Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-16 / 7. szám
2 • 2014- február 16. ummsm ****** *•** ******~****+^mgj Van-e még értelme a külmissziónak? Kilencvenedik születésnapját ünnepelte január 24-én Terray László, a Norvég Evangélikus Egyház nyugalmazott lelkésze, aki számos tudományterület, többek között a külmisszió jeles képviselője és ismerője. Születésnapja alkalmából január 29-én a lelkész a norvég fővárosban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Prőhle Gergely külügyi helyettes államtitkártól, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelőjétől és Jeszenszky Gézától, Magyarország oslói nagykövetétől. Lapunk Terray László egy régebbi - csekély mértékben rövidített - írásának közlésével kíván fejet hajtani gazdag munkássága előtt. Valarmkor vagy húsz-egynéhány évvel ezelőtt interjút közölt a norvég rádió az Evangélikus Világszövetség akkori elnökével, Fredrik Schiotz amerikai egyházi elnökkel, aki éppen egy madagaszkári látogatásról érkezett Norvégiába. Elmondta a világszövetség elnöke többek között, hogy Tananarive városában a Madagaszkári Köztársaság alelnökével is folytatott megbeszélést. Calven Sebő alelnök őszinte elismerésének adott kifejezést a keresztény misszionáriusok munkája felett. Sőt azt mondta, ő maga személy szerint az életét köszönheti az Európából jött misszionáriusoknak. Calven Sebő ugyanis egy úgynevezett „szerencsétlen napon” született. Ősi madagaszkári szokás szerint az ilyen napon született csecsemőket kitették egy „szúnyogdombra”, mert pogány hitük szerint ha a gyermekek élve maradnak, szerencsétlenséget hoznak szüleikre. De ettől nem kellett félni: a szúnyogdombra kitett csecsemőket az égető napsütésben rövid időn belül halálra csípték a szúnyogok. Ez lett volna Calven Sebő sorsa is, de - szerencséjére - arra járt egy norvég misszionárius, magával vitte a csecsemőt a missziói állomásra, ápolták, felnevelték - és Madagaszkár alelnöke lett belőle. Ilyen és hasonló történeteket gyakran talál az ember az európai külmissziói irodalomban. Nyilvánvalóan mind igazak - ilyesmit nem szoktak keresztény emberek „kitalálni”, és maguk a „bennszülött” szereplők bizonyítják a történetek igaz voltát. Mégis kérdéses, érdemes-e üyen történeteket arra használni, hogy a külmisszió ügyét népszerűvé tegye az ember. Először is azt a helytelen tanulságot vonhatják le belőlük az emberek, hogy „a harmadik világ” népeihez képest a fehér ember „magasabb rendű”. Másodszor azt a benyomást kelthetik az ilyen történetek, hogy az ázsiai és afrikai népek tárt karokkal várják Európából a misszionáriusokat, hogy kiszabadítsák őket keserves sorsukból. (...) Ezen benyomások egyike sem helytálló az 1990-es években. Egyre jobban előtérbe kerülnek „a harmadik világ” népei és országai; nemcsak egyenrangúak a „fehérekkel”, hanem sok tekintetben ők a hangadók a világpolitikában - és az egyházpolitikában is. Amellett be kell vallanunk: a „magasabb rendű” európaiak ősei sem bántak éppen kesztyűs kézzel például a csenevésznek született gyerekekkel. A misszionáriusokat nem várják tárt karokkal, hanem több ország be is zárja a kapuját előttük: néhol már a „Missionary, go home” („Misszionárius, menj haza”) a jelszó. Amellett egyre erősödik a hang az országokban, hogy elsősorban nem misszióra, igehirdetésre van ma szükség, hanem arra, hogy a „fejlődésben lévő országok” ki tudják használni lehetőségeiket, hogy jobb jövőt tudjanak építeni polgáraik számára; nagyobb szükség van traktorokra, mint misszionáriusokra. Mégis komoly kérdésre mutat rá a fent idézett kis történet. Joggal tehetjük fel ugyanis a kérdést: hol állna ma Ázsia és Afrika, ha nem lett volna külmisszió? De hozzáfűzhetjük azt a kérdést is: hol állna ma a kereszténység, ha nem lett volna külmisszió? 1. Rengeteget köszönhet Ázsia és Afrika a külmissziónak a művelődés terén. (...) Különösen nagy súlyt fektettek az iskolamisszióra a skót presbiteriánus (református) egyház misszionáriusai. (...) Forradalmi volt a missziói iskolák hatása a női nem egész életfelfogására. Jó megemlékezni arról, hogy a missziói iskoláknak köszönhető, hogy Ázsia és Afrika leányai lassan megszokták, hogy ők nemcsak kereskedelmi cikkek vagy - jobb esetben - háztartási alkalmazottként szolgáló feleségek, hanem lehetnek önálló gondolkodású és egzisztenciájú személyiségek. (...) K felnőttek iskoláztatása terén is a misszionáriusok jártak élen. Laubach amerikai misszionárius volt a kezdeményezője 1929-ben egy gigantikus népnevelői mozgalomnak, melynek mottója ez volt: „Mindenki tanít valakit” („Each one teach one”). (...) 2. Élen jártak a misszionáriusok a nyelvművelés terén is. Rengeteg időt és energiát áldoztak arra, hogy kikutassák, rendszerezzék és kifejlesszék a világnak sok, korábban ismeretlen nyelvét. (...) Ma már a világi történetírás is elismeri, hogy a misszionáriusok nélkül sok afrikai és ázsiai népnek ma se nagyon lenne írott nyelve, következésképpen irodalma sem. 3. Sokat köszönhetnek Ázsia és Afrika népei a misszionáriusoknak az egészségügy terén. (...) Aligha véletlen, hogy a bélpoklosság (lepra) bacilusát a külmissziói munkájáról híres Norvégia egyik orvosa találta meg (és ennek következtében sikerült kikísérletezni annak szérumát is). (...) Jogos tehát feltenni a kérdést: vajon hol állna ma Ázsia és Afrika, ha nem lett volna külmisszió? De éppolyan jogos feltenni a kérdést: hol állna ma a kereszténység ha nem lett volna külmisszió? 4. Az ismert külmissziói folyóirat, az International Review of Mission egy 1970-ben közzétett cikkében vizsgálta meg a kereszténység világhelyzetét. A cikkíró már akkor arra a következtetésre jutott, hogy 2000-ben (...) a kereszténység többsége a „harmadik világban” lesz található. (...) Ha a fejlődés így folytatódik, Európa vezető helyét Afrika fogja elfoglalni 350 millió keresztényével mint a világ „legkeresztényebb” kontinense. Igen, hol állna ma a kereszténység, ha nem lett volna külmisszió? Terray László Az írás eredetije Terray László Küldetésben című kötetében jelent meg (Norvég Egyházi Misszió, Oslo, ippf). ÚT, UTAK A BIBLIÁBAN Országutak A Szentírás alig képzelhető el utak és útleírások nélkül. Az Ószövetségben központi helyen van szó utakról, utazásról, vándorlásról, például Ábrahám útjáról, hosszú vándorlásáról, majd az izraeliták Egyiptomba kerüléséről és onnan való kimeneküléséről. Nem csoda, hogy az Ószövetségben nem kevesebb mint 880-szor találkozhatunk magával az «/szóval, de az Újszövetségben is kerek százszor fordul elő. Az utak fontosságára utal az is, hogy a héber nyelvnek legalább tizenegy különböző szava van, amelyet magyarra az út-tál kell fordítani. Ennek megfelelően sokféle az út jelentése is. Lehet szó közönséges országútról ugyanúgy, mint kisváros utcácskájáról, jelenthet a járástól a vándorlásig sok mindent. Gyakran találkozunk ismétlődő fordulatokkal, például szó van az igazak és a gonoszok, az élet és a halál, az igazság és a törvénytelenség, a sötétség és a világosság, Isten és az ember útjairól. így tesz különbséget Isten az ő útjai és az emberekéi között: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én út aim... ” (Ézs 55,8; Károli-ford.) Éppen ez az igehely tanúsítja, hogy az út szó átvitt értelemben jelentheti az ember „életútját”, életvitelét, gondolkodását, elképzeléseit is. Ilyen használatáról kell sok szót ejtenünk, hogy megláthassuk a Bibliabeli fontosságát. Most azonban elsősorban a szó „eredeti” használatára lássunk néhány példát. Az Ószövetségben gyakran van szó útról az országút értelmében. Például amikor a pusztában vándorló izraeliták Edóm vagy az emóreusok országán akartak átvonulni, követeket küldtek maguk előtt, hogy az országutak használatára engedélyt kérjenek. Óvatosságból Edómnak megígérték, hogy „.. .az országúton megyünk, és nem térünk sem jobbra, sem balra, míg általmegyünk a te határodon.” (4MÓZ 20,17; Károliford.) Az emóreusoknál ezt az ígéretüket csak megerősítik, bár ennek semmi hatása nincs Szíhónra, a királyukra (4MÓZ 21,22). Pedig azt akarják elérni, hogy az emóreusok nehogy valami kóborló rablóbanda átvonulásának veszélyeire gondoljanak, amelytől félteni kell a szántóföldeket, a szőlőskerteket - és nyilván azok termését is! -, no meg a létfontosságú kutakat. Egy másik alkalommal isteni vezetésben részesül a vándorló nép, nehogy a filiszteusok országában harcba keveredjék, és esetleg ijedten visszaforduljon, meg sem állva a rabszolgaság hazájáig, Egyiptomig. Ezért Isten kerülő úton vezeti el őket „a vörös tenger pusztája” felé (2MÓZ 13,18). Más esetben „a Básánba vivő útról” történik említés (4MÓZ 21,33). Mindhárom esetben tehát kiépített (esetleg ősi), ismert országiakról van szó, amelyeket közlekedésre, esetleg országok és városok közötti kommunikációra használtak. Az Ószövetségtől eltérően az Újszövetségben összesen két ilyen, pontosan meghatározott útról tudunk. Az elsőn Jézus egyik legfontosabb - az irgalmas samáriairól szóló - példázatának eseménye zajlik le. „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett. .. ” (Lk 10,30) Ez tehát a jerikói út, amely Jeruzsálemből kiindulva északkeleti irányban éri el a huszonhét kilométerre fekvő Jerikó városát. Hírhedt és veszélyes útnak számított akkor ez az összekötő út, amely (még ma is!) félelmet keltő, bizarr hegyi hágókon és pusztaságon át ereszkedik le a hétszáznegyven méter magasan fekvő Jeruzsálemből a kétszázötven méterrel a tenger szintje alatt levő Jordán völgyében fekvő Jerikó városába. Már az ókori írók is tudtak a veszélyességéről, az itt garázdálkodó útonálló rablókról, akiket állítólag csak Pompeiusnak, a sikeres hadvezérnek sikerült végleg megfékeznie. Nem csoda tehát, ha a példázatbeli embert nem is csak kirabolják, de még az élete kioltásától sem riadnak vissza. Ott is hagyták emberünket félholtan - mondja Jézus. Mindig is izgatta a bibliamagyarázók fantáziáját, hogy kivel-mivel azonosítsák ezeket a rablókat. A történetírók a római megszállás ellen szerveződött zelótákra gondoltak elsősorban, és úgy vélték, hogy amikor Jézus a kirabolt ember esetét ábrázolja, nem átallja erősen bírálni ennek az illegális mozgalomnak a kegyetlenségét is. Mintha azt mondaná: az általa meghirdetett Isten országát sem kegyetlenkedéssel, sem rablással nem lehet mintegy elővarázsolni. A másik, pontosan meghatározott útról Lukács - a feltételezett szerző - tesz említést az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvben. Ennek nyolcadik fejezetében számol be az evangélista Fülöp samáriai missziói tevékenységéről. A beszámoló már csak azért is figyelmet érdemel, mert így megállapíthatjuk, hogy a keresztény misszió nem is Péterrel, Pállal vagy Barnabással kezdődött, hanem éppen Fülöp munkájával Samáriában. Eredményei hírére - hogy tudniillik „Samária bevette az Isten igéjét...” (8,14; Károli-ford.) - küldték el az apostolok Pétert és Jánost. Ekkor kapja az evangélista azt az angyali utasítást, hogy ő viszont délre menjen: „Kelj fel, és menj el dél felé, arra az útra, mely Jeruzsálemből Gázába megy alá. Járatlan ez. * (8,26; Károli-ford.) (Az új fordítás szerint „néptelen”, de az itt szereplő eremosz görög szót inkább lakatlan-nal kellene fordítani, mert ebben benne van a vidék sivársága szintúgy, mint az, hogy nem lakható.) Nem tudjuk, hogy az út melyik pontján következett be aztán az etióp miniszterrel való találkozás és a megkeresztelése. Mindenesetre Jeruzsálemből két különböző úton lehetett Gázába eljutni az újszövetségi korban. Az egyik Jamnián át érte el a földközi-tengeri partvidéket és Azótosz/Ashdod, Askelon/Aszkalón városkákon át jutott Gázába. Zsidó fülnek tehát a város említése a célállomást jelentette: ez volt a „gázai út”. Bár ez onnan még folytatódott le, Egyiptom felé, Gáza volt az utolsó állomás az Egyiptom előtti kiterjedt sivatag eléréséig. A másik úton kicsit körülményesebben lehetett Gázába eljutni. Ez a júdeai hegyvonulatot követve, a Betogabrisz nevű helységen át Aszkalónnál csatlakozott a tengerparti úthoz. A mai Palesztinában a Beit Semes és a Kiryat Gát nevű városok ennek az útnak a fő állomásai. Az Apostolok cselekedeteiből nem derül ki, hogy a kettő közül melyik lehetett az etióp megkeresztelésének útja. De más kérdések is nyitottak maradnak, hiszen nem geográfiai adatok közlése a tudósítás célja, hanem a misszió. Nem kapunk választ arra sem, hogy a Samáriában misszionáló Fülöp hogyan kerül a távoli „gázai” útra. Azt se mondja el, hogy honnan jött oda Fülöp: egyesek szerint talán Cézárea Filippiből. Mindenesetre a gázai út bevonult a keresztény misszió történetébe mint első fontos cselekvési helye a Szentlélek munkájának. Jézus igazi vándoréletet élt, szinte állandóan „úton” volt, de arról hallgatnak az evangélisták, hogy melyik utakon járt. Pedig Palesztinát már akkor is keresztül-kasul szabdalták a fontos kereskedelmi utak. Ugyanezt mondhatja el magáról Pál apostol is: „Gyakran voltam úton...” (2Kor 11,26), de ő sem nevez meg utakat. Ezzel valószínűleg ki is merül az út szó használatának „eredeti” értelmezése. Jóval sokrétűbb ennél az átvitt értelmű használat. Erről szólnak majd a rovat további írásai. Gémes István SZŰCS PETRA FELVÉTE
