Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-07-07 / 27. szám
Evangélikus Élet élő víz 2013. július 7, ► 11 ► Hetilapunk rövid gyászhírben tudatta, hogy május 2-án, életének 70. esztendejében elhunyt Bízik László nyugalmazott evangélikus lelkész. Temetésére - kérésére - szűk családi körben került sor Aszódon a helyi lelkész szolgálatával. A szerkesztőségünk munkatársaihoz is közel álló börtönlelkésszel nem sokkal korábban, az Evangélikus Élet március 10-i számában jelent meg terjedelmesebb interjú nyugdíjba vonulása alkalmából. Az alábbiakban - nekrológ helyett - egy rövid, 2009 húsvétján elmondott igehirdetésének közlésével adózunk szeretett testvérünk emlékének. Börtönprédikáció Szent Pál az Első korinthusi levélben írja: „Jézus feltámadt a halottak közül, és ezzel első hajtása lett azoknak - a fa többi ágának -, akik szintén fel fogunk támadni.” Ha igaz, hogy Jézus feltámadt a halálból, akkor az is igaz, hogy nem a halálé, hanem az életé az utolsó szó. Ha az életé az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem a gonoszé, hanem az Istené az utolsó szó. Ha Istené az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem a könnyeké, hanem a boldogságé az utolsó szó. Ha a boldogságé az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem a csúfságé, hanem a szépségé az utolsó szó. Ha a szépségé az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem a bűné, hanem a bűnbocsánaté az utolsó szó. Ha a bűnbocsánaté az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem az igazságosságé, hanem a kegyelemé az utolsó szó. Ha a kegyelemé az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem a fogságé, hanem a szabadságé az utolsó szó. Ha a szabadságé az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem az önzésé, hanem a szeretető az utolsó szó. Ha a szereteté az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem a kételkedésé, hanem a hité az utolsó szó. Végül: ha a hité az utolsó szó, akkor az is igaz, hogy nem a reménytelenségé, hanem a reményé az utolsó szó. Kedves „faág testvéreim”, mindezeket csak azért mondtam el Szent Pál apostol mondata alapján, hogy emlékeztessek mindenkit, mi lesz a közös sorsunk. Ámen. Tovább a holnap útján - Isten tenyerén Olyan időszakra (szegedi egyetemi éveimre: 1950-54) emlékezem most, amikor a félelem ülte meg az emberi szíveket, fiatalokét, idősekét egyaránt. Olyan légkörben kellett élnünk, tanulnunk, amelyben a bizalmatlanság mindenütt eluralkodott. Becsukódtak a szemek, a szájak, és senki nem akart tudni semmiről és senkiről. Hallgattak, bezárkóztak a szívek. Nehezen találtak egymásra az azonosan gondolkodók, akik szívükben egészen mások voltak, mint „színükben”. Egy biztos pont azonban mégis volt: Isten. Ő az, aki tenyerén tartva vitt át minden nehézségen, megmutatta hatalmát. Sokan, akik bíztunk benne, megcsodáltuk erejét és hatalmát. Meggyőződtünk arról, hogy ő a világ ura, és nem a földi hatalmasságok. Csak ezen a kősziklán tudtunk igazán megmaradni. A csodák sorozatával találkoztunk, amelyek bizonyították, hogy ő nem győzhető le, hogy ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz: a mi szerető mennyei Atyánk. Az ő tenyerén élni biztos és félelem nélküli életet jelentett. Őt szolgálni bármilyen veszélyek közepette diadalmas győzelemnek számított a sátán romboló munkája felett. A győzelmek sorozata egyre világosodó jövő felé vezetett el bennünket. Bár zúgott a vihar körülöttünk, Isten népe egyre inkább vágyódott követni őt. Bűnbánó lélekkel újultak meg sokan. Én is. Egy lelki ébredési hullám részesei és tanúi lettünk. Ennek eredményeként lelki közösséget és csodálatos isteni ajándékként lelki társakat kaptunk Istentől. Mindezek azt bizonyították: „Ha értettem, hogy ezek az idegen kezek mit keresnek nálam. Kezdtem rájönni, „egyesek” nem nézik jó szemmel, hogy én naponta Bibliát olvasok, és vasárnaponként rendszeresen templomba megyek. E megfigyelések és feljegyzések alapján bekövetkezett az, amire addig nem mertem gondolni. A templom előtti „politikai ellenőrök” többször is feljegyeztek az istentiszteleten való részvételért. Felelősségre vonásra került sor ezért a „reakciós” tevékenységemért. Megvallom, örültem, mert ezzel lehetőség adódott számomra a bizonyságtételre. Imádkoztam, hogy Isten Szentlelke adja meg nekem a mondanivalót. Imádságom meghallgatásra talált, s megkaptam a bátorságot, és a Lélek erejével megvallottam, hogy én olyan árvaházban nőttem fel, ahol kezembe adták a Bibliát, és megismerhettem az evangéliumot, Isten megváltó szeretetét. Ott lettem az ő kegyelméből Isten gyermeke, Jézus Krisztus követője. Én továbbra is ezen az úton kívánok maradni, s ha ez ellentétes az alkotmányos renddel, akkor küldjenek el az egyetemről, vagy önként hagyom itt. E bizonyságtétel után csodálkozva néztek rám, mélyen elgondolkodtak, és legnagyobb meglepetésemre a következőket mondták: „Menjen el a Kárász utca egyik áruházába, és öltözzön fel tetőtől talpig, a számlát az egyetem fizeti.” A felajánlást mint Isten ajándékát örömmel elfogadtam, minden szükségeset bevásároltam, s a számlát beadtam az egyetemnek. Az egyetem a számlát kifizette. Ugyanakkor jól megjegyeztem azt a mondatukat is: „Eszébe ne jusson az egyetemet itthagyni.” Nem hagytam ott. Ma is bizonytalan napokat élünk. Sokan félnek a holnaptól. Mit hoz a jövő? Körülöttünk arat a sátán, gonosz erők keserítik meg napjainkat. Félelmetes próbatételek és fájdalmas történések várnak Jézus követőire az utolsó idők jeleiként: „Bíróság elé állítják, megverik őket. Úrrá lesz a törvénytelenség, az erőszak, az emberek egymás ellen fordulnak, meghasonlik a család, meghidegül az emberekben a szeretet." Hát nem vesszük észre, hogy itt már a mi jelenünkről is szó van? Hát nem tapasztaljuk mindezeket? Hány kétségbeesett, szétszakadt család gyermekei vesznek körül bennünket, hány családi egység bomlott fel, hány családi tragédiáról adnak számot a híradások, hány hiszékeny embert tévesztenek meg a médiumok, és szinte nincs is vége a borzalmak felsorolásának? Hol van a biztonság, a jövőbe vetett reménység, az egyetlen megoldás? Valaki az agyműtétét követő ébredése után ezt az ismeretlen szerzőtől származó verset találta kórházi ágya mellett: „Életem ott van Isten tenyerén, / azért nem félek én. / Bármi fáj nekem, / mosolyog a szemem. / Száz jajszó között is bízom vakon, / hitem fel nem hagyom! / Rám törhet vadul ezer baj, veszély, / Isten így szól: Ne félj! / Miért is, mitől is félhetnék én: / Az Isten tenyerén?” (Isten tenyerén) Isten népe tudja, hogy adott pillanatokban a Lélek megadja a szükséges erőt a nehézségek elviseléséhez és a Sátán kísértéseivel és támadásaival szemben a megfelelő bölcsességet a támadások legyőzéséhez. Vigyázzunk! Ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, csak őreá figyeljünk, A hónap igéje „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok” (ApCsel 18,9-10) 1974-ben történt. Egy kis faluban szolgáltam, ahol nem volt kántor. Az egyik nyolcadikos kislányt elkezdtem tanítani orgonáim. Hűségesen szolgált is a gyülekezetben. De az egyik vasárnap iskolai programot szerveztek a közeli városban, ahova járt. Nagyon dobogni kezdett a szíve: megmondja-e a tanárának, hogy nem tud részt venni a programon, mert otthon orgonákba kell. Végül belső biztatást kapott, hogy szóljon. Kissé félve tette meg, tartott a következményektől - hiszen az „egypárti időt” írtuk -, de szorongása azonnal elmúlt, amikor a tanár így válaszolt: „Megértelek, mert én is orgonátok vasárnap az itteni gyülekezetben.” A kislány boldogan jött haza, és mesélte el élete egyik első csodálatos tapasztalatát arról, hogy az élő Úr mindig az övéivel van. Igénk szerint Pál apostol éppen Korinthusban küzd Jézus ügyéért, mert az nagyon fontos és drága neki. Hiszen elhívása van az Örökkévalótól. Sok az akadály, rengetegen keresztbe tesznek neki, sőt üldözik, de Pál nem adja föl. Miért? Először is azért, mert a damaszkuszi úton találkozott a neki megbocsátó és új életet adó Úrral; másodszor pedig azért, mert most egy éjjeli látomásban ezt hallja tőle: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok! Senki sem fog rád támadni, hogy neked ártson, mert nekem sok népem van ebben a városban" Mi kell ahhoz, hogy hűséges és állhatatos maradj a szolgálatban? Hogy merj megszólalni és tenni az Úr nevében? Az, amire Pál apostolnak is szüksége volt: hogy az élő Jézussal találkozz, tőle kapj megbízást és erősítést. „Ne félj!” - kezdődik igénk. Azt mondják, a Bibliában 365-ször hangzik el - én nem számoltam utána - valamilyen formában ez a biztatás. Minden napra jut belőle. Ha Isten gyermeke vagy, te is mindennap így indulhatsz. A Nagy Megbízatásban (a missziói parancsban) is ezt ígérte Urunk: „... íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig).’ (Mt 28,20) Milyen jó minden napnak, minden feladatnak ezzel az igével, ezzel a bizonyossággal indulni! Ezzel a csodálatos személlyel, aki nem hagy el, és nem marad le övéitől. Hanem fölveszi a lépésünket. Ezért is lett emberré. Az emmausi úton is velük haladt, és azóta is mindig, amerre a tanítványok járnak, velük halad hűségesen Jézus. Biztat az Úr: „Szólj, és ne hallgass!” Hány néma tanítvány van! Félelemből vagy azért, mert nincs miről szólnia, miről beszámolnia. Mert nincs tapasztalata. És miért nincs? Mert talán félt, és nem mert elindulni azon a keskeny úton, amelyet Isten mutatott meg neki. Ezért nem tapasztalta meg, hogy ez az út járható. Hogy ezen az úton minden elképzelést felülmúlóan, előre nem tudható módon segíti az Úr. Merj elindulni arra, amerre a Biblia - mint útjelző - mutatja az utat. Merj szólni arról, amit az igéből tanultál, és Jézussal megtapasztaltál - akkor valóság lesz, hogy veled van ő, és eredményes lesz minden: az ő nevében kimondott szavad és érte végzett szolgálatod. ■ Széll Bulcsú HETI ÚTRAVALÓ „így szól az Úr, a te teremtőd: Nefélj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Szentháromság ünnepe után a 6. héten az Útmutató reggeli s heti igéiben Isten a sötétségből világosságra, a keresztség ajándékával megtérésre hív. A hét igéjének bátorítását így indokolja Urad s Istened: „Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek..!' (Ézs 43,4) „Krisztus szereti az egyházat, és önmagát adta érte, hogy megszentelje és megtisztítsa a keresztséggel az ige által.” (Ef 5,25.26; LK) E szentségben bűnbocsátó szeretete zálogát adja. Reformátorunk kísértései közepette erre emlékeztette önmagát: baptisato sum - meg vagyok keresztelve! Mi is valljuk: „Jézus Krisztus a világ világossága, nála van örökké az élet forrása.” (GyLK 699) Ezt a küldetést bízta Jézus - utolsó parancsában - mindenkori követőire: „...tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szendéteknek nevében...” (Mt 28,19) A pogányok apostola szerint mi „A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Róm 6,4) Isten kivezette népét a szolgaság házából, s megmutatta dicsőségét: „...szárazzá tette a tengert, úgyhogy a víz kettévált. Izráelfiai szárazon mentek be a tenger közepébe, és a víz jobbról-balrólfalként állt!’ (2MÓZ 14,21-22) „...atyáink mindnyájan... a tengeren mentekát, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben’.’ (lKor 10,1-2) „Hit által keltek át a Vörös-tengeren, mint valami szárazföldön..!’ (Zsid 11,29) Az ősgyülekezet úgy született, hogy Péter beszéde szíven találta őket: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát!’ Nemcsak a háromezer léleké ez az ígéret, akik akkor hittek, de mindazoké is, „akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk”. (ApCsel 2,38.39) így hívta el a filippi börtönőrt: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” Ez a szabaddá lett fogoly Pál s Szilász tanácsa: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz.. !’„Öpedig... azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt’.’. (ApCsel 16,30-31.33) Urunk az alázatos és „együgyű” kicsinyeket állítja példaként: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31); de azt is: „Istennel győzedelmet nyerünk, s ő tapodja el ellenségeinket” (Zsolt 60,14; Károli-fordítás). Milyen bizonyítékai voltak ennek? Lelki életem súlyos kereszttűzben volt egyetemi éveim alatt. A reggeli csendesóráim alkalmával azt vettem észre, hogy valaki vagy valakik belekutatnak Bibliámba. Nem Négy esztendő elteltével a százhúsz induló hallgató közül mindössze tizenhármán kaptunk diplomát. Én pedig további életem során is Isten tenyerén maradva számtalanszor tapasztaltam meg az ő gondoskodó szeretetét az élet legnehezebb, legkritikusabb szakaszaiban is. Ma is hálát adok, hogy ezzel a lelkierővel és bölcsességgel élhetjük családi életünket az ő dicsőségére. és hűséggel kövessük őt. Ő sohasem fog cserbenhagyni bennünket. Fentebb elmondott bizonyságtételem és élettapasztalataim ezt erősítik meg. Erre biztat a Végig megálld a nagy tusát című 375. hallelujaénekünk 3. versszaka: „Ne csüggedezz, Ő béfedez, / Ő enned ád, ölébe vesz. / Ha gondodat mind ráveted, / Krisztus lesz majd az életed.” ■ Szenczi László minta kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába!’ (Mt 18,3) O igazi páskabárányként halt meg: „...az ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki!’ (]n 19,33-34) „Krisztus a keresztségbe minden időre belevegyítette ártatlan piros vérét. Mert a szent keresztséget is ugyanaz a vér szerezte meg nekünk, amely értünk kiömlött és bűneinkért megfizetett.” (Luther) Krisztus e levelét nem csak élőhalott szárdiszi népének íratta: „Ébredjfel..., és térj meg! (...) Aki győz..., annak a nevét nem törlőm ki az élet könyvéből..!’ (Jel 3,2.3.5) S mi is: „E drága keresztségben / Hit által Krisztus váltságát / Elnyerjük...” (EÉ 295,3) . , ■ Garai András
