Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-23 / 8. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2014. február 23. » 7 LUTHER-KONFERENCIA Reformáció és kultúra Arisztotelész helye a wittenbergi bölcsészképzésben a 16. század elején ■ Dr. Ittzés Gábor A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóját előkészítő tematikus évek sorában 2014 a reformáció és kultúra címet kapta. A téma kapcsán izgalmas kérdés lenne a reformáció kultúraformáló hatását vizsgálni, ezúttal azonban egy másik megközelítést választottam. Azt próbálom megvilágítani, a reformáció képviselői hogyan viszonyultak az Arisztotelész nevével fémjelzett szekuláris kultúrához. Wittenberg a késő középkori egyetemek között Az egyetemek alapítása lényegében 1200 körül kezdődött, és a következő háromszáz évben hatvannál több felsőfokú iskola jött létre. Egy tipikus universitas a bölcsészeti alapképzést nyújtó kar mellett három felsőbb karral, teológiai, jogi és orvosi fakultással is rendelkezett. Az egyetemi oktatás meghatározó formája az előadás volt, amelynek keretében egyegy konkrét szöveget magyarázott hallgatóinak a professzor. A heti disputációk jelentették az oktatásnak azt a részét, amely a diákok számára aktív részvételt biztosított, de ezek ahhoz is jelentősen hozzájárultak, hogy a skolasztika a szőrszálhasogatás szinonimájává vált. Arisztotelész újrafelfedezése a középkor legnagyobb intellektuális eseménye volt a latin nyelvű Nyugaton, és időben nagyjából egybeesett az egyetemalapítások hőskorával (13. század). Nem csoda hát, ha a teológiai befogadását övező viták lezárultával Arisztotelész meghatározóvá vált az egyetemi oktatásban. Az ókori filozófus nemcsak a mai értelemben vett bölcsészképzés részeként vált megkerülhetetlenné, hanem jelentős részben a természettudományokat is az ő szövegei alapján oktatták, sőt művei a felsőbb karok tananyagába is beépültek. A Wittenbergi Egyetem tipikus késő középkori főiskola volt. Bölcs Frigyes alapította 1502-ben, mivel Szászország 1485-ös felosztásakor a híres Lipcsei Egyetem a választófejedelemség határán kívülre került. Az iskola 1507-ben nyert pápai elismerést, amely jelentősen hozzájárult az oktatói kar stabilizálásához, mert egyházi javadalmazású tanárokat biztosított az egyetemnek. A pápai rendelkezés átszervezte a wittenbergi Mindenszentek-alapítványt; kanonokainak számát tizenkettőre emelte, és kötelezte őket az egyetemi oktatásban való részvételre. Ezenkívül a városban működő szerzetesrendek is biztosítottak néhány professzort a fiatal főiskola számára. A többiek a fejedelmi kincstártól kapták fizetésüket. Wittenberg a skolasztikus via antiqua mérsékelt irányzatát képviselte. A humanizmus megjelent a tanrendben, de egyértelműen másodlagos szerepet töltött be. Az új tudomány a vizsgakövetelmények közé sem került be, a diplomaszerzés szempontjából tehát fakultatívnak minősült. Az egyetemnek 1516-ban mintegy kétszáz hallgatója volt, akiket huszonkét rendes tanár oktatott. Az oktatók fele a bölcsészkaron működött. Három alapvető tárgyat - az arisztotelészi logikát és fizikát, valamint Petrus Hispanus logikáját - párhuzamosan két-két iskola, Aquinói Tamás és Duns Scotus „útja” (via) szerint adtak elő. A karon meghirdetett tizenkét rendes előadásból összesen kilenc mutatott skolasztikus irányultságot. Ezek között találjuk valamennyi alapítványi - vagyis biztos - finanszírozású állást. A humanizmust mindössze három kurzus képviselte, és közülük is csak egy számított a bakkalaureusi (BA) diploma előfeltételének. Az előadások nagyobbik felének Arisztotelész-szövegek szolgáltak alapul. Luther Arisztotelész-kritikája és Melanchthon arisztotelészi programja Luther az 1510-es évek elejétől kezdve véglegesen Wittenbergbe került, hamarosan megkapta professzori kinevezését, és megkezdte egyetemi tanári működését. Ebben a minőségében az oktatási reformokért is aktívan tevékenykedett. Egyik legmarkánsabb célja Arisztotelész száműzése volt az egyetemi oktatásból, és ezt a kritikáját nem korlátozta a teológiai karra, hanem a bölcsészképzésre is kiterjesztette. Leveleiben többször is beszélt erről, végül A német nemzet keresztyén nemességéhez címzett nagy reformiratában (1520) lépett a széles nyilvánosság elé a felsőoktatás megújításának programjával. ,,[A]z egyetemekre is ugyancsak ráférne az üdvös és alapos reformáció” - írja -, mivel itt „egyedül a vak pogány mester, Aristoteles uralkodik még Krisztusnál is inkább”. Azt javasolja, hogy „Aristoteles könyveit, a Physikát, Metaphysikát, De animát, Ethikát, szóval amiket eddig a legjobbaknak tartottak, teljesen mellőzzük..., hisz azokból semmit sem lehet tanulni” És ami még sokkal nagyobb baj, „ez a halott pogány (...) az élő Isten könyveinek útjába állt, és azokat csaknem kiszorította. (...) Ó, csak el minden keresztyéntől, pokolba az ily könyvekkel!” (Luther Márton művei, II. köt., 94-95- o Masznyik Endre ford.) Luther Arisztotelészről alkotott véleményét illetően aligha hagy kétséget ez a szakasz. Általánosabban: reformáció és kultúra teljes konfrontációját láthatjuk ezekben az idézetekben. Ez a fajta kemény elutasítás jellemző ugyan az első időszakra, hosszabb távon mégsem ez vált a mértékadó reformátori paradigmává. Luther mellett ebben Melanchthonnak is meghatározó szerepe volt, bár megítélése gyakran ellentmondásos, és magatartása látszólag homlokegyenest ellenkezik a Luther által kívánatosnak tartottól. A fiatal Melanchthon a „tiszta” Arisztotelész kiadásának programjával érkezett Wittenbergbe 1518-ban, és az 1520-as évek végétől sorra írta a kommentárokat Arisztotelész műveihez, köztük a Nikomakhoszi etikához, a De animához, a Fizikához, vagyis a Luther által cím szerint kárhoztatottakhoz is. Közülük nem egy hatalmas siker lett, és a 16. század végéig több tucat kiadást is megért. Ezenkívül Melanchthon két ünnepi beszédben is megemlékezett Arisztotelészről. Luther éles kritikája egyfelől, Melanchthon elkötelezett arisztotelészi programja másfelől: a reformáció és kultúra viszonyának elemzésekor nem kerülhetjük meg ezt a paradoxont. Bár az egyháztörténet-írás sokszor Melanchthon kárára oldotta fel ezt a feszültséget, néhány részlet elgondolkodtathat bennünket. Először is: Luther hosszú éveken keresztül, az 1520-as évek végétől haláláig (1546) tanúja volt Melanchthon arisztotelészi programja kibontakozásának, és nem akadályozta meg kollégáját a megvalósításában. Másodszor: Luther antiarisztotelianizmusa sokkal összetettebb, mint a fenti idézetek sejtetik. A témának mára komoly szakirodalma van, amely összességében árnyalt képet rajzol a reformátornak a filozófushoz való viszonyáról, amelyben az elutasítás sötét tónusai mellett sokkal világosabb színek is megjelennek. Harmadszor: Melanchthon 1518- ban érkezett Wittenbergbe, de csak az 1520-as évek végén jelent meg az első Arisztotelész-kommentárja. A közbeeső évtized kulcsfontosságú az általunk vizsgált történet szempontjából: a továbbiakban ezt kell közelebbről szemügyre vennünk. A Wittenbergi Egyetem reformja Az egyetem megújítására két szakaszban került sor. Először - 1518- ban - a fejedelem hét új humanista állást hozott létre a bölcsészkaron. A státusok nagyobb része a biblikus nyelvek oktatását szolgálta. A másik három előadás ugyan Arisztotelészszövegekhez kötődött, de azokat új fordítás alapján kellett magyarázni - ez egyértelmű jelzése a humanista orientációnak. Az új idők jele az is, hogy a görögprofesszor kiemelt fizetést kapott. Az új állások tehát intézményes kereteket teremtettek a humanizmus megerősödésének, ugyanakkor ez a reform semmit nem tett a skolasztikus tanszékek visszaszorítására. A vizsgarend és az előfeltételeket biztosító kurzusok nem változtak, vagyis a diplomaszerzés formális követelményeinek korábbi rendje továbbra is megmaradt. Közben a diákok özönlöttek a Wittenbergi Egyetemre. A beiratkozottak száma az 1517-es 242-ről három év alatt 579-re nőtt. Őket azonban az új teológia érdekelte. Az 1520-as évek elejére a hagyományos előadások rendre elnéptelenedtek vagy meg is szűntek. A diplomázások egyelőre a régi rendben folytak, de egyre alacsonyabb létszámok mellett, mivel egyre kevesebb hallgató tudta - és akarta - teljesíteni az előfeltételeket. 1523-ra a korábbi oktatási rend végképp összeomlott a bölcsészkaron. Az egykor legnagyobb presztízsű kurzusok megszűntek, a skolasztikus előadások és Arisztotelész lényegében eltűnt a tanrendből. Ezzel egyidejűleg a diplomaszerzés is ellehetetlenült. A tanrendi reform elodázhatatlanná vált. Már 1521-ben történt kísérlet a bölcsészkar megújítására, de igazi áttörést jelentő reformprogram bevezetésére Melanchthon rektorsága idején, 1523-1524-ben kerülhetett sor. Ez minden hallgató számára kötelezővé tette a személyes tanulmányi terv kidolgozását, és minden hallgató mellé tutort rendelt. Melanchthon a szombati skolasztikus disputációkat is eltörölte, és helyettük deklamációkat vezetett be. Ezzel a logika és a dialektika helyét átvette a retorika, segítve a hallgatók felkészülését a későbbi igehirdetői feladataikra is. A disputációk megújított formában aztán tovább éltek heti váltásban a deklamációkkal, de témáikat a metafizika helyett immár a természettudományok tárgyköréből merítették. Az új rend bevezetése néhány évbe telt, de az évtized közepére befejeződött a kiépítése. 1526-ban új tanulmányi szabályzatot is készített Melanchthon a bölcsészkar számára. Bölcs Frigyes halála (1525) után öccse és utódja, Állhatatos János választófejedelem hozzálátott az egyetem intézményi-financiális reformjaihoz is. Az oktatók jelentős fizetésemelésben részesültek. A meta. fizika tanszéket megszüntették; gyakorlatilag semmi nem maradt abból, ami alig tíz éve, 1516-ban még a bölcsészképzés gerincét adta Wittenbergben. Az átszervezés nyertesei a nyelvoktatás és a természettudományok lettek. A reformok a következő évtizedben, I. János Frigyes uralkodása idején teljesedtek ki. A választófejedelem 1536-ban hosszú távra átszervezte az egyetem pénzügyeit, beolvasztva költségvetésébe a Mindenszentekalapítvány javadalmait, és rögzítette az oktatói státusokat. A bölcsészkar anyagilag legjobban megbecsült oktatói továbbra is a bibliai nyelvek professzorai voltak. Ha az 1516-1526 közötti évtizedben a változások mélysége volt szembeötlő, az 1536-ig eltelt újabb tíz évet alapvetően a stabilitás jellemezte. Az intézményes átalakulás az 1520-as évek közepére nagyrészt lezajlott, a következőkben inkább csak az elért eredmények megerősítésére és apróbb finomítására volt szükség. Az alapképzésben erősödött a természettudományok szerepe; a skolasztikus szemlélet, a logika és metafizika helyét pedig átvette a nyelvoktatás, a filológia és a retorika. A bölcsészképzés középpontjába ezzel az új teológia, az exegézis és igehirdetés számára alapvető készségek oktatása került. Ennek a szemléletnek Luther mellett Melanchthon legalábbis egyenrangú képviselője volt. Mindeközben egy alapvető tananyagreform is megvalósult. Az 1507-1536 közötti három évtizedben egyetlen kurzus - a latin költészet - volt, amely végig megmaradt. Arisztotelész szerepe alapvetően megváltozott az egyetemi tananyagban. A teológiai képzésből teljesen kiszorult, míg a megújult bölcsészkaron fontos, de korlátozott helyet kapott a hallgatók módszertani képzésében. Az 1520-as évek közepe után Melanchthon visszatért a tíz évvel korábban tervbe vett, majd az evangéliummal való találkozása fényében felfüggesztett arisztotelészi programjához. Hogy a közben eltelt évtized maradandóan át is alakította a korábbi terveket, azt szemléletesen mutatja, hogy Melanchthon sosem írt Arisztotelész metafizikájáról. Annak nem volt helye a tudományok reformátori szellemben megújított rendszerében. A visszatérés pedig azért volt lehetséges, mert 1521 körül a törvény és evangélium megkülönböztetésének kidolgozásával sikerült legitim helyet találni a kultúrának: nem a hit dolgaiban (ez az evangélium felségterülete), hanem a világi dolgok Istentől adott rendjében (törvény). A kultúra nem visz üdvösségre, sőt ártalmas, ha benne keressük az üdvözülés útját, de a világi létben fontos, értékes és - mint az értelem pallérozásának eszköze - szükséges is. Láttuk, ez a felismerés nem egy csapásra született meg a reformátorokban, hanem kiküzdötték maguknak. A reformáció és kultúra viszonyán töprengve számunkra is tanulsággal szolgálhat kiküzdött felismerésük. A szerző a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének egyetemi docense
