteleti alkalom a húsvéti előkészülettel elfoglalt gyülekezetnek. Különben sem történik nagyszombaton semmi. A „nemes lelkű József” (Liturgikon, 78. o.) Nikodémus segítségével még pénteken, sietve, nehogy megtörjék a szombatot, levette a halott Jézust a keresztről. Miután az új sírba fektette, megnyugodott. Mit tehetett volna még? Elvégezte az irgalmasság utolsó testi cselekedetét. Pilátus is fellélegezhetett, a főpapok is, hiszen a zárópecsét már rákerült a sír szájához hengerített kőre. A „sok ezüstpénz” (Mt 28,12) is ott volt már a sírt őrző katonák zsebében, hogy rablást jelentsenek, ha valami történnék. Bajuk nem esik. Ha hanyagsággal vádolnák őket, „kimentik őket a bajból” Mindenki nyugodtan nézhetett a nyugalom napja, a szombat elé, aki eddig az élő vagy a halott Jézus miatt nyugtalankodott. Ki törődött azzal, hogy pár asszony nem tud aludni a nyugtalanságtól, alig várják a szombat kimenetelét, hogy befejezhessék a sebtében elvégzett temetést, és végre ők is megnyugodhassanak? Nagyszombatra senkinek sincs programja. Eseménytelen nap ígérkezett. Ha nagyszombat ilyen súlytalan nap lenne, a különben olyan szűkszavú hitvallások nem tennének olyan hangsúlyt a Credo „eltemették” passzusára. A valóságos emberré és valóságos halottá lett Istent valóságosan eltemették. A naini ifjú temetési menetét megállító Jézus saját magát nem mentette meg. Holtan nyugszik. Ez a szombat az első és egyetlen tökéletesen megtartott szombat. Egy régi nagy rabbi azt mondta, hogy ki lehetne kényszeríteni a Messiás eljövetelét azzal, ha Izrael egyszer igazán megtartaná a nyugalom napját. Megtörtént, nem kellett kényszeríteni: a Messiás elvégezte a megváltás művét, önként letette az életét. Sírjában is az Atya kezében nyugodott. Az evangélisták és az apostolok húsvét felől látják ezt a tétlen nyugalmat és az eseménytelen napot. Péter első levele harmadik részének van pár mondata, amely előtt csak a bizalom alázatával és Isten titkainak kijáró tisztelettel állhatunk meg. Krisztus pokolra szállásáról, a „börtönben lévő lelkekhez” való leszállásáról van itt szó. Az üzenet „ruhája” lehet idegenszerű, az üzenet azonban ránk van szabva: Krisztus azokhoz is „testközelbe” ment, akik előtte, de az Eljövendőben reménykedve haltak meg. „A sírban testileg, a pokolban lelkileg mint Isten, a paradicsomban a latorral, a trónuson az Atyával és a Lélekkel együtt voltál, mindeneket betöltve, felfoghataüan Krisztus!” - éneklik Keleten. (Liturgikon, 78. o.) „Istent, akinek minden él, jöjjetek, imádjuk!” - éneklik Nyugaton. „Isten számára mindenki él!” - foglalja össze nagyszombat üzenetét egyházunk Liturgikus könyve. Krisztus keresztségünkben bevon életébe és halálába, hogy életünkben és halálunkban hozzá tartozzunk. Ezért lett emberré, fájdalmak férfiává, halottá is. Ezért támasztotta fel az Atya. Egy híján hetven esztendeje, 1945. március 25-én, virágvasárnap késő délutánján láttunk a falunkban utoljára magyar páncélosokat. A veszprémi fennsíkon vívott utolsó dunántúli tankcsatából megmenekült maradékot. A katonák csak pár évvel voltak idősebbek nálam, az akkor tizenhat éves suhancnál. Csapzottak voltak és éhesek, sietve kapták be, amit édesanyám és a szomszédok kínáltak nekik. Akkor még volt miből. Búcsúzáskor az egyik megkérdezte apámtól: „Mire maradnak?” Apám kérdéssel válaszolt: „Mire mennek?” A tankok tovacsörömpöltek. Azután csend lett. Fullasztóan sűrű, nehéz csönd. Milyen jó volt, hogy maradt még egy eseménytelen éjszakánk, mielőtt másnap, nagyhétfő reggelén megtudtuk, mire maradtunk. Krisztus sírban nyugovása reménységre bátorít: a halálban is testvérünkké lett. Akkor sem szégyell bennünket, amikor igazában el sem tudjuk képzelni, mire megyünk, mire maradunk halálunkban. Ott voltam apám halálánál, láttam öcsém agóniáját, belesimogattam halálába, Oldalpárunk illusztrációi a hazánkban április 10-étől látható, Isten Fia című amerikai film jelenetfotóinak felhasználásával készültek. SONOFGODMOVIE.COM AZ ÜNNEP IGÉJE mégsem tudom elképzelni magam halottként. Nem tudom, mire maradok, és mire megyek. Nem tudom, hogy képes leszek-e valamit mondani. Nem tudom, hogy mellettem lehet-e akkor valaki az enyéim közül, vagy akár egy idegen is, aki belesúgja vagy belekiáltja a fülembe Jézus nevét. Lesz-e ott valaki, aki végigkísér, ameddig ember embert elkísérhet. Senki sem mondhatja, hogy ő már nyugodtan van ebben a vonatkozásban. Még nem mentünk be a nyugalomba. Az a jó, hogy Krisztusnak van türelme újra és újra elmondani és elmondatni, hogy ő ott lesz. Az agónia kínjában és a halál csöndjében is. Ő tudta, kire marad. Azt ígérte, hogy mi őrá maradunk, aki halott volt, de íme, él és éltet. A katonák nem tudták, hogy mi mire maradunk, és ők mire mennek. Anyám útravalója is hamar elfogyhatott. Ha egyáltalán ehettek belőle. Krisztus számunkra jobbról gondoskodott. A halál csöndje és a feltámadás reménysége felé menetelüket nem csupán várja, keresztségünkben, testének és vérének szentségében önmagát ajándékozza útravalónak, hogy el ne vesszünk az úton, hanem bemehessünk az ő nyugalmába, bár az út a sír nyugalmán át visz. De hozzá, aki egy régi imádság szerint eltemettetett, hogy a mi sírunkat megmelegítse. Ő segítsen bennünket, hogy így merjünk meghalni. „Krisztus, a te sírod a mi föltámadásunk forrása!” (Liturgikon) ■ Fehér Károly
