Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-03-30 / 13. szám

Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. március 30. *■ 5 ÁPRILIS 2. - AZ AUTIZMUS VILÁGNAPJA Igen, már megint. Illetve még min­dig. Az autizmus ugyanis nem tart szünetet. Míg a munka a saját ünne­pén szépen meghúzódik a sarok­ban, kivárja, hogy az ember békésen megünnepelje őt, és csak utána foly­tassa, addig az autizmus mindig je­len van. Egy éve tudunk a jelenlété­ről. Hogy ott van mindennap, min­den órában a kisfiúnk, Misu életében. Néha kevésbé, néha bizony majdnem túlságosan is. Olykor elfáradunk be­le. Máskor meg sokat nevetünk. Misunak eldugult az orra, és csak nagy nehezen sikerült felszabadíta­ni a légzését. Egyedül még nem ké­pes erre, a porszívó meg szörnyű, mert zümmög, és az ő hiperérzékeny idegrendszerét úgy bántja, mintha gyantáznák. Mikor hősies küzdelmek árán a végére érünk a műveletnek, önfeledten felsóhajtok:- Látod, Misu, milyen jó? Most kapsz levegőt. Ő csillogó szemekkel tartja felém a két kis tenyerét a jutalomra várva:- Kapok levegőt!- Ööö, nem, kicsim, kapsz levegőt az orrodon. - Mutatom, hogy gon­doltam. De nem tágít.- Kapok levegőt ide, a kezembe. Hiába, ők jutalommal működnek. Gumicukorért mosakszanak, vil­lanykapcsolásért törölköznek, egy kis hátmasszírozásért elrakják a szennyest. Kedvenc zenéjükért kibír­ják még a bevásárlást is, amely pedig szörnyű, mert sok ember van, és azok tarkabarkák, szaguk van, nyü­zsögnek, egyszerre beszélnek. A boltban zúg a hűtő, kattog a pénztár­gép, villognak a neonfények, a hang­szórón át reklám ömlik a fülünkbe. Szóval rengeteg a borzalom, de a kis esőmanó mindezt valahogy mégis - csukott szemmel és beszorított fül­lel - túléli, ha tudja, hogy a végén ott várja őt kinn az autóban a kedvenc zenéje. Mint most az orrszívás végén is ott a jutalom: a levegő. Jelentsen az bármit is. Csak adná már anya.- Kapom a levegőt - ismétli meg határozottan. Na, most mi legyen? Valamit kap­nia kell, különben hitelem vesztem. De mit? Levegőt nem tudok a kezé­be tenni. Végül két pillecukorral megalkuszunk. Hát... nincs jobb öt­letem, na. Misu boldog. Bámulja elragadta­tott képpel az édességet. Szagolgat­ja, tapogatja, észleli, de nem eszi meg.- Ügyes voltam. Kaptam levegőt. A repülőgép megy a levegőben. Hoppá! Nézi, keresi benne a repü­lőgépet. Khm. Na, most hogyan to­vább, édesanyám?!- Misu, ez nem levegő, hanem le­vegős cukorka. Nézd, milyen könnyű! Na, megeheted. A repülőgép fenn a magasban, a levegőben megy. Nem a cukorban. Némi csend.- Jó, megeszem. - Sóhaj. - A le­vegőt a cukorban - hagyja rám végül. Hát így telnek a hétköznapok. # * # Az este különösen nehéz időszak. Misu rémesen keveset alszik. Ez ne­ki nem gond, vidáman kurjongat, szemmel láthatóan nem fáradt. Ve­lem ellentétben, aki eredetileg mor­­motának készültem, csak az utolsó pillanatban lettem valahogy mégis ember. Nekem a nyolc óra alvás szent dolog. Senki ne bolygassa, enélkül nem működöm. Mióta Misu segít beosztani az időmet, nehezebben tudom kihozni a napi adagomat a huszonnégy órá­Már megint autizmus? ból. Míg rá nem jöttünk, hogy ő más­képpen működik, még nehezebb volt. Akkoriban három-négy órákat aludt. És még csak négy és fél éves, vagyis nagyon soká nő fel. Próbálkoztunk mindennel: fárasz­tottuk, ígérgettünk neki, bünti is volt, de ő csak kacagott. Nem értet­te, hogy anya feje miért vörös, és mi­ért beszél hangosan, vagy miért fo­lyik a szeméből víz. Igazából mulat­ságos volt számára, hogy ő egy kis futkosással és sikítozással ekkora nagy változásokat képes előidézni. Az, hogy mindez nekem nem jó, eszébe sem jutott. a kis fejemet a párnára! Kell nekem a kis fejem! Nem akarom letenni! Segítség! Mit hihet rólam ez a gyerek! Hogy el akarom venni a fejét?!- Na jó, akkor csak feküdj le szé­pen! Azonnal csend lesz és szép fekvés. Később némi alvás is. Néhány kisau­tóval a feje alatt. * * * Mert ő mindent, mindent szó szerint ért. Már amit egyáltalán ért. Évek óta nyüstöljük reménytelenül:- Misukám, köszönj! Néz nagy szemekkel ártatlanul -Aztán más autista gyerekek szülei adtak egészen elképesztő tippeket. „Cserélj öblítőt, vigyél ki minden erős illatú dolgot a szobájából. Ne egyszerre mosd ki az ágyneműjét, ha­nem mindig csak egy-egy darabot be­lőle, hogy az ismerős szagok vegyék körül, amelyek megnyugtatják.” Nekem, aki élek-halok a frissen mosott ruhák illatáért, hihetetlen volt, hogy ilyen létezik, de bizony, iga­zuk volt. Misu a maga kis fészeksza­­gú ágyában azóta jóval nyugodtabban marad meg. De azért most sem esik túlzásokba. Este - mit este, éjjel! - tizenegy­kor már lámpát oltanék, de ő még nem végzett. Az ágyát beborítják a hat-hétféle puzzle összekevert darab­jai. A hideg futkos a hátamon a lát­ványtól is, ő ellenben elmélyülten rendezgeti a kirakódarabokat. Bámu­latosan biztos kézzel rakja tökéletes rendbe ezt a kaotikus romhalmazt. Mikor végez, gondosan a helyére te­szi a játékokat. A két teljesen egyfor­ma doboz közül a megfelelőbe, an­nak is a szokásos sarkába, a jól be­vált szögben, pontosan ugyanúgy, ahogy volt.- Na, Misukám, most már alvás van - mondom.- Este van, hold van, aludás van - motyogja, hogy lássam, ő figyelt, és tudja, mit akarok mondani. Csak aludni nem akar. Újabb autókat ke­res, amelyeket szétszedhetne és ak­kurátusán összerakhatna - ma úgy századszor - nagy örömmel.- Nem. Most már alszunk - ve­szem ki az autókat a kezéből. Misu ül, mosolyog. Még puszit is ad. Várja, hogy megmondjam a kö­vetkező lépést, amelyet szeretnék, ha megtenne.- Tedd le a kis fejedet a párnára - biztatom. Hatalmas sikítás és kétségbeesett hadonászás a válasz.- Nem, nem, nem! Nem teszem le és nem köszön. Fogalma sincs, mit akarunk tőle. Találkoztunk egy em­berrel: na és? Miért kellene ahhoz fel­tétlenül szólnunk is?- Integess legalább! - kérem. És lám, integet. Bárkinek. Legyen az illető ló, tyúk, autó vagy ember. Eb­ben nem személyválogató. Ezek a dolgok neki elég egyformának tűn­nek. Mondta is, hogy jobban szereti az autót, mint a lovat, mert az csak előre és hátra megy, de a ló „szana­­széjjel” Persze egy integetést azért le­het neki juttatni. De köszönni? Ugyan! Aztán egyszer valaki azt mondta neki:- Misu, mondd a néninek: Csóko­lom!- Csókolom! - vágta rá vigyorog­va. Mindenki éljenzett, esőmanó meg virult. Nem tudta, miért olyan fon­tos dolog ez, de a reakció tetszett ne­ki. Azóta tudjuk, hogy milyen ve­zényszóra fog köszönni a fiunk. * * * Na, igen: kommunikáció. Sok tuda­tos tanítás, irányzott fejlesztés után kezdi a szavakat újrarendezni. Fel­szippantott mondatai után üdítően hat egy-egy önálló gondolata:- Anya, az ablakban van az autós dobozom. Kérem az ágyamba, tedd be! Tudom, hogy nem tökéletes, de nekem gyönyörű! A sok Dsida-vers, Gryllus-dal, Bogyó és Babóca-mese­­részlet után dicsőségesen egyedi, kész kis műalkotás. Mi több, érthe­tő is. Ellentétben az eleinte legyártott szavaival: „esző” „iszó” „lábzó” „kéz­­ző”, „hoppedling”. Lassan valóban szókincsről beszélhetünk. Szó és kincs. Milyen igaz! De né­hány gyöngyszemet mégis megha­gyok kigyomlálatlanul. Békés zene­­hallgatásaim közben néha elfeledke­zem arról, hogy Misu szivacsagya so­hasem pihen, mindent beszippant, és tovább keringet a kicsiben. Valami egészen elszomorító népdal szövegét hallom is egyszer csak vissza a kis esőmanótól: „Ha te tudnád, amit én, te is sírnál, nem csak én...” De az ő változata gyerekbarátabb: „Ha te tudnád, favitéz!” Bevallom, hagyomány ide vagy oda, nálunk ez a dal favitézes maradt. Legalább addig, míg meg nem érti ő maga, hogy miről van itt szó. * * # Néha egyébként még irigylem is. Engem a hideg víztől való beteges ir­tózásom visszatart egy-egy hűvö­sebb napon a strandolástól. Misunak azonban nincs ilyen gondja. Az ép­pen felolvadt hólével teli kádba bol­dogan borzongva merül el nyakig. Ott gubbaszt benne gyönyörűsége­sen vacogva. A szeme ragyog, ezen a területen nem hiper-, hanem hipo­­érzékeny. Keresi, kívánja a hideg érintését, megtapasztalását. Hogy belenyal a jégbe, hóba, azt még csak-csak értem, de ez a fakír­­ság a jeges vízzel nem az esetem. Pró­bálom kicsalogatni. Nehezen sikerül. Végre, végre ott áll a kád mellett csu­romvizesen, tele élményekkel. A kar­jaival önfeledten repdes. Aztán a pillanat törtrésze alatt fordul át ben­ne az öröm iszonyatba.- Jaj, vizes lettem! - szörnyed el. Csak most tűnt fel neki. - Lecseréljük! És már kapkodja is le magáról a nedves holmit. Ott, ahol éppen van. Az udvar közepén, az utca közepén. Bármit, csak ezt a szörnyű vizes ru­hát ne! Képtelen egy percet is türe­lemmel várni. Muszáj szabadulnia ebből a szorító, rátapadó szörnyűség­től. Becsavarom a sálamba vagy ami éppen kéznél van. Hogy a két dolog hogy fér meg benne egyszerre, titok. Persze sok minden változott az el­múlt egy év alatt. A mozgása kiegyen­súlyozottabb, többet képes gyalogol­ni, görkorcsolyázik, lassan a bicikli­re is fölmerészkedik. Egyenesen vé­gig tud már menni egy pallón, és ál­talában a lépcsőn sem gurul le. Mi­vel jobban értjük, kevésbé méregzsák. És az az igazság, hogy mi is sokat változtunk mindannyian körülötte. Vannak dolgok, amelyeket el kell fogadni, sőt van, amiben nekünk kell hozzá alkalmazkodni. Vigyázni kell a szavainkra, és rengeteget kell gyakorolni vele türelemmel, hogy elérhesse és megvalósíthassa a tőle telhető legjobbat. # * # Néha belefeledkezem az esélyek la­tolgatásába. Mi lesz belőle? Mi lesz vele tizenöt, húsz év múlva? Képes lesz-e ellátni önmagát? Lesz-e mun­kája, családja? Egy dolog miatt azon­ban nem kell aggódnom: Misunak és sérült társainak az Úristen valami kü­lönleges utat szánt. Tőle nem várha­tó, hogy felfogja a megváltás teológi­ai lényegét, a bűn fogalmát és hason­ló elvont dolgokat. Ő nem képes megérezni sem, amit mi sokszor kö­zelségnek vagy isteni érintésnek ne­vezünk. Éppen ezért valószínűleg ingyen, minden bonyodalom nélkül kap kegyelmet. Neki üdvössége van. Bizony, ő az, aki nem az Istentől je­lölt útjának megtalálása, hanem a mi utunk csendes módosítgatása miatt van itt. Hogy szebbé, igazabbá tegye a világot jelenlétével. Hogy meg­érintsen, megállítson, eligazítson gyengeségével, sebezhetőségével en­gem, minket. Hála érte. ■ Füller Tímea A misszió: alapküldetés Országos missziói konzultáció ► Missziói konzultációra hívta össze - a korábbi évekhez ha­sonlóan - egyházunk e területen szolgáló munkatársait Szeveré­­nyi János országos missziói lel­kész. A konzultáción elsőként a kórházi lelkigondozás, a bör­tönmisszió, a női, a férfi-, a ci­gánymisszió, az alkoholbeteg­mentő misszió, továbbá a vak­misszió, a repülőtéri lelkészség és a rádiómisszió munkatársai szóltak munkájukról. A márci­us 18-19-i piliscsabai együttlét célja a továbbképzés és a lelki megerősödés volt, emellett a szorosabb kapcsolatok kialakí­tása a szolgálatok között. A harmincöt-negyven résztvevő va­lódi testvéri közösséget alkotva osz­totta meg egymással szolgálata ta­pasztalatait. Őszinte érdeklődéssel, konstruktív módon tettek fel kérdé­seket, adtak javaslatokat egymás­nak az eltérő területeken az ország különböző pontjain munkálkodó missziósok. A vakmisszió vezetője, Hack János (ké­pünkön balra) A beszámolókat követő fórumbe­szélgetésen a missziói bizottság által kidolgozandó missziói stratégia is te­rítékre került. Szemerei János püspök, Lupták György bizottsági elnök és Szeverényi János előterjesztései nyo­mán élénk és tartalmas beszélgetés alakult ki. A bizottság a konzultáció lezárása után tartotta ülését. A stratégiáról elhangzott, hogy a missziót mint az egyház alapkülde­tését helyezi fókuszba; a misszió ki­emelt fontosságával a konzultáció résztvevői is egyetértettek. Felvető­dött, hogy mintegy „minőségbizto­sítási” alapkérdésként kellene fel­tenni minden egyes egyházi szolgá­lat, megszólalás, lépés, terv kap­csán: „Mi ennek a haszna a misszió szempontjából? Hogyan szolgálta ez az egyház alapfeladatát, az evan­gélium hirdetését?” Mert ugye Krisztus első híveit, majd az egyházat ezzel indította út­nak: „Menjetek el tehát, tegyetek ta­nítvánnyá minden népet..!’ ■ Erdészné Kárpáti Judit

Next

/
Thumbnails
Contents