Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-22 / 51-52. szám

Evangélikus Élet 2013. december 22-29. » 13 Oratio oecumenica Kegyelmes Atyánk! Te úgy szerettél minket, hogy egyszülött Fiadat adtad értünk. Benne az irán­tunk való szereteted öltött testet, benne láthat­tuk meg szereteted teljességét. Köszönjük neked, hogy Fiadban kijelentetted végső akaratodat, és általa szeretettel fogod körbe az egész világot. Atyánk! Te személyválogatás nélkül megaján­dékoztál minden embert tökéletes szerete­­teddel. Mi, emberek pedig oly sokakat zárunk ki a magunk töredékes szeretetéből. Könyör­­günk azokért, akik emiatt szenvednek. Vi­gasztaló kegyelmeddel, életet újító erőddel fordulj a szenvedők felé. Segíts meglátniuk, hogy a te szereteted értük is testté lett. Könyörgünk azokért, akiknek megkeménye­dett a szíve, és szeretetlenül gázolnak át másokon saját céljaik érdekében. Állítsd meg őket a szere­tetlenség és az önzés útján. Ébreszd fel bennük a vágyat a te igazságod után, és adj erőt nekik, hogy megtegyék azokat a lépéseket, amelyekkel enyhíthetnek az általuk okozott szenvedéseken. Könyörgünk egyházadért. Te egyszerű és tiszta eszközt adtál a kezünkbe: a szeretet va­lóságát. Segíts nekünk felismerni az egyetlen szükségest, ami az emberi közösségből egyhá­zad közösségévé tehet bennünket. Segíts ne­künk a tőled kapott szeretet valóságában fel­oldanunk az egyházadat megosztó emberi el­lentéteinket. Irgalmas szeretetedre bízzuk életünket. Kö­szönjük, hogy túl minden e világi mélységen tel­jességre viszed, amit Fiad emberré léteiében ki­jelentettél - és szereteted vár bennünket Fiad által örökkön-örökké. Ámen. KARÁCSONY ÜNNEPE - JN 1,1-13 Minden kezdet Istené Minden kezdet nehéz - vallja az emberi tapasztalat. Minden kezdet Istené - hirdeti János felülről kapott bölcsességgel. Akárcsak a monu­mentális zenei alkotások nyitánya, ez az evangéliumi bevezető is ízelítőt kí­nál az egész mű legfontosabb kincse­iből: Ige, élet, világosság, befoga­dás, Isten-gyermekség... A nyitóté­tel az új kezdet, az új teremtés hajnal­fényét ragyogtatja fel, amikor a felke­lő nap fényében az Ige testet ölt, ar­cot, nevet kap a betlehemi gyer­mekben. Joggal írja Gyökössy Endre: „János evangéliumának első fejezete a leg­döbbenetesebb és legmegragadóbb és leglélegzetelállítóbb »vallásos« gon­dolatépítmény, amelyet valaha ember végiggondolt és leírt.” János evangéliumának prológusa egyben válasz Bodrog Miklós karácso­nyi énekének provokatív kérdésfelve­tésére: „Vaksötétben a vüág, / Hol egy ember, aki lát?” (EÉ 172,1) Aki tisztán lát, és hatalmas összefüggéseket lát­tat meg, nem más, mint János, a sze­retett tanítvány. Ő, aki a legközelebb áll a Mesterhez, nem vész el az apró részletekben. Ahogy Reményik Sán­dor megénekli: „.. .János messze áll és egyedül. / Nem tud gyermekről és nem tud anyáról, / Nem születésről, nem fogantatásról, / Csillag, cse­csemő, angyalok kara, / Jászol, jászol­szag, - József, Mária, / Rongy és pó­lya, királyok, pásztorok, / Induló végtelen karácsonyok: / Nem ér­deklik...” (János evangéliuma) Jánost a lényeg, karácsony esszen­Az evangélium elején járunk. Még csak a harmadik fejezet végén. Még csak a kánai menyegző, a templom­tisztítás és a Nikodémusszal folyta­tott beszélgetés zajlott le. Máris hangzik az ünnepi kijelentés: „Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent." (Jn 3,35) Máté evangéliumának majd a leg­végén a föltámadás után a halált is le­győző Úr Jézus mondja ki: „Nekem adatott minden hatalom..." (Mt 28,18) S valóban, ott látszik is, hogy övé minden hatalom. Megtörte a bűn és a halál erejét. Nem tudta le­győzni sem Kajafás, sem Pilátus. Máté evangéliumában az evangé­lium végén hangzik a bizonyságtétel: „Nekem adatott minden hatalom..!’ Hatalommal telve küldi ki tanítványa­it: „...tegyetek tanítvánnyá minden népet..!’ (Mt 28,19) János evangéliumá­ban már az elején halljuk: „Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent’.’ S nekünk karácsony másnapján, amikor a gyermek Jézus köré igyek­szik a világ, amikor a kisdedet ünne­pelni jönnek sokan a templomba, hir­deti az evangélium - tán figyelmez­tetésül, emlékeztetésül, talán éppen biztatásként -: „Az Atya szereti a Fi­út, és kezébe adott mindent’.’ Már az evangélium elején. Már az ciája érdekli. Gyönyörűen fejezi ki ezt a költői kép: „lényéből a szikla-szó ki­pattan”. Alapigénk valójában ennek a szikla-szónak a felvezetése, előjáté­ka: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét.." (Jn 1,14) „Lakott... láttuk...” - de vajon igaz-e ez a csoda jelen időben is? Itt lakik-e ma is közöttünk a testté lett Ige, és látható-e még dicsősége 2014- ben?! Igazán csak akkor találhatunk választ erre az izgalmas kérdésre, ha tisztázzuk a „dicsőség” szó eredeti, mély biblikus értelmét, tartalmát. A héber kábád kifejezés jelentése: sú­lyosnak lenni. Vajon van-e még sú­lya életünkben az igének, az élő Isten szavának?! Vagy inkább engedünk a tetszetős, korszerűnek tűnő, kísértő gondo­latnak, mely szerint az ige csak a „kezdetben volt”, most pedig már a „tettek idejét” éljük? Itt is fontos jól értenünk a bibliai ige szó tartalmát. A héber dábár, a görög logosz Isten súlyos, teremtő szava. Egyaránt jelen­ti a kimondott szót és a megvalósu­ló tettet. Amikor a teremtés hajnalán felzendült a teremtő ige: „Legyen vi­lágosság’ - azonnal világos lett, és a káoszból megszületett a kozmosz, Is­ten szépen és jól berendezett te­remtett világa. Amikor Jézus csak ennyit mond: „Kelj fel!” - nemcsak a egyházi esztendő elején. És a Fiú, Jé­zus, akinek kezébe adott mindent az Atya, elindul, és csodát tesz, meghall­ja a segítséget kérő apa kiáltását, és észreveszi a köré gyülekezők hiányát: megvendégeli az ötezer embert. De amikor el akarnak jönni, hogy ki­rállyá tegyék, Jézus eltűnik előlük, és elvonul a hegyre egymagában. Övé minden hatalom, és lemond arról, hogy ezt a hatalmat elismert módon gyakorolja. Bár Izráel királya, nem akar ember faragta királyi székbe ül­ni. S ettől kezdve egymaga marad. És elfogják, s hiába Pilátus minden emberi igyekezete, azt tesznek vele, amit akar­nak, megveretik és megölik - pedig az Atya mindent a kezébe adott. Ami Jézussal történt, az úgy történt vele, hogy ő hatalma teljességében volt. Nem gyengeségében, nem balekságá­­ból, hanem hatalma teljességében jár­ta végig a szenvedésnek ezt az útját, hogy mások bűneit magára vette. Akin az Úr Lelke nyugodott, a ta­nács és az erő Lelke hatalmának tel­jességében tűrte, elszenvedte a hamis béna áll talpra, de még Jairus halott lánya is életre kel... Életünk tragikus hasadása, ellent­mondása, a keresztény bizonyságté­tel hitelvesztésének fő oka, hogy gyakran elválik egymástól a szó és a tett, az elmélet és a gyakorlat, a szé­pen megfogalmazott ünnepi hitvallás és hétköznapi életünk. így lesz sza­vunk, igehirdetésünk „üres, könnyű beszéddé” elveszítve súlyát és gyógyí­tó erejét. így lesz az ízt, zamatot ajándékozó sóból értéktelen salak, ut­cára dobható hulladék... A Betlehemben testté lett Igén ke­resztül Isten megszólal, megszólít és megszólalásra indít. Ennek egyik pro­totípusa Keresztelő János, akiben Já­nos evangélista Isten küldöttét látja: „Ő tanúként jött, hogy bizonyságot te­gyen a világosságról, és hogy minden­ki higgyen általa.” (Jn 1,7) Mindenki! Hiszen a karácsonyi örömhír nem pri­vatizálható, nem lehet se jászolbölcső­be, se templomba zárni. „Az Ige... megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (Jn 1,9) De vajon befogadjuk-e és tovább­adjuk-e őt?! Ha igen, akkor a mi szavunk is életújító tetté válhat. Ugyanakkor látnunk kell korlátáin­kat is, ahogy erre .Keresztelő János­sal kapcsolatban is figyelmeztet igénk: „Nem ő volt a világosság, de a vádakat, tanítványa árulását, Péter ta­gadását, Pilátus akaratgyengeségét, a főpapok hatalomféltését. Erről már az evangélium elején, az egyházi esztendő elején tanúságot tesz ne­künk a Szentlélek. Az első vértanú, István diakónus ünnepén megemlékezik az egyház ar­ról, hogy a tanítvány nem lehet na­gyobb, mint a mestere. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője ezt úgy feje­zi ki, hogy a vértanúságra készülő Ist­ván szájába hasonló szavakat ad, mint ahogy Jézus könyörgött az Atyához: „Úr Jézus, vedd magadhoz telkemet!” És: „Uram, ne róddfel ne­kik ezt a bűnt!” (ApCsel 7,59.60) István vértanú nemcsak szavakban vált Jézus követőjévé, hanem abban a szelídségben is, ahogyan hordozta, elviselte az őt elítélők haragját. István vértanú ünnepén, amikor Krisztus ki­rályi hatalmát körülálló és az őt di­csőítő szolgákról kezdünk megemlé­kezni (december 27.: János apostol, december 28.: aprószentek), a Mes­terről, Jézusról szóló bizonyságtételt világosságról kellett bizonyságot ten­nie.” (Jn 1,8) Bárcsak ez a szent „kell” feszítene minket is! Nem hallgathatunk, hiszen aki Isten gyermekévé lett, nem tud­ja, de nem is akarja örömét elfojta­ni. A „csendes éj” nem lehet néma éj! Az első pásztorok és bölcsek se hall­gattak arról, amit hallottak és láttak. Mi pedig - Jókai Anna zseniális ki­fejezésével - mai „pásztorlelkű böl­csekké” lehetünk. Ha nem élünk ezzel az eséllyel, ma­gát Istent szomorítjuk meg. Az írónő erről szívbemarkolóan így vall: „.. .sír az Isten, s nekünk ágaskodnunk kell, hogy letöröljük a könnyét. Mert a vi­lág rajtunk, embereken áll, és a har­madik évezred a pásztorlelkű bölcse­ké lesz. Vagy azok leszünk, vagy hagyjuk, hogy tovább sírjon az Isten...” A kisded Jézusról nem írja Lukács, hogy sírt volna, de a Jeruzsálembe ér­kező Messiásról feljegyzi: „...meglát­ta a várost, megsiratta, és így szólt: »Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!«” (Lk 19,41-42) A betlehemi mezőn fel­csendülő angyalkar glóriája is erről a nagy esélyről szól: „a földön békes­ség” (Lk 2,14). De csak akkor köszönt igazi békesség a földre, ha dicsőséget, azaz: súlyt adunk Istennek és igéjé­nek az életünkben. Súlyt adni azt is követően azonnal a tanítványokról szól az írás: „Aki hisz a Fiúban, an­nak örök élete van, aki pedig nem en­gedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) A hit nem csupán annyit jelent, hogy a karácsonyi gyermek Jézusról hi­szem, hogy ő az Isten Fia, a minden­­ség királya, hanem a hit engedelmes­kedik Jézusnak, követi őt. A hit követi Jézust a szelídségben: ahogyan Jézus hordozta a világ bűnét, a tanítvány is ugyanúgy hordozza mások ellene irá­nyuló bűneit. Vállára veszi azokat, mert ahogyan Jézus emberré lett ér­tünk, és közösséget vállalt velünk, a ta­nítvány is úgy vállal közösséget a kö­rülötte élőkkel. Nem gyengeségből, nem balekságból, hanem éppen annak bizonyosságával, hogy örök élete van, hogy Jézusért valóban övé minden. Az evangélium elején, az egyházi év elején hangzik az ige Jézusról és a tanítványokról. Jézusé minden hata­lom, és a Jézusban bízó tanítványé az élet teljessége. S elindulunk Jézus AZ ÜNNEP IGÉJE jelenti: továbbadni! Felismerve: ami nekem fontos, amiből én élek, az mást is éltetni tud. Befejezésül hadd idézzek néhány sort Szerb György Jézus a legifjabb ta­nítványhoz című költeményéből. Ez a vers közel negyven éve kísér. Még va­lóban ifjú tanítványként, teológushall­gatóként talált meg. Remélem, máso­kat is hozzám hasonlóan szíven talál: „Bizony, egyszer majd felserdülsz fiam, / és állkapcsodon felpattan a zár, / és beszélned kell... /mert tett a szó, melyért felelni kell... / Hallgatni pró­bálsz, de a hallgatás / emészt, és rosszízű szádban a csend... / Gyilkol­nak tettel s hallgatással is, / (az elhall­gatott szó majdnem halott, / de tetszhalál ez, megszakítható)... / Fi­am, szeretlek. Indulj és beszélj, / érezd: utadra áldás napja süt, / s az út egy pontján én várlak, ne félj.” ■ Gáncs Péter Imádkozzunk! Urunk, köszönjük a be­széd és az ének kincsét. Segíts felfedez­nünk a neked és a rólad szóló bizony­ságtétel ajándékát. Nyisd meg szívün­ket és ajkunkat jó szóra, gyógyító igére, örvendező énekre! S ha lehet, ne csak az ünnepekben, hanem a hétköz­napokban is. Ámen. AZ ÜNNEP IGÉJE nyomában. És Jézussal együtt szám­talanszor meg fogjuk tapasztalni az ellenkezőjét. Mert az erőszakosok tért hódítanak, a rámenősek teret nyernek, a leleményesek megtalálják a kiskapukat az érvényesüléshez. De azzal a hittel járjuk végig élet­­utunkat, hogy mégis Urunké, Jézusé minden hatalom mennyen és földön, és ő ad nekünk is életet örökkön­­örökké. Ámen. ■ Bencze András Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, aki értünk gyermekké lettél, bocsásd meg nekünk, hogy nem merünk kicsinyek és gyengék lenni! Bocsásd meg ha erő­seknek és hatalmasoknak mutatjuk magunkat. Áraszd ránk Szentlelkedet, a tanács és erő Lelkét, hogy higgyünk benned, és kövessünk téged, amikor magadra veszed bűneink terhét, hogy egyek lehessünk veled az Atya dicső­ségében is, aki élsz és uralkodói mind­­örökkön-örökké. Ámen. KARÁCSONY 2. NAPJA - JN 3,35-36 Elejétől végéig

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents