Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-16 / 11. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2014. március 16. w- 7 LEVELEK MÁRCIUS 19. ELÉ Tégy engem, Uram, békeköveteddé ► A napokban több olyan dokumentumot is kaptam, melyeket némely körök bizonyára a legszívesebben megsemmisítenének. Az egyik megsárgult dokumentum salgótarjáni zsidó testvéreink gettósításáról szól. Nem csak az a tény felháborító, hogy kizárólag tilalmakat tartalmaz: a részükre kijelölt területen lakhattak, a fő utcán nem közlekedhettek... Ami talán még aljasabb, hogy akik segíteni akartak - mert voltak ilyenek! -, azok sem tehették meg: „A zsidók által lakott utcákon nem zsidók nem közlekedhetnek, a zárt területre be nem léphetnek. Akik ezt megszegik, 100 pengőig terjedhetően pénzbüntetéssel büntethetők.” A második dokumentum dr. Koltai Ernő úrnak, Losonc város polgármesterének szól. Tárgya a zsidók gettósítása. Tipikus ukáz a németek részéről. Legyen 2014 arca Bajcsy-Zsilinszky Endre! 1944. március 19-én a Margaréta hadművelettel a nácik megszállták Magyarországot, s ezzel az ország elveszítette függetlenségét. Történelmében nem először. A megszállás eredményeként Magyarország megmaradt önállóságát is elvesztette, polgárait gyakorlatilag foglyul ejtették, a németek korlátlanul érvényesíthették akaratukat úgy a külpolitikában, mint a magyar belügyekben. Március 19-e után fokozódott az ország kirablása is: Németország - hadikölcsön címén - szinte korlátozás nélkül szállított el élelmiszert és nyersanyagot. Az ország teljhatalmú biztosa Edmund Veesenmayer lett: a szövetségesek és a tengelyhatalmak között két éven át hintapolitikát folytató Kállay Miklóst és kormányát menesztették. A volt berlini követ, Sztójay Döme vezetésével az idegen érdekeket mindenben kiszolgáló kormányt állítottak az ország élére. A Magyarországra érkező Adolf Eichmann irányításával pedig megkezdték a „zsidókérdés” végső megoldásának előkészületeit... Különös, de tény, hogy 1938 és 1942 között a magyar kormány és a parlament minden külső kényszer nélkül hozta meg a jogfosztó zsidótörvényeket, 1941 júniusában „jószántából” hadat üzent a Szovjetuniónak, de a „zsidókérdés” végső megoldásában - egészen az ország német megszállásáig - mégsem volt hajlandó a németekkel együttműködni! 1944. március 19-ét követően a magyar közigazgatást a német hatóságoknak rendelték alá, és elrendelték a zsidók gettósítását, illetve a deportálások előkészítését. Három hét múlva a zsidó magyaroknak ki kellett tűzniük mellükre a sárga csillagot. Németországból minden fel volt térképezve, a náciknak nem tetsző személyek tömeges letartóztatása és deportálása villámgyorsan megtörtént. A németeknek pontos nyilvántartásuk volt a zsidó magyarokról is. A szégyenünk az, hogy 440 ezer zsidó származású magyar állampolgár halálba deportálását (Lea Rosh és Ernst Jäckel adata) az ország lakossága látszólag közönnyel vette tudomásul. A csendőrség és a közigazgatás együttműködése gyors, szokaüanul gördülékeny és túlbuzgó volt. A nyár elején már több magyar város dicsekedett azzal, hogy „judenfrei” azaz zsidómentés. A deportálások 1944. május 15. és július 10. között lezajlottak, a nyár közepére Magyarország - Budapest kivételével - „zsidómentes” lett. * * * Minden jó érzésű keresztény magyarnak fáj az, amit zsidó testvéreinkkel szemben elmulasztottunk. Erre nehéz történelmünk ismeretében sincs mentség. Nemzetünk öngyilkossági hajlamának szörnyű bizonyítéka, ahogy halálba engedtük hazánk zsidó polgárait. Mint ahogy kicsivel később a sváb magyarok kényszerkitelepítését, málenkij robotra hurcolását vagy a magyar lakosság - Ady Endre kifejezésével élve: környező „törpe nemzetecskék” részéről történt - elüldözését, tömeges legyilkolását is tudomásul vettük. Nehéz kimondani, de ha ezek a fájdalmas igazságok az eszünkbe jutnak, nem jó magyarnak lenni. Újra és újra felmerül bennem a kérdés: vajon meg lehetett volna valamit változtatni? Lett volna lehetőség az ellenállásra egy olyan, Magyarországnak nevezett gigantikus koncentrációs táborban, amelynek krematóriumai az országtól több száz kilométerre füstöltek? * * * Voltak az emberhez méltó válasznak szép és nemes példái is. Csak saját családomból indulhatok ki: cukrászmester nagyapám nem engedte Steinbeck Mátyást elvitetni. Ő erről soha nem beszélt, csak Matyi, aki a temetésén megsiratta a „főnök urat” Árva zsidó fiú volt, aki nagyapámat apjának tekintette. A magyar nép nem örült a német megszállásnak. Wolf Lajos, a későbbi evangélikus püspök március 19-én - tiltakozva a német megszállás ellen - Ordassra változtatta a nevét. Megalkuvást nem ismerő, mélyen humánus személyiségével a kommunista rezsim sem boldogult. Ősi cipszer família sarja volt, amelynek tagjai évszázadokon keresztül hűek voltak Magyarországhoz. Később részt vállalt Budapesten számos zsidó bújtatásában és megmentésében. (A német megszállás napjától Tolna és Baranya megye német falvaiban minden istentisztelet végén a magyart himnuszt játszották!) Méltadanul merült feledésbe Alapy Gáspár komáromi polgármester emléke, akinek mondása szállóigévé vált. „Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom” - mondotta, és városában megtagadta a zsidók deportálását. A nyilasok 1944. október 17-én tartóztatták le zsidópártolás vádjával, majd zsidó polgártársaival együtt zárták marhavagonba, amelynek végállomása Dachau volt. Ott mint a 136 708-as számú fogoly halt mártírhalált 1945. február 5-én, hatvanöt éves korában. Áldott emlékét Komáromban utcanévtábla őrzi. * * * Ma reneszánszukat élik a második világháborúval, illetőleg a holokauszttal foglalkozó kiadványok. Fontos forrásom Christian Gerlach és GötzAly közösen írt, Das letzte Kapitel című könyve, amely magyarul is megjelent {Az utolsófejezet - Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944/1945. Nórán, Budapest, 2005). Ez a könyv a magyarországi zsidóság deportálásával foglalkozik. (Meggyőződésem, hogy a magyar holokausztról objektiven csak külföldi szerző írhat. Hangsúlyozom: nem vádlón, hanem objektiven.) A szerzők megállapítják, hogy március közepétől a magyar állam minden hónapban kétszázmillió pengőt volt köteles fizetni a megszállóknak. Ezt az összeget a Sztójay-kormány az elkobzott zsidó vagyon magyaroknak történt eladásából („magyarosításából”) fedezte. Vagyis a zsidók értékeit a németek nem vitték ki, mint más megszállt országban tették, hanem miután a magyarok elkótyavetyélték egymás között, az így beszedett pénzből fizettük a hadisarcot. Az idézett könyv 2002-es kiadását követő sajtóvisszhang és az eladott példányok hatására Aly most már egyedül írta meg a folytatást Hitler népállama címmel. Ebben választ keres arra, hogy a németek többsége miért tartott ki a legvégsőkig Hitler és a Harmadik Birodalom mellett. A két könyv hatalmas anyagot dolgozott fel. Ami számunkra érdekes és elgondolkodtató, hogy e két - nemzetközi elfogadottságot nyert - könyv Horthy Miklóst egyáltalán nem negatívan ítéli meg, sőt kiemeli, hogy a kormányzó követelte a deportálások megszüntetését, miután a pápa, Roosevelt amerikai elnök és a svéd király is tiltakozott. Nem hiszem, hogy a rendelkezésre álló dokumentumokat tévesen interpretálták volna. A nyilaspárt hatalomra kerülésével (1944. október 15-én) elszabadult a pokol. A nácik Magyarország megszállásakor még hittek a háború megnyerésében, de Románia kiválásával ez a remény teljességgel szertefoszlott. Az addig védett budapesti zsidókat is deportálni akarták, illetve hajtották maguk előtt nyugatra. Zsidók rejtegetéséért halálbüntetés járt. Ilyen ítélet pedig volt - mégpedig számos! Például id. Breuer György gazdasági igazgató esetében Brennbergbányán, amikor Vajk (Weisz) Artúrt és még két barátját rejtette el. Az ítéletek egy részének végrehajtására azonban már nem volt idő. # * Hí A hetven évvel ezelőtti eseményeket nem tudjuk meg nem történtté tenni. De tartozunk a zsidó magyaroknak és minden honfitársunknak annyival, hogy lelkiismeretünket végre megvizsgáljuk, önmagunkkal szembenézzünk, és keresztényekhez méltón bűnbánatot tartsunk. Tudnunk kell mindent a holokausztról, és soha nem szabad elfelejtenünk az áldozatok emlékét! Mert megbocsátani lehet, de felejteni nem! Ilyen értelemben a történelem valóban „az élet tanítómestere” Ha nem beszélünk róla, akkor a szörnyűségek ismét megtörténhetnek. Aki nem ismeri a történelmet, az elkövetheti a múltnak ugyanazokat a hibáit és bűneit. 1944. március 19-én a német megszállással hazánk kiszolgáltatottá, a nagyhatalmak játékszerévé lett. Kiszolgáltatottságunk lényegében az oroszok kivonulásáig, pontosabban az első szabad választásokig (1990. április 8.) tartott. Vagyis 1944-től 1990-ig „kívülről” mondták meg nekünk, hogy mi volt a történelmünk, s hogy mi a dolgunk a világpolitikában. Meggyőződésem, hogy ezért van ma káosz a fejekben. Több generáció is felnőtt, amelynek nincs reális tudása erről a korszakról. A történészek dolga ezt tisztázni, értékelni, nem a politikusoké. Hogy dolgozatommal magam is effélére vállalkoztam, azt azért teszem, mert már éltem akkor, láttam az emberi gőg és gonoszság tombolását, a kiszolgáltatottak nyomorúságát, miközben magam érzelmileg mindig az elesettek, a kiszolgáltatottak és megalázottak oldalán álltam. ■ Makovitzky József (Heidelberg) Amikor elolvastam, hogy 2014 az első világháború, a német megszállás és a magyar holokauszt emlékéve lesz, azonnal az evangélikus Bajcsy- Zsilinszky Endre nevét kerestem a közleményben. Mindhiába. Pedig ha létezik arc, amely eme évfordulókhoz társítható, akkor az az ő arca! A világháború kitörésekor tizennyolc esztendős volt. Azonnal frontszolgálatra jelentkezett, a háborúból pedig vitézségi érdemekkel tért haza. A hazáját féltő és védeni akaró harcos fiatalember szinte törvényszerűen kötött ki az Ébredő Magyarok Egyesületében. De kevés olyan ember akadt akkoriban, aki annyira érzékenyen reagált volna a hazai politika történéseire, mint ő, amiből az is következett, hogy politikailag kinőtte ezt a szélsőjobb mozgalmat, és egyre inkább a nemzeti függetlenség, a demokrácia és a szociális igazságosság hármas csillagzata vezérelte. Nem ismerek olyan embert a két háború közti magyar világból, aki annyit dolgozott volna emberi és politikusi arculatának alakításán, bensője építésén, vagyis személyiségének egyetemleges fejlesztésén, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre. így jutott el a Márciusi Front igenléséig, a benne részt vevő kommunisták harcostársként való elfogadásáig, noha az ő természetes politikai közege a kuruc hagyományokat őrző kisgazda-társadalom volt: Tarpa és Derecske. A nemzeti függetlenség mindennél előbbre való eszméje mozgatta akkor is, amikor revolverrel fogadta lakásában a német megszállókat, akkor is, amikor elvállalta a magyar nemzeti ellenállási mozgalom vezetését, és cikkor is, amikor tudatosan, sziklaszilárd meggyőződéssel ment az akasztófa alá. Nincs még egy politikai személyiség, aki egyesítené magában a világháborús veterán, a személyes ellenállás, a közösségi ellenállás és a nemzeti mártír fogalmát. Ezért mondom, hogy 2014 arca csakis Bajcsy- Zsilinszky Endre lehet. Igazi magyar sors az övé! A nyílt, egyenes jellemű, gerinces, következetes politikus valójában egyik oldalnak sem kellett. Sem a jobboldalnak, sem a baloldalnak. A baloldal számára Áchim-gyilkos volt, a jobboldal számára gyanús ellenzéki, örök ellenálló, kommunistákkal cimboráló, bizonytalan politikai egzisztencia. Ezért aztán mindeddig csak egyetlenegyszer, ’45 kegyelmi pillanatában történt meg vele, a halála után, hogy - pártállástól függetlenül - nemzeti hősként ünnepelték. Kapott dísztemetést, kapott egy utcát, aztán semmi. Szinte semmi. Olykor egy-egy protokolláris mondat. De szobrot még véletlenül sem kapott. S amikor végre, születésének századik évfordulója alkalmából szobrot kap, alig telik el néhány év, és szobrát kipaterolják a fővárosból, s mehet az Isten háta mögötti Tarpára, a sírja mellé, a kisgazda kurucai közé. Volna nekem egy tiszteletteljes javaslatom, előretekintve március 19-re, a megszállási emlékmű avatására, hallják meg az illetékesek, és hallja meg a nagyérdemű közvélemény: hozzák fel Tarpáról Bajcsy-Zsilinszky Endre szobrát, és helyezzék a tervezett emlékmű mellé, közvetlenül mellé! Mert így teljesedhetne ki az a koncepció, amely - feltételezéseim szerint - a megszállási emlékmű felállítását ösztönözte. Ezzel a lépéssel a tervezett emlékmű körüli ostoba vita is csillapulhatna, már csak azért is, mert az úgynevezett Horthy-korszakot, a két háború közötti magyar világot leginkább Bajcsy-Zsilinszky alakjával, politikai személyiségével lehet árnyaltan vagy ha úgy tetszik: kétoldalúan értelmezni. Mert ő örök ellenzéke volt a Horthy-világnak, de nem a lila és vörös baloldal platformjáról, hanem a nemzeti függetlenség, a parasztpolgári (kisgazda-) demokrácia és az örökké érvényes szociális igazságosság jegyében. E köré az alapállás köré, úgy vélem, széles nemzeti egyetértés szerveződhet. Ebben kiegyezhetnének baloldaliak és jobboldaliak egyaránt. Még szebb volna, ha a tarpai szobrot, a Parlamentben ülő Zsilinszkyt ábrázolót eredeti helyére, a Deák térre hoznák vissza, a Szabadság téri emlékmű mellé pedig egy olyan szobor kerülne, amely Zsilinszkyt ellenállóként, a német megszállók elleni tűzharc közben ábrázolná, mert bár Bajcsy-Zsilinszky Endre kiemelkedő parlamenti képviselő volt, aki nemegyszer egy szál maga képviselt valamilyen fontos ügyet a Házban, életeleme mégis az örökös cselekvés és a tevőleges ellenállás volt. Nem tudom, milyen műsorokkal készülnek március 19-ére a televíziók és a rádiók, de egyet kérek tőlük: ebből az alkalomból ne feledjék felragyogtatni a magyar politika egyik legtündöklőbb balsorsú csillagát, Bajcsy-Zsilinszky Endrét. A megszállási emlékmű létrehozásának öüete nagyszerű gondolat volt, bárki legyen is az értelmi szerzője. Most már csak azt kellene elérni, hogy ez az emlékmű valóban a nemzeti közmegegyezés kívánatos emlékműve is legyen egyszersmind. Isten adja, hogy így legyen! ■ Gödény Endre (Budapest)
