Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-22 / 51-52. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2013. december 22-29. ► 9 Mert a halandó testnek halhatatlanságba kell öltöznie Szokolay Sándor halálára EVANGÉLIKUS GYŰTEMÉNYI SZEMLE ► Egy-egy evangélikus egyházmegye, gyülekezet történetének vizsgálata ak­kor ad egész képet, ha nem elszigetelten, hanem a kor történeti - egy te­lepülés, régió vagy éppen az ország történetének - folyamataiba ágyazot­tan vizsgáljuk. Jó példa erre az összefüggésrendszerre az alábbi írás. Az is nyilvánvaló belőle, hogy az egyháztörténet forrásai, az egyházi levél­tárak és a gyülekezetek által őrzött iratanyagok ilyen esetekben nélkü­lözhetetlen kiegészítői a világi intézményekben őrzött iratoknak. Adatok Békéscsaba 18. század eleji evangélikus kapcsolataihoz ■ Dr. Kamp Salamon „A szülőfölddel együtt nőttünk föl, és közösen kémleljük a múlhatatlanságot. A szülőföldnek legelsősorban őrizői és nevének fényesítői vagyunk... mert amikor mindenütt elfelejtettek: a szü­lőföldnek még mindig akad mondani­valója rólunk...” - írja Sütő András. A szülőföldnek, az anyanyelvnek, a magyar zenének ilyen őrizője, nevének fényesítője volt Szokolay Sándor, aki mindig a teljes magyar sorsban gon­dolkodott. A nemzetben ugyanis a lé­nyeges nem a nagyság, hanem az ar­culat. Nem az, hogy kimagasló, hanem hogy lélek. Lélekké pedig csak akkor válók, ha kapcsolatot tartok fenn az Is­tennel. Mert egy nép nem akkor kezd élni közösségben és együvé tartozva, amikor fellép a hódító, hanem amikor megszólal a művész, megszólal a ze­ne. A zene ugyanis a nép morálja. Mert a művészet mindig azt mondja ki, hogy mi az ember és a szellem viszonya. Ennek első feltétele, hogy itthon le­gyek. A hely tulajdonsága a népé. A nép a helyhez tartozik, és a hely a nép­hez. Ezért nem vagyunk idegenek itt. S mert megtartó ereje mégis a tájnak és a földnek van. Innen ered Szokolay Sándor rokonlelkűsége mestereivel, Bartókkal és mindenekelőtt Kodállyal. „Kodály Zoltántól tanultam meg, hogy a tehetségnél a tartás fontosabb. Élet­művének nagy része a hazaszeretetről és a hitről szól. Eszméi sohasem avul­nak el. Csoda, hogy a kodályi szellem hordozója lettem?” - írja. Ezért fordul megbűvölten az anya­nyelv, a magyar irodalom felé, és ze­­nésíti meg, önti hangokba Ady, Arany, Babits, Balassi, Bornemisza, Dsida, Illyés, József Attila, Nagy László, Né­meth László, Janus Pannonius, Pető­fi, Pilinszky, Sinka, Sütő, Szabó Lőrinc, Vörösmarty, Weöres gondolatait és szavait. És ne gondoljuk, hogy kom­pozícióit nyelvi kötöttségük miatt a Kárpát-medencén kívül nem értik! Műveit külföldön talán másként, de semmi esetre sem kevésbé értik, mint idehaza. Ennek legfőbb bizonyítéka az 1964-ben bemutatott, Vérnász című operája, melyet több mint tíz nyelvre fordítottak le, és mintegy húsz színpad tűzte műsorára világszerte. A Vérnászban a komponista fi­gyelmét az elszabadult szenvedélyek áradása köti le, mely téma jól illik a fi­atal Szokolay Sándor ösztönösen alko­tó, látomásos, a nagy formátumú ko­héziós erőkre támaszkodó, szabad kompozíciós technikájához. A zeneszerzői pálya alakulásáról, éle­tének vívódásokkal teli korszakáról a szerző így vall: „A Vérnász világát megismételni lehetetlen lett volna. Egész addigi zeneiségem összefoglalá­sa volt. Sémák, manírok veszélye fenye­geti az embert, ha önmagát ismétli. Meggyőződésem volt, hogy előrelép­ni csak befelé fordulva lehet! Az em­beri lélek gazdagságát, pszichológiáját kerestem. A Hamlet világa talán életem legnagyobb változása. Kovács János kri­tikája ezt úgy fogalmazta meg: »Szo­kolay a Hamletben arcot cserélt, de nem szívet!« Ez tette gyötrelmessé a Hamlet útját. Múltamat sohasem tud­tam, sohasem tudnám megtagadni, de az élet a megújulást is megköveteli.” A Vérnászt tehát az Op. 31-es Shakespeare-opera, a Hamlet követi, majd a Sámson (Op. 41) Németh Lász­ló drámájából. Megszületik a Ka­­zandzákisz regényéből írt passió-ope­ra, az Ecce Homo (Op. 92), a Szávitri (Op. 101), a Lessing nyomán komponált Nathan der Weise (Op. 121) és végül a Margit, a hazának szentelt áldozat cí­mű, Op. 132-es misztériumopera. A színpadi művek mellett nem ke­vésbé jelentősek a zenekari és verseny­­művek, a kamaraművek és szóló­­hangszerre írt alkotások és a mintegy száznyolcvan kórusmű. Az 1970-es évektől kezdődően Szo­kolay Sándor alkotói érdeklődését egyre sűrűbben hatja át a szakrális ze­ne iránti vágy. Ennek közvetlen előz­ménye a hatvanas években komponált, latin szövegű DueMotetti című vegyes kar, a Deploration című „concerto da requiem” és a bibliai szövegre készült Apokalipszis. Az egyházi művek komponálása terén döntő jelentőségű Szokolay Sán­dor és a Lutheránia ének- és zenekar kapcsolata, a szerző találkozása a Welt­­ler Jenő vezette legendás Bach-passió­­előadásokkal. Szokolay Sándor maga így vall a Lutherániához fűződő viszo­nyáról: „Áldom sorsomat, hogy zene­szerzői munkásságom három és fél év­tizedét a deformáló történelmi idők el­lenére a szakrális zene fénye ragyogó­an bevilágíthatta. Istennek hála érte! Vi­gasztaló erőt jelentett! A tagadás kor­szellemével szemben a hit igenlésével védekezhettem. Megvédte homályos évtizedeimet. Saját személyes hite­met lutheránusként élem és gyakorlom. Törvényszerű volt, hogy saját szakrá­lis műveim sorozatát a nagy hírű bu­dapesti Deák téri evangélikus templom Lutheránia ének- és zenekara szentel­hette meg! Bevallom, az akkor nem di­vatos áhítat hangjára ott találtam rá, nyilván isteni sugallatra! Sőt messzebb megyek, az operaírás előiskoláját is kö­szönhetem a passiók Bach-hagyomá­­nyát lelkembe égető Lutherániának!’’ Ennek az inspirációnak köszönhe­tő a Lutheránia számára ajánlott mű­vek egész sorának megszületése: a bibliai sorok és egyházi népköltészet nyomán megírt Karácsonyi pásztorát (Op. 35), a Locarnói motetta és az ugyancsak bibliai szövegű Pünkösdi ének (Op. 38), a Szentsei-kódexből komponált Kantáta a gályarabok em­lékére (Op. 48), az Op. 62-es Alleluja, a Bornemisza Péter prédikációiból készült Libellus Ungaricus (Op. 71), az Ágostai hitvallás szövegére megal­kotott Confessio Augustana (Op. 77), a Luther-kantáta (Op. 85) és a Welt­­ler Jenő halálára 1992-ben komponált Op. 125-ös Korálrekviem. Szokolay vokális zenéjében mindig tekintettel van a nyelv belső logikájá­ra, lüktetésére, zenei hangsúly- és rit­musvilágára. Műveit átszövik a közép­kori gregorián himnuszok, a lutherá­nus korálok, a zsoltárok, a népzene, a reneszánsz jellegzetes modális harmó­niai kapcsolatai, a barokk variációs és kontrapunktikus szerkesztésmód, a klasszika kiegyensúlyozott formaszer­vezése és a schönbergi tizenkétfokú­­ság alkalmazása is. E rendkívüli, szinte a teljes európai zene eredményeit felmutató és össze­gezni kívánó zenei műhely eredménye egy egyéni, összetéveszthetetlenül jel­legzetes „Szokolay-stílus” mely so­hasem öncélú és hivalkodó, s mely tud­ja, hogy minden mesterségbeli tudás haszontalanná silányul, ha nem szol­gálja az ember belső építkezését. Az embernek ugyanis önmagából művet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a műnek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, azt befogadja. Szokolay Sándor egyházi műveiben - de nem tévedünk, ha azt mondjuk: egész életében - ott visszhangzik a ma­gyar géniusz, ahogyan Hamvas Béla nevezi, Csontváry Kosztka Tivadar val­lomása: „Az Isten a nagy mester a mű­vészetekben, az életben, látásban és minden alkotásban. A művészetekben őnélküle sem látni, sem alkotni nem tudunk. Csak az európai, úgynevezett modern kultúrnépeknél látjuk százfé­le módon az Isten tagadását. A sors­sal nem lehet tréfálni, ki kell tartani nemcsak a kötelesség, hanem az iste­ni rendnek a tiszteletben tartásával és az Istenhez való mély vonzalommal.” Szokolay Sándor zenéjével az em­berben élő örök vágyat táplálja. Vágyat az üdvösségre. És arra tanít, hogy az örökért nem kell küzdeni, azt nem le­het jótettekkel kiérdemelni, mert az örök élet nem jutalom, hanem tény. El­készíttetett! Van! Mindig és minden­kinek, s amelyet Szokolay Sándor most már nem tükör által homályosan, hanem színről színre lát. A szerző a Lutheránia ének- és zene­kar karnagya ■ Katona Csaba A történeti szakirodalom részletesen foglalkozott a 18. század egyik megha­tározó tényezőjével, a töröktől vissza­foglalt, elnéptelenedett alföldi régiót célzó jobbágyvándorlással (migratio colonorum), amely főleg a túlnépese­dett felföldi megyék lakosságát hozta mozgásba. Ezt a nagyarányú vándor­mozgalmat erősítették az új birtoko­sok által szervezett telepítések, vala­mint a kedvezőbb lehetőségek vonz­ereje által gerjesztett szökések. A18. század elején az Alföld egyik legelnéptelenedettebb vármegyéje volt Békés, amelynek nagy része Harruc­­kern János György (1729-től báró) ke­zére került a gyulai uradalom révén. Felmérve, hogy a gyér népesség ereje nem képes kiaknázni az uradalom gazdasági adottságait, Harruckern te­lepítési akcióba kezdett, kedvezménye­ket (például felekezeti szabadságot) ígérve a letelepedőknek. így népese­dett be újra Csaba a zömmel az evan­gélikus szlovákság soraiból kikerülő népesség révén, amely főleg Nógrád, Hont, Gömör és Pest vármegyéből ér­kezett. Később, 1722-ben Szarvast fő­leg, 1723-ban Mezőberényt pedig rész­ben szlovákokkal telepítették be. Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy a lakosság jelentős része vagy nem szándékozott véglegesen letele­pedni, vagy valamiért nem eresztett gyökeret. A szökések két fő okaként 1718-ban Békés vármegye tisztikara a túlzott terheket, illetve a sokáig elha­nyagolt, művelés alá nem fogott föld terméketlenségét jelölte meg. A lényeg azonban az a jelenség, hogy Békéscsa­bára, valamint több más településre előbb ugyan beköltözött nagyobb lét­számú evangélikus szlovákság, ám a beköltözők egy része rövidesen tovább is állt. Békéscsaba esetében mind a ki­bocsátó, mind a befogadó területek kö­zül Nógrád, de elsősorban Pest várme­gyét kell kiemelni. Csaba Pest megyei kapcsolatai azokkal a - korábban evangélikus szlovákok által megszállt - települé­sekkel voltak különösen erősek, ahon­nan a lakosság egy része korábban to­vábbköltözött Csabára. Albertit példá­ul Szeleczky Márton telepítette újjá fel­földi evangélikus szlovákokkal. Ez a kö­tődés, valamint az evangélikus feleke­zet összetartó ereje a magyarázata, hogy Csaba kapcsolatai a 18. század el­ső felében sokkal inkább Nógrád és Pest megyére terjedtek ki, mintsem ar­ra, amerre Békés vármegye más tele­püléseié: Heves és Bihar vármegye irá­nyába. A csabai szlovákság egy részének származását a 18. században még nem rögzült családnevek is mutatják. Né­hány konkrét, Pest vármegyéhez kö­tődő példa: Csömörszki (Csömörsz­­ky, Csemerszki), Damanszki (Do­­monszki, Domonyszki, Domonyi), Kerepeczki (Kerepesy, Kerepecky), Pilinszky (Piliszky), Ciglécki, Cinkocki, Bottyánszki stb. THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra Nem kétséges, hogy Nógrád, főleg pedig Pest esetében a Csabára költö­zés és az onnan visszatérés gyakori je­lenség volt az egyházi értelmiség kö­rében is. Markovicz Mátyás szarvasi evangélikus lelkész az alábbiakat írta Burián Sámuelről, Csaba lelkészéről 1737-re vonatkozóan: „Sámuel Burian csabaense relicto / Coetu, confert se Pi­­lisium temere / Postea séd Sámuel Bu­rian punitur avarus / Introducoque ego denuo Burjanium.” Az 1744. évvel kap­csolatosan pedig: „Csabensi Sámuel Burian valedicito vili / Segue, vocatus eo, contulit Aszodium.” Azaz: „Burián Sámuel elhagyván a csabai / gyüleke­zetét, elhamarkodva Pilisre megy / De azután megbűnhődik a kapzsi Burián Sámuel / és én újra beiktatom Burjánt.” Valamint: „Búcsút mond a csabai nyáj­nak Burián Sámuel / és Aszódra köl­tözik, miután oda meghívták.” Burián hivatali pályája - aki Aszód­ról jött Csabára 1728-ban - arra hív­ja fel a figyelmet, hogy az évtizedeken átívelő kapcsolattartásban - így az oda-, illetve visszaköltözésben is - az evangélikus felekezethez tartozás ját­szott döntő szerepet. Néhány más csabai evangélikus lelkész példája is ezt bizonyítja. Az idősebb Tessedik Sámuel Alber­tiben volt lelkész, mielőtt Csabára ment 1744-ben. Szarvason híressé vált fia, az ifjabb Tessedik Albertiben szü­letett 1742. április 20-án. Őt nemcsak Szarvasra, de Aszódra is hívták lelkész­nek, ám végül a békési települést vá­lasztotta. Az 1753-ban Nyíregyházát megszálló csabaiakkal eltávozó Vand­­lik Márton utódaként Csabára érkező Gyüresek (Georgiades) János Pilisről ér­kezett. Draskóczi Milecz Mihály, aki 1785-1799 között lelkészkedett Csabán, korábban Cinkotán szolgált. Szeberé­­nyi Andor, aki 1849-1853 között volt se­gédlelkész Csabán, Maglódon született. Az egyházi kereteket mindehhez az szolgáltatta, hogy Csaba 1727-ig a nógrádi-békési-pesti egyházmegyé­hez tartozott, amelyben a főesperesi tisztséget a korábbi csabai lelkészek kö­zül Burián Sámuel és Gyurcsek (Geor­giades) János is betöltötte. Összegezve: a település evangélikus jobbágyságának be-, illetve elköltözé­sében meghatározó szerepet játszott a felekezeti hovatartozás. Ezt bizonyít­ja, hogy a ki- és beköltözések sodrása Csaba esetében a jobbágyság mellett az egyházi értelmiséget is magával ra­gadta, sajátos módon hasonló út­irányt szabva meg számukra, mint a jobbágyoknak. A szerző az MTA Bölcsészettudomá­nyi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa GYÁSZJELENTÉS „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressé­tek: amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egy­mást’.’ (Jn 13,34) Isten szeretetében és az örökkévalóságban bízva tudat­juk, hogy Szokolay Sándor zeneszerző életének 83. évé­ben, december 8-án soproni otthonában visszaadta lel­két Teremtőjének. Gyászszertartása december 21-én, szombaton 14 órakor kezdődik a soproni evangélikus templomban (Templom u. 12.). Ezt követően kísérjük utolsó földi útjára a soproni evangélikus temetőben (Balfi út 133.). Varázslatos személyiségét a lényéből áradó szeretet, derű, kifogyhatatlan alkotókedv, rendíthetetlen hit, szenvedélyes hazaszeretet jellemezte. Egész életével a magyar és az egyetemes kultúrát kívánta szolgálni. Emlékét szeretettel őrzik: felesége, gyermekei, unokái, rokonai, barátai és mindazok, akik tisztelték és szerették. Kérjük a szertartás utáni részvétnyilvánítás mellő­zését.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents