Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-13 / 15. szám
8 -m 2014. április 13. NAGYHÉT Evangélikus Élet HETI ÜTRAVALÓ „Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne” (Jn 3,14-15) Böjt 6. hetében, nagyhéten az Útmutató reggeli és heti igéi az Úr Jézust mint alázatos Királyt, az új szövetség szerzőjét, a fájdalmak emberét, az élők és elhunytak üdvözítőjét láttatják. „Az Emberfia azért jött, hogy szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45; LK) Ezért Palmarum, virágvasárnap Jézus bevonult Jeruzsálembe; és a zarándokok ezt kiáltották: Segíts! Ments meg! Üdvözíts! „Hozsánna Dávid Fiának! Örökre áldott, ki eljött az Úr nevében, Izráel Királya, Hozsánna a magasságban!” (GyLK 751) „A farizeusok pedig így szóltak egymáshoz: »Látjátok, hogy semmit sem tudtok el-~ érni: íme, a világ őt követi!«” (Jn 12,19) Az ősi himnusz szavaival valljuk: a kereszthalálig engedelmes „Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére!” (Fii 2,11) Pál hirdeti: Isten teljességre vitte a megváltás művét, így békéltetett meg önmagával, és „... abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk’.’ (Róm 5,8) Megigazít és üdvözít Jézus életáldozatáért, ez a reménységünk! Jóbé is valóra vált; Jahve kétszer is így szólt hozzá: „Én kérdezlek, te meg oktass engem!” S ő is úgy válaszolt, mert „most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban’.’ (Jób 38,3; 40,7; 42,4-6) Isten figyelmezteti választottait az ítélet előtt, miként a páska éjszakáján tette: „Eredj, népem, menj be szobádba, és zárd magadra az ajtót! Rejtőzz el egy rövid pillanatra..!’ (Ézs 26,20, lásd 2MÓZ 12,22) Nagycsütörtökön ízleljük: „Emlékezetessé tette csodáit, kegyelmes és irgalmas az Úr!’ (Zsolt 111,4) Az utolsó vacsora közben Jézus rabszolgamunkát végzett: megmosta a tanítványai lábát, mert,,«/:/ megfürdött, annak csak arra van szüksége... példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,10.15) Az úrvacsora szereztetési igéit reformátorunk s az evangélikusok szó szerint értik: Megyétek, egyétek, ez az én testem... Epohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedj étek..!’ (íKor 11,24.25) „A kegyelem oltáránál lépj Isten elé, mondván: jó Uram! A te igéd igaz - nem kétlem -, és én erre eszem, iszom veled; legyen nékem akaratod és igéd szerint” - tanítja Luther. Nagypénteken Jézus halálra adatott a bűnökért; így lett nyilvánvaló az evangélium: „...úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) A szemtanú János a kereszt alól tudósít Isten Bárányának haláláról: „Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: »Elvégeztetett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét!’ (Jn 19,30) S Pál a békéltetés szolgálatát végzi: „Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,20) Nagyszombat üzeni: számára mindenki él. „Hallgasd meg Uram, imádságomat, jusson hozzád kiáltásom!” (Zsolt 102,2) „Meghallottad szavamat... és megváltottad életemet’.’{JSir 3,56.58) „A keresztfához megyek...” (EÉ 208) ■ Garai András IX0YC NAGYCSÜTÖRTÖK - JEL 19,9-10 Egy asztal Egy asztal. Régóta ülünk már körülötte. A násznép öröme mindig csodás. Újabb és újabb táncokra hív a zenekar. A felszolgálók fáradhatatlanul hozzák az ételeket és a bort. Zavartalan a jókedv. Itt is, ott is nagy nevetések törnek fel. Talán amiatt, hogy minden olyan tökéletes, tűnik fel az az árnyalatnyi zavar, amely bekúszik, szinte rejtve, az asztalok közé. Amikor később visszagondolok, akkor tűnik fel, hogy nem is vettük észre igazán, csak mély érzésként futott át agyunkon, hogy valami nincs rendben. A zene ugyanúgy szól. A felszolgálók töretlenül hozzák a tálakat és a kancsókat. Arcukon feszültség ül. A kancsók nincsenek tele. Szemben velem Jézus ül. Az édesanyja a fülébe súg valamit, ő a fejét rázza. Aztán egy idő múlva mégis felkel az asztaltól. Az ajtóhoz ballag. Nem siet. Beszélget a bejáratnál álló szolgákkal. Azok először nevetnek, aztán a fejüket rázzák. Valamire rá akarja venni őket? Elsodor egy újabb tánc. Amikor visszatérek, Jézus ismét ott ül az asztalnál. A násznagy körül zajlik valami. Hatalmas testű öregúr. Ő rendezi a lakodalmat. Olyan, mintha mindenhol jelen lenne. Most a vőlegénnyel beszél, aki értetlenül néz rá. A szolgák Jézusra mutatnak. Aztán itt is, ott is összesúgnak. Hetek, hónapok teltek el. Máshogy látom már azt, ami ott történt. Később derült ki, hogy a menyegzőn elfogyott volna a bor, ha Jézus nem lép közbe. Igaz, véget ért volna a mulatság hamar, de már ez is máshogy érint. A lakodalom hatalmas jelképpé lett számomra, az öröm jelképévé. Az ember örömévé. Ez volt veszélyben. Az ember öröme. A szolgák később vizet mértek ki a kancsóba. A násznagy csodálkozott, hogy milyen jó a bor, amely a vízből lett. De nem a víz a fontos, sem a bor, hanem az emberek öröme. Amely így megmaradt. Jézus miatt. * # * Egy asztal. Nem ülök mellette. Kint ülök az utcán. Bent pazar csillogás. Nézek befelé az ablakon, és tele vagyok azzal a keserűséggel, amelyet azok éreznek, akik tudják, milyen valamiről végképp lemaradni. Az ajtó bezárult már. A vacsora elkezdődött. Az asztaltársaság igencsak vegyes. Szinte elütnek a környezettől. Az ételeket ragyogó edényekben, míves tálakban szolgálják föl. Az evőeszközök mindegyike műremek. A poharak kristálya szivárványszínűen csillog a csillárok fényében. Az asztalnál ülők toprongyosak, sehogy sem illenek ide. Ünneplő ruhában vannak, de bőrükön a szabadban élők érdessége látszik. A kezek kérgesek, a hajak töredezettek, a testek görnyedtek. Sokuknak nincs lába vagy keze. Mégis irigykedve nézem ezt az asztaltársaságot. A meghatott öröm árad szét rajtuk, mintha megtiszteltetés lenne számukra az, hogy itt lehetnek. Én is annak érezném már, de nekem már késő. Meghívtak engem erre a vacsorára, de visszautasítottam a meghívást. Tudom, hogy hiába magyaráznám, hogy mennyire fontos berendeznie az embernek azt az életét, amelyet kapott. Hogy halandóságunknak van néhány olyan vonása, amelyért felelősséggel tartozunk. Hogy nagyon is fontos néha kiszakadnunk a globális nagy örömökből, és arra kell néznünk, ami feladatunk itt és most. Kell egy hely, egy föld, ahol megvethetjük a lábunkat. Helyünk a világban. Van, akinek ez egy szántóföld, van, akinek egy ház, egy otthon. Van, aki ezt egy közösségben látja, egy családban vagy gyülekezetben. Aztán az életnek működnie is kell. Van, aki ökröket vesz a földjét művelni. Van, aki csak pénzt akar keresni vagy hatalmat szerezni, hogy menjenek a dolgok. Aztán a legfontosabb, hogy mindezt tovább is kell adnom. Meg kell házasodni, és gyermekeket kell a világra hozni. Talán ez a három tűnik a legfontosabbnak abban, hogy az életünk látsszon, hogy nyomot hagyjon. Egy hely, aztán hogy működjön, és hogy továbbadódjon. Még most is megkísért, hogy higgyek ebben az ostobaságban. Hogy veszni hagyjam ezt a tündöklő csodát, amelyet most kívülről bámulok csupán, amely maga az örökkévalóság. Bár lehetnék ott bent a furcsa asztaltársaság tagjaként. Bár ülhetnék ezekkel a boldog koldusokkal. Homlokom az ablakra támasztom. Aztán az asztalfőn ülő messziről meglát. Arcára szánalom ül. Feláll a székéről, odasiet az ajtóhoz, csaknem fut. Nyakamba borul, és AZ ÜNNEP IGÉJE megcsókol. Boldog az, aki Isten országának vendége. # # # Egy asztal. Nem ülök mellette. Hogy is ülhetnék, hiszen csupán egy látomás! Csodás, vigasztaló látomás. A Bárány menyegzőjének asztala. Minden üldözött reménye. A szenvedők számára bátorságot ad, hogy a végén majd minden jó lesz, hogy a szenvedésnek, üldöztetésnek van értelme. A kínokat átélők számára különösen fontos kérdéssé válik, hogy vajon elkülönül-e a jó a rossztól. Őket nem lehet a nagy általános, mindent betöltő szeretet gondolataival meggyőzni. Számukra a világ erőszakosokból és áldozatokból áll. Kell, hogy legyen valami elégtétel. Ez a Bárány menyegzőjének asztala. Egy látomás. Ez a látomás arról beszél, hogy Isten nagyon is odafigyel az ő népére. A szenvedők pedig tudhatják, nekik helyük van ott. Ez a tudat bátorságot ad nekik. Engem nem üldöznek. Nem kell naponta, életemet kockáztatva megváltanom, hogy keresztyén vagyok. Nekem nem jókból és rosszakból áll a világ. De ez az odafigyelés engem is bátorít. * * * Egy asztal. Állunk, térdelünk körülötte. Ez a mai nap asztala, az úrvacsora asztala. Talán időnk sincs ebben a néhány percben az asszociációk sokaságát végiggondolni. A páska ünnepét és az utolsó vacsora poharát és kenyértörését. Gondolataink közepe Jézus. Amikor eszünk ebből a kenyérből és iszunk ebből a pohárból, halálát hirdetjük, amíg eljön. Halálát, mely visszaadja az ember veszni látszó örömét. Halálát, mely leültet minket az örökkévalóság asztalához. Halálát, mely megmutatja odafigyelő jelenlétét most és az utolsó napon is. Miatta állunk most itt. A fiatal postásfiú a feleségével, a több nyelven tudó idős asszony, az áldozatos nagymama, a teológiai professzor, a minisztériumi tisztségviselő, a briliáns zeneszerző, a munkanélküli fiatalember, a mérnökhallgató és a többiek. És én. Kezemben a kenyér és a bor. Jézus nevében meghatottan mondom: „Békesség néktek!” ■ Koczor Tamás
