Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-04-06 / 14. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014.' április 6. !► 5 Oltszakadáti szórványest a Polgárok Házában Orgona szenteltetett - kántor kerestetik ► Zöldéit és zeng a Káli-medence. A Balaton-felvidék kedvelt hepehupái és hullámai közt nemcsak a tavaszi megújulást, hanem Isten dicsőségét és az eljövendő húsvét örömét élheti át a látogató. A kővágóörsi evangélikus templomban mostantól új orgonán szólalhat meg ez az üzenet. A pályázati úton nyert tekintélyes hangszert március 30-án, böjt negyedik vasárnapján Ittzés János nyugalmazott püspök szentelte fel. ► A Kárpát-medencei magyar népművészet rendezvénysorozat keretében az idei évadban Erdély szórványközösségei mutatkoztak be Budapesten a Polgárok Házában. A Beszterce megyei Zselyk és a Barcaság után - a sorozat záróalkalmán - ismét egy evangélikus közösség, a Szeben megyei Oltszakadát történetével és népművészetével ismerkedhettek meg március 28-án este az érdeklődők. A település a 16. század idején vált protestánssá, 13. században épült temploma a szász evangélikus püspökség fennhatósága alá került, ám a gyülekezet már egy 1768-ban keletkezett levélben „magyar egyházközségként” definiálta önmagát, s anyanyelven prédikáló lelkészt kért. Alsószoknya, ráncos rokolya, fekete kötény élénk színekkel varrva, rá fehér kötény, ugyanúgy élénk színekkel hímezve, ezeket lekötik a piros posztópántikával, oldalt még egy virágozott pántika lóg. Vállbán a virágozott, hímzett ing, melyen télidőben a mellrevaló, nyáridőben pedig a lájbicska kerül. A fejen pedig párta - mutatja a viseletét az egyik fiatal lány. Báránybőrből készült mellrevalója is díszes, rajta az évszám: 1926. Az örökölt és féltett viseleti darabokat csak konfirmációja után öltheti magára először leány és legény egyaránt, hogy húsvétkor abban járuljon először az oltárhoz úrvacsorát venni. Az idei virágvasárnapon azonban „csak” Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékeznek a mintegy hatszáz lelkes településen - nincs gyermek, aki díszes viseletben a „nagy keresztények” sorába lépjen... Bár Oltszakadát etnikai összetétele az elmúlt másfél évszázadban alig változott, és ez a maroknyi magyarság kivételes életképességét tükrözi - állítja dr. Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató -, a közösség mégis létszámának csökkenésével küzd. Megmaradásukban döntő szerepet játszott a templom és az iskola, ám a faluban ma már csak az elemi iskola 1-4. osztályában tanulhatnak anyanyelvükön a gyerekek. A legény- és leányegylet, az asszonytársaság és a szomszédság intézménye - az egykori szász egyházi norma maradványaként - pontosan meghatározza az egyének szerepét és helyét a közösségben. Történelem és folklór fényképen és színpadon - ezt nyújtotta a Budapestre érkezett negyvenhét fős oltszakadáti csoport. Megdöbbentő: az egykori határőrtelepülés evangélikus egyházközségének egynegyede (!) jött el „bemutatkozni” az anyaország fővárosába. Az Ádám Gyula és Kovács László Attila fényképeiből összeállított tárlatot Pozsony Ferenc néprajzkutató nyitotta meg, aki maga is végzett kutatásokat az evangélikus faluban. A művészi igényességű fotográfiák többsége a húsvéthétfői kakasütés mozzanatait örökítette meg. A kakas feláldozásával járó szokás Oltszakadáton elsősorban ügyességi játéknak számít. A kakasnak ugyan szintén a bűnösségéért kell lakolnia, akárcsak a Brassó megyei Apácán (hiszen elárulta a falusiakat a rájuk törő ellenségnek), ám „kivégzését” itt nem előzi meg az ítélkezés színdarabja. A fényképek elkészítését Kovászna Megye Tanácsa támogatta a szórványprogram keretében - emelte ki a Híd - Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke, Serfőző Levente, akinek köszöntő szavai után az est a díszteremben folytatódott. A gyülekezet lelkésze, Illyés Sándor (bal alsó képünkön) - egyházi énekekkel és Reményik-versekkel tarkítva - a község történelmét és szokásait ismertette, majd a fonóbeli szorgos munka, mégis önfeledt szórakozás tárult a közönség elé az oltszakadáti Őszirózsa Band zenei kíséretével. A népdal, nóta, magyar és szász tánc különleges egyvelege éppúgy az évszázadok, valamint az együtt élő románok és szászok különféle hatásait tükrözte, mint a bemutatott viselet. Záróakkordként az est díszvendége, Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke (jobb alsó képünkön) köszönte meg szervezőknek és résztvevőknek egyaránt, hogy az erdélyi szórvány megmutathatta hagyományai mellett életerejét és élni akarását. Az est végén a kötetlen beszélgetés közben oltszakadáti pálinkát és hanklich nevű szász lepénykülönlegességet kínáltak, majd az oltszakadáti vendégek rögtön táncra is perdültek a csoportjukat elszállásoló kőbányai testvérgyülekezet tagjaival. ■ Veres Emese-Gyöngyvér A szélrózsa minden irányából érkeztek a Kővágóörs-Révfülöp-Kapolcsi (Sión) Evangélikus Egyházközséghez szorosabb és lazább szálakkal kötődők. Ittzés János püspök Győrből, az orgona felavatója, Kuzma Levente orgonaművész pedig Szegedről érkezett. A messziről jöttékét Veress István helyi lelkész és családja, valamint az egyházközség felügyelője, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója, dr. Galli István fogadta. Isten igéje és az imádság szenteli meg Isten ajándékait - idézte a püspök Pál apostol szavait a bevezető liturgiái szolgálatban az orgona ajándékára utalva. Ittzés János Jn 6,48-59 alapján hirdetett igét. Az ember útja messzebb vezet annál, mint hogy a napi munka, a napi betevő és az egészség elégséges legyen számára. Egy valódi szükséglet van csupán, és ez az egy épp elég: Jézus Krisztus, a Megváltó, aki halála által éltet bennünket. A Megváltóba vetett hit nélkül semmit nem ér a templom és a gyülekezet - hangsúlyozta a püspök. Ebből a hitből kell, hogy fakadjon az egyház minden öröme. Az orgonafutamok is csupán esztétikailag gyönyörködtetnek bennünket e nélkül a mélységes hit nélkül. Ittzés János /. S. Bach barokk zeneszerző gyakorlatát hozta föl példának. A zseniális Bach minden partitúrája elejére a következő szavakat véste: „Jesu, juva!” azaz „Jézus, segíts!” és minden darabja végén a következő rövidítést használta: SDG, Soli Deo Gloria, azaz „Egyedül Istené a dicsőség” A szent öröm az Istent befogadó szív alázatos és győztes öröme. Engedjük hát, hogy megszülessen szíveinkben az ének - hívta a püspök a gyülekezetét. Az úrvacsora után került sor az orgona megáldására és megszólaltatására (képünkön). A százhetven kilogrammos monstrumhoz már csak állandó kántor kellene - fogalmazott szellemesen és nem minden célzat nélkül Veress István, aki elmondása szerint úgy élte meg, mintha a semmiből pottyant volna oda a nevezett orgona. Imádságban kérte, legyen majd kit odaültetni a billentyűkhöz és pedálokhoz, hogy a „báránykához legelőt is adjon az Úr” Az orgona paraméterei egy nagyvárosi bazilika méreteihez is megfelelőek - mondta az orgonista Kuzma Levente, aki a szavak helyett aztán a zenét választotta. Három darabbal gyönyörködtette a hallgatóságot: hozott egy művet a püspök által is megidézett Bachtól - g-mollfúga -, továbbá Antonio Vivaldi Adagióját és Theodore Dubois Toccatáját. Az istentiszteletet követően agapé következett. A zsongó tavaszban nemcsak a lelkészné frissen sült pogácsája, de a helyi borászok méltán híres nedűje is éltette a lélekben már megelevenedett gyülekezetét. Ittzés János nagy ívű, kényes kérdéseket sem kerülő előadással is készült. Hangsúlyozta: bár az egyház elpusztíthatatlan, felelősek vagyunk a mai helyzetéért, és ezt a felelősséget másra nem háríthatjuk. Először mindig az önvizsgálattal kell kezdeni. Imádkozzunk a szomszédunkért, imádkozzunk a lelkészünkért, és éljünk az Úr szent vacsorájával - buzdította a jelenlevőket. ■ Kinyik Anita Zászlóbontás, túl a gránicon Atyánkfia gyermekkorában nagy sportélet volt a faluban. Persze ezt a korabeli politika is szorgalmazta. Az MHK (Munkára, Harcra Kész) mozgalom mega falusi szpartakiádok megmozgatták a népet, s ha kellett, ha nem, mindenkinek illett valamilyen sportot űzni. Eltekintve most a férfiak körében oly népszerű „félkaros súlyemeléstől”, azért a foci vitte a prímet. A helyi aranylábú gyerekek igazi sztárok voltak, mérkőzéseiken kint volt a falu aprajanagyja. A körorvos meg az öregtiszteletes, akinek még a párttitkár is előre köszönt, emelve az esemény rangját, ott ült az edző mega cserejátékosok között a kispadon. Idegenbe is sokan elkísérték őket, a megye távolabbi pontjaira teherautóval, „ide csak, a szomszédba” meg stráfszekérrel. Menetben azért néhány szőlőkaró mindig került az ülések alá, jó lesz az majd önvédelmi fegyvernek... Atyánkfia is kint volt minden meccsen, lévén apja a helyi Traktor SE mindenese, ahogyan akkoriban mondták: intézője. Efunkció betöltőjének tiszteletre méltó, közmegbecsülésnek örvendő személyiségnek kellett lennie, hogy ne csak intézze a csapat hivatalos dolgait, hanem intézkedjen is, ha például a játékosok között nézeteltérés támad, vagy a szurkolók viselkedése harciasabb a kelleténél. Még a kemény mag a helyi B-közép is szordínót tett fel, ha meccs közben neheztelését fejezte ki nyelvi leleményeikért. A csapat rendszerint a „megye egy” tabellájának elején tanyázott, de valami miatt sohasem tudtak magasabb osztályba lépni. Más területen viszont szép sikereket értek el, hol megnyerték a Szabad Föld-kupát, egyenesen a Népstadionban döntőzve, hol pedig - az ötvenes évek végén! - nemzetközi mérkőzéseket játszottak a túloldali megye egyik D-ligás csapatával. Természetesen azt is az intéző intézte, felhasználva ifjúkori odaáti kapcsolatait, ehhez megmozgatva bizonyos itteni követségi szálakat is. Az odavágóra - nemzetközi mérkőzés ide vagy oda - a már szokott módon, teherautóval utazott a csapat s néhány törzsszurkoló (intéző úr szokott helyén, a sofőrfülkében foglalva helyet). Atyánlfia édesapja, aki civilben tanácstitkár meg anyakönyvvezető volt- ennek ellenére mindenki csak jegyző urazta -gondoskodott nemzeti lobogóról is. Mivel a hivatalos Kádárcímerest nem igazán kedvelte, e célból kölcsönvette az esketéseknél használt, egész asztalt beborító nemzeti színű drapériát. Rászögezték egy jó hosszú rúdra, s feltekerve bedugták a szélső lóca alá. A határőrök mindkét oldalon megcsodálták e szokatlan s már emelkedett hangulatban lévő különítményt, de mivel a papírok s a pecsétek rendben voltak, békében továbbmehettek. (Apjától később atyánkfia annyiszor hallotta a történteket, hogy most, évtizedek múlva is szinte filmszerűen peregnek le előtte az események.) Odaát, az elsőfaluban a helybéliek még csak barátságosan integettek, később a férfiak már levett kalappal köszöntgettek, de odébb, egy színkatolikus sváb faluban az asszonyok már keresztet is vetettek, mikor meglátták őket. Intéző úr el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett. Aztán meghallotta a motorzúgást is elnyomó nótaszót: „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája”Kihajolva az ablakon látja ám, hogy fönt, a fülke főié magasodva áll a kőkemény, majd kétméteres centerhalf, Bányász, s a kibontott zászlóval vezényli teli torokkal éneklő csapatát. Mire apja idáig jutott a mesélésben, szeme mindig bepárásodott, mert eszébe jutott szülőfaluja, boldog ifjúkora meg annak az ősznek felejthetetlen napjai ott, Észak-Erdélyben... ■ OZSVÁTH SÁNDOR
