Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-23 / 8. szám
8 -m 2014. február 23. FÓKUSZ Evangélikus Élet ti LUTHER- K A reformáció nyelve: hitváltók és hitvédők ■ Dr. Csepregi Zoltán A reformációt a következő, elsősorban németországi (de hazai forrásanyagon is ellenőrizhető) tapasztalatok miatt szerencsés nyelvi eseményként vizsgálni: a) A reformátori tetteket (a szerzetesi fogadalom, a cölibátus, a böjt megtörése, épületek, javadalmak elfoglalása, újítás a szertartásokban és az egyházközség szervezetében stb.) rendszerint reformátori igehirdetés előzi meg (szóban vagy írásban). b) A reformáció mint úgynevezett evangéliumi mozgalom kifejleszti a maga zsargonját, egy új egyházi nyelvet, melynek használata identifikációs eszközként is szolgál. c) A reformáció eszméinek terjedése tiszteli a nyelvterületek határait. d) A források közvetítette információink elválaszthatadanok attól a nyelvi közegtől, melyben fennmaradtak. Mind a német, mind a magyar reformáció kutatásában közismert és közhelyszerűen ismételt tétel, hogy a reformátori gondolatok anyanyelvi megfogalmazásban és a nyomtatás médiuma révén milyen elementáris hatást gyakoroltak a társadalomra. Ezen összetevők egyike sem volt vadonatúj, de egymással találkozva addig nem látott erőket szabadítottak fel. De a kortársak vajon tudatában voltak-e ezeknek a folyamatoknak? Az egyik hazai főszereplő, Heltai Gáspár minden bizonnyal, mert Háló című művében az 1538-as segesvári hitvitáról szólva ilyen költői, egyben a szóesemény viharos megnyilvánulásait pontosan rögzítő metaforát alkalmazott: „Akkoron kedig tiltul [erre-arra] villamni kezde, mind Magyarországba, mind Érdélben az Úristennek Igéje.” * * * A reformáció terjedéséről azért tudunk nagyon korai időkből, mert sokan feljelentették a terjesztőket. Az 1520-as években megindult vizsgálatok jegyzőkönyvei minden ismert esetben azt mondják, hogy valakinek a tájékoztatása alapján tudnak a kárhoztatott jelenségekről. A feljelentők ilyen módon igen fontos szerepet kaptak. Nem csoda, ha voltak, akik nem az új hitet karolták fel, hanem a régit féltették. A reformáció befogadásának folyamata dinamikus, vitáktól hangos volt. A reformáció befogadásának lényege marad rejtve, ha elfeledkezünk azokról, akik elzárkóztak tőle. Akkor úgy tűnik, mintha egyes egyszerű laikusok - Magyarországon mind többen - gondolkozás nélkül, esetleg a gondolkodásra képtelenül váltak volna a reformáció áldozatává. A feljelentők, a hitvédők léte arról tanúskodik, hogy a reformáció követőinek volt választási, döntési lehetőségük akkor, amikor hitelt adtak az új tanok hirdetőinek. A régi hit melletti kitartás felértékeli az új hitet választók tudatos döntésének jelentőségét. A reformátori tanítást elutasító oldal nyelve a vizsgált időszakban jóval több adattal dokumentálható, egyben jóval több sztereotípiát is alkalmaz, mint az evangéliumi mozgalom nyelve. Hogy az ellenlábasok az 1519-es lipcsei vita óta közös nevezőre hozták a régi eretnekeket -például a cseh huszitákat és a lutheránusokat -, annak nyilvánvaló politikai okai és propagandisztikus céljai voltak, s a pápai átokbulla közzététele után (1520) ezt már különösebben indokolniuk sem kellett. A hitvédők tábora, melynek ítélete Dorothea Wendebourg híres tézise szerint a reformációt reformációvá tette, tisztában volt vele, hogy az „új hit” alapjaiban tagadja a rendszert, még ha a tanítás egyes elemeiben nincs is sok újdonság. A reformációnak az a kategorikus igénye viszont, hogy megkülönböztesse a dolgokat: az isteni és az emberi jogot, a törvényt és az evangéliumot, a hitet és a szeretetet, Krisztus országát és a világ birodalmát stb., veszélyesebbé teszi minden humanista egyházkritikánál. * * * Hogy a hitvédők nyelvéből, ha nem is kimerítő válogatást, de legalább reprezentatív mintát nyújthassak, A reformáció nyelve című könyvem Függelékének 4. táblázatában tematikusán csoportosítottam hét (mind tanításban, mind időben és térben) meglehetősen nagy területet lefedő eretneknyomozás, illetve beszámoló adatait. Az adatfelvétel szándékosan mutat nagy szórást: az ország összes nagy történelmi tájegységére és a hazai reformáció első két évtizedére terjed ki. Míg a szövegek szerzői között a különböző funkciójú és képzettségű klerikusok mellett egy laikus polgár is akad, addig a bemutatott eretnekségek között előfordul szombatizmussal, anabaptizmussal, spiritualizmussal és más radikális irányzatokkal meggyanúsítható tanítás is. A legtöbb iratról nehéz megállapítani, hogy a bennük leírt eretnekségek korábbi tanúkihallgatásokra hasonlítanak-e jobban vagy az éppen vizsgált tényállásra. A hitvédők jegyzőkönyvei alapján önmagában tehát eldönthetetlen volna a valóságos és az irodalmi analógia dilemmája, azaz hogy a kihallgatott eretnekek követték-e egymás tévtanait, vagy a kihallgatok másolták-e egymás aktáit. A jegyzőkönyvek jellemzően valamilyen hagyományos hittétel tagadásaként fogják fel az eretnekségeket, az eretnek tanok pozitív kifejtésével ritkán próbálkoznak. A kihallgatott eretnek ezt vagy azt a hitcikkelyt „megveti” vagy „ócsárolja” mondják a vizsgálóbiztosok - e téren hihetetlen gazdag szókincsüket csillogtatva. Másrészről viszont már a kihallgatottak véleményére jellemző, hogy a hagyományos tanítás tagadása, elvetése számukra háromféle módon lehet motivált: nincs megparancsolva az evangéliumban; nem szükséges, nem használ az üdvösséghez; vagy egyszerűen semmis. Későbbi szakkifejezésekkel élve úgy mondhatjuk, hogy a vizsgálati eljárás alá vont tévtanítók az úgynevezett köztes dolgok kategóriájába sorolják a hagyományos egyházi tanítás és vallásosság számos elemét, tudniillik azok közé az egyébként fontos hétköznapi jelentőséggel és társadalmi funkcióval bíró viselkedési normák közé, melyeket a Szentírás nem is ír elő, de nem is tilt, s melyek ezért a közösség számára hasznosak lehetnek ugyan, de sem betartásuk, sem elhanyagolásuk nem hat ki az örök üdvösségre. # # * A vádpontok tematikus csoportosítása lehetővé teszi az eretneknyomozások és ezek tükrében az eretnek tanítások csomópontjainak kitapintását. A két legfontosabb téma nyilvánvalóan az összes iratban előforduló szentek tisztelete és a hat helyen szereplő böjt volt. Hogy a magyarországi reformáció sikerét a Mohács utáni ideológiai krízis is magyarázza, és ezért a szentkultusz kérdését kell központi témájának tekintenünk, ezt a tételt Sólyom Jenő 1933- as disszertációja óta újabb és újabb vizsgálatok támasztják alá. A laikusok erőszakos képrombolásai és Dévai Mátyás teológiai értekezései között a kapcsolópontot, a közös platformot az a magatartás képezi, ahogy a csatavesztés után az ország, elsősorban a magyarság a politikai és katonai helyzetre, a lelki krízisre teológiailag reagál: a védőszentek, ereklyék, szent királyok, törökverő patrónusok, sőt maga a Patróna is kudarcot vallottak, méltatlannak bizonyultak a beléjük vetett bizalomra, a rájuk alapozott állami ideológia és szimbolikus reprezentáció megingott: „Hol vannak ezek a latrok: Alamizsnás és Kapisztrán Szent Jánosok, valamint a többi magyar szent? Ha szentek, miért nem védik meg Budát és az országot a töröktől? És hol van a bátai szent vér? Miért engedi ez a kabala vér felperzselni és elpusztítani saját kultuszhelyét és Magyarországot, ha egyszer szent?” Ugyanez a szellemi kontextusa a székesfehérvári várvédők blaszfémiájának, akik a szentek szobrait hóhérkötélen aggatták ki a várfalra 1543- ban. Dévai viszont ugyanerről a kiindulópontról eljut a pokol és a purgatórium tagadásáig, a szentek alvásáról szóló elméletéig, egy új Máriaképig s a szentekkel kialakítható újfajta közösségvállalásig. Sólyom Jenőnek igaza lehet abban, hogy a reformátorok nem az úrvacsoratannal toboroztak maguknak híveket, nem az átlényegülés vagy akár az akaratszabadság problémája mozgósított tömegeket. Hallgatóik fantáziáját más mondanivaló ragadta meg, mások voltak azok az égető, szélesebb társadalmi rétegeket érintő kérdések, melyekre e prédikátorok új választ kínáltak. Nem véletlen, hogy egy név szerint ismeretlen magyarországi diák az Asztali beszélgetések tanúsága szerint 1538. január 10-én éppen a purgatóriumról és a szentek közbenjárásáról kérdezte Luthert. * * * De ugyan milyen szerepet játszhatott nálunk a böjtvita, mely a hét vizsgált hazai eretneknyomozásban hat helyen szerepel? A problémát ismét a hitvédők szemszögéből kell megvizsgálni. Ezek a témák azért is kaphattak akkora súlyt, mert látványos botrányok fűződtek hozzájuk: Stoltz György Szent Gergely pápa képét fejszével verte szét, a fehérvári polgárok pedig Péter és Pál szobrait kötéllel a nyakukban lógatták ki a várfalakra. Ugyanilyen hosszasan és élénken részletezik a felvett tanúvallomások, hogy ki milyen böjti időben, kinek a társaságában fogyasztott vajat, tojást vagy sültet. Ezzel szemben például a purgatórium tagadása vagy a halálos bűnöktől való feloldozás kérdése nem társul ilyen látványos elemekkel vagy prófétai tettként demonstrált botrányokozással. A két fő téma kiemelt kezelésének azonban mélyebben fekvő oka is van, az, hogy szorosan kapcsolódtak a mindennapok profán rítusaihoz, a társadalmi élet kereteihez. A szentek tiszteletének megkérdőjelezése a naptár révén egyrészt az idő rendjét, a szent helyek, templomok, oltárok, kegyhelyek kapcsán pedig a térbeli viszonyokat aknázta alá; a böjt elutasítása ugyanígy a hét és az év ciklikus tagolását zavarta meg. Aki a szenteket gyalázta, az nemcsak egy hitcikkelyt s nem is egyszerűen az állami ideológiát támadta, hanem közellenségként a mindennapokat, a szűkebb közösség rendjét is veszélyeztette. Szkhárosi Horvát András 1542- ben szerzett énekében (Contra reg- num antichristianum) maró gúnnyal figurázza ki a szentek tiszteletének beépülését a hétköznapok praktikus világába. Ezt a magyarázatot támasztja alá, hogy a két említett vitakérdés után a rangsorban a következők jönnek: a rendszeres gyónás (ötször fordul elő), a rítusok, mint a harangozás, reggeli-esti imák, ünnepek (négyszer), a templomok, oltárok, képek (ugyancsak négyszer), vagyis csupa olyan ügy, melyeknek közük volt a térbeli és időbeli tájékozódáshoz. Ha nem is ilyen dimenziókban, de ugyancsak a közösségi életet strukturálta az egyházi hatalom (ötször fordul elő) és a papi rend (szintén ötször). Az utóbbinak látványos és botránykeltő elutasítását jelentette a szerzetesek kivetkőzése és a papok házassága, de még a hosszú haj és szakáll is. A hitvédők joggal tekintették tehát a reformáció tanítását az otthonos világuk ellen intézett frontális támadásnak, a társadalmi viszonyrendszer szétzilálásának. Ht * * Ebből az értelmezési keretből csupán egyetlenegy népszerű téma lóg ki, a szintén ötször előforduló oltáriszentség vagy miseáldozat, mely feltűnően a legvaskosabb kifejezéseket csalja kritikusainak ajkára: ördögi szemfényvesztés és bálvány. A reformáció hirdetői ugyanis ezt a kérdést már képtelenek voltak a „nem szükséges” és „nincs előírva” formulákkal letudni, számukra ebben már nem köztes dologról volt szó, hanem a tiszta tanításból következő igazi istentisztelet kulcskérdéséről - nem véletlenül foglalkozik Dévai bécsi kihallgatásakor négy cikkely is a mise problémájával. Ahogy a fent felsorolt többi téma a hitvédők értékrendjét, szempontjait tükrözi, úgy tör át ebben a kérdésben a hitújítók véleménye s az azt megjelenítő nyelvi ereje. Berndt Hamm gradualizmusnak nevezi azt a késő középkori felfogást, melyet alapjaiban rendített meg a reformáció háromszoros „sola” jelszava, valamint a „krisztusira” és az „evangéliumira” való koncentrálás. A graduális világképben a bűnös ember fokozatosan, több lépcsőben lesz igazzá, és nyeri el az üdvösséget, kezdve a földi időben, s befejezve a mennyei örökkévalóságban, jó cselekedetek és az egyházban kiszolgáltatott kegyelmi eszközök révén, keresztül a tisztítótűzön, végül pedig az utolsó ítélet aktusában. Ezt a lépcsőzetességet tükrözi az e világi egyháznak és a szentek galériájának hierarchikus szerkezete, a bűnök különböző súlyú besorolása és a vezeklési formák rangsora, a szerzetesi fogadalmak és az egyházi rendek fokozatai. A reformátori tanítás nem egyes dogmáknak az elutasítása vagy mindennapos visszaéléseknek a kritikája, hanem a graduális rendszernek magának kategorikus tagadása, amennyiben az emberi közreműködés hiábavalóságát, a feltétel nélküli megigazulást hirdeti, kárhoztatja a jó cselekedetek, a vezeklés, a kegyességi formák, fogadalmak érdemszerző, elégtétel jellegét. Az addig kifejezetten pluralista világot egyetlen erőtér mentén rendezi át, egyszerűsíti le, egyetlen papi-polgári rendbe sorol püspököket, szerzeteseket, világiakat. Az evangéliumi tanítás kétségbe vonta a hagyományos játékszabályok létjogosultságát, s helyette a régivel egyetlen ponton sem összeegyeztethető új rendszert kínált, ez fogalmazódott meg a közismert éles alternatívákban, mint például nem érdemből, hanem kegyelemből; kötöttség helyett szabadság; emberi találmányok helyett a Szentírás szava vagy éppen Lucas Cranach híres antitetikus fametszetsorozatában: Passional Christi und Antichristi (1521). Erre az általánosító elutasításra a hitvédőknek csak egyetlen válaszuk lehetett, a „feszítsd meg”, akarom mondani: az állam fegyveres karhatalmához való folyamodás. A szerző egyháztörténész, egyetemi tanár, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének vezetője
