Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-22 / 51-52. szám
ÚT/TfífíSígfl 2013. december 22. • 3 Múltidéző -avagy az érem másik oldala Az evangélikus lelkészképzés története két rendkívüli állapot között Az Útitárs olvasói a lap idei számaiban folytatásokban olvashattak az alcímben megjelölt témáról. A reflexiók alapján a tanulmány szerzője — e sorok írója — úgy ítélte meg, hogy érdemes lenne mindezzel tovább is foglalkozni: mondják el az érintettek is emlékeiket, gondolataikat, észrevételeiket. Annál is inkább, mert a szerző — életkora okán — nem lehetett részese a leírt eseményeknek, csupán a fennmaradt jegyzőkönyvekre és feljegyzésekre hivatkozhatott. Hamar kiderült, hogy — mint mindig - az éremnek másik oldala is van. Álljon itt tehát egy levélben küldött szubjektív visszaemlékezés. Személyes hangvételét magyarázza', hogy írója, id. Pintér Károly a tanulmány szerzőjének konfirmáló lelkésze volt. (Szűcs Petra) Kedves Petra! Nagy örömmel és élvezettel olvasom a Múltidéző című dolgozatodat. Fellelkesített az írásod. Egyre kevesebben vagyunk már élő tanúi ennek az időszaknak. Valóban az ébredés nyomán kerültek a legtöbben akkortájt a teológiára. Még olyanok is, akik ennek nem voltak a tudatában. Az a „mozgás”, amely áthatotta az egyházunkat, sodorta őket is Sopronba. A 20. században a mi évfolyamunk volt a legnépesebb a teológián. Ha jól emlékezem, negyvenketten kezdtünk, és huszonnégyen végeztünk. A gyémántdiplomát is még tizennégyen értük meg. A teológia szellemisége állandóan változott. Az idézet, melyet 1946-ból közölsz a „szombathelyiekről”, a mi időnkben már nem volt érvényes. Mi erről 1948-ban már semmit nem hallottunk. (Tudniillik hogy két szélsőséges irányzat között létrejött egy harmadik, középutas, az úgynevezett „szombathelyi” irány. -Aszerk.) Az viszont számunkra is hamarosan kiderült, hogy különféle csoportok vannak a teológián. Voltak az úgynevezett „habosok” vagy „pietisták”. Ezeket a magyar lelki ébredés indította a teológiára. Rendkívüli vehemenciával képviselték az evangélium ügyét. Nem voltak mindenki által elfogadott társaság, így ez a „habos” jelző egyértelműen pejoratív volt. Néhányan voltak az evangélikus evangélizációhoz tartozók, s volt a mi radikális (bethániás), zárt közösségi csoportunk. Ez a közösség nem csak teológusokból állt, „civil” tagjai is voltak. A mi tekintélyes létszámú évfolyamunkkal az ébredésiek aránya megnövekedett a teológián. Ugyannyira, hogy az evangéliumi fiatalok lettek az elkövetkező évek meghatározó emberei. (Az első „forradalmi” tettünk az volt, hogy megtagadtuk a bagolyvizsgát. Az atyák fel voltak háborodva, hogy meg mertünk szakítani egy „ősi” tradíciót. Meg mertük szakítani, mert méltatlan, megalázó és durva cirkusznak tartottuk az egészet.) Nagyon okos, képzett emberekkel gyarapodtunk. Az évfolyamunkba olyan jó képességű és felkészült leányok és fiúk jöttek, akiknek a tudását, intelligenciáját a felsősöknek is tudomásul kellett venniük, és akiket már nem kezelhettek le. Ők szellemileg is méltó társai voltak az atyáknak. Volt egy tisztes csoport, amely a reformátori teológiát képviselte a kollégiumban. Ennek tagjait mi ortodox lutheránusoknak neveztük el. Velük szót értettünk, közel éreztük magunkat hozzájuk. Időnként szembesítettük egymással a teológiai látásunkat. Mi akkor semmiképpen nem értettük és nem is tudtuk elfogadni Luthernek a naponkénti megtérésről mondott gondolatait. Vagy megtértél, vagy nem. A dolog ilyen egyszerű - gondoltuk és vallottuk. Ha megtértél, akkor Isten gyermeke vagy. Ha nem, akkor nem. Nem jöttünk akkor még rá, hogy a keresztény életről csak paradoxonokban lehet beszélni. Saját és mások kudarcaiból és bukásaiból kellett megtanulnunk, hogy egyesegyedül kegyelemből élhetünk. A teológusok között azután volt egy liberális csoport is. Akkor még ezt az elnevezést nem használtuk, most így utólag alkalmazom rájuk. Két irányzata volt ennek a társaságnak. Az egyiket érdekelte a teológia, de csak úgy, mint tudomány. Valahol a hitet nem éreztem a hozzáállásukban. A másik társaság link volt. Ezt a néhány fiút a szórakozás, az ivászat érdekelte elsősorban. Ha teológiával foglalkoztak, akkor üres és felesleges vitatkozásokat provokáltak. A felsoroltakon kívül voltak a „magányos farkasok”, vagy talán pontosabb, ha azt írom: „magányos báránykák”. Ők nem tartoztak egyik csoporthoz sem. Keresték önmagukat, és keresték a helyüket az egyházban. Sokan voltak közülük bizonytalanok, akik nem tudtak semmiféle elhivatottságról. A legkülönfélébb okokból kerültek a teológiára. Ezek többsége az évek során lemorzsolódott. De voltak, akik a teológián jutottak hitre. Mások a szupplikációs szolgálatok kapcsán ébredtek rá elhivatottságukra. * * * Úgy látom, elsősorban Vámos Józsefírására támaszkodsz. Ő autentikus személy, hisz tagja volt annak a „lázadó”, nyugtalan csoportnak, amelynek vezetője és hangadója Szeberényi Tamás volt. Ez a társaság valóban Ferdinand István lelkész körül csoportosult. Vámos is oda tartozott, de ő talán inkább Pálfy befolyása alatt állt. Remek hebraista volt, így természetes, hogy ő lett Pálfy famulusa. (Pálfy Miklós az Evangélikus Teológiai Akadémia dékáni tisztét töltötte be 1952-tőlkezdve. - Aszerk.) Ferdinánd István igen érdekes ember volt. Azt a dolgozatodból tudtam meg, hogy Strasbourgban a liberális teológia hatott rá. Mi nem tartoztunk a „tanítványi köréhez”, de jártunk a filozófiai szemináriumára. Az volt az álláspontunk, hogy azért, mert pietisták vagyunk, nem zárjuk be magunkat önként gettóba. Igenis, minden érdekel bennünket, és mindenjó dologban szívesen veszünk részt. A szemináriumokon hozzá is szóltunk az aktuális témához. Ez azonban nem tetszett a kör tagjainak. Ez a zavar érthető volt. Mi a véleményünket a meggyőződésünk, a hitünk alapján fogalmaztuk meg. A kapcsolatunknak volt egy kevesek által ismert háttere is. 1949 őszén, amikor Ferdinánd átvette Pody bácsi (Podmaniczky Pál, a vallástudományok doktora - a szerk.) óráit, kevés ideje maradt a gyülekezeti szolgálatra. (Balfi lelkész is volt.) Felkeresett bennünket - a mi nagyon radikális pietista közösségünket -, és kérte, hogy segítsünk a szolgálatokban. S akkor mi 1949 őszétől 1951 nyaráig a balfi gyülekezet minden szórványát gondoztuk. Én Fertőrákosra jártam egy erdőmémök tanársegéd barátommal. (A vakáció idején ez az erdőmérnök tartotta az istentiszteleteket.) Fertőrákoson minden vasárnap tartottunk a református imaházban istentiszteletet, gyermek- és ifjúsági, valamint konfirmandusórát. Látogattam is a híveket. A kitelepítés után a „poncichterek” maradéka rendkívül elkeseredett volt. Sokan öngyilkosok lettek. A házaikba szabolcsi, békési nincsteleneket telepítettek. Azok foglalták el az utcai szobákat, s a volt tulajdonosok a hátsó szobába vagy a nyári konyhába húzódtak. A külső körülmények sem voltak vigasztalóak. Állandóan igazoltattak bennünket. Fertőrákos pontosan a határ mellett feküdt. Nyüzsögtek az ávósok. Mi Ferdinándot tiszteltük és szerettük. Az egyik filozófiaórán tőle hallottam kritikai értékelést a marxizmusról mint filozófiai irányzatról. Ő volt az egyetlen, aki bírálni mert. * * * A kínai küldöttség, amelyet Ting püspök (Angliában tanult anglikán lelkész, aki akkor az államilag „összeolvasztott” protestáns egyháznak volt a püspöke) vezetett, nem csak a teológián okozott bonyodalmat. Másutt is olyan megjegyzéseket tettek, melyek nyomán több lelkésznek is kellemetlensége származott. Az volt az ember benyomása, hogy ezek a kínaiak nem is papok, hanem a szocialista eszmék propagátorai. Magabiztosak voltak. Ting azután újra eljött Magyarországra az úgynevezett kulturális forradalom tíz éve után. Nem lehetett ráismerni. A szenvedésben, amelyen keresztülmentek, megtört. Szerény lett. S elmondta, hogy nyomtatás híján kézzel másolgatták a Bibliát, és úgy használták a szolgálatban. Az egyház élete a „föld alá” kényszerült. Isten áldjon, és tegye eredményessé munkádat, szolgálatodat! Szeretettel: Pintér Karcsi bácsi „Az én szívemben boldogok a tárgyak...” (?) A címül írt idézet Nemes Nagy Ágnestől való, és a Kaláka együttes is megjelentetett ezen a címen a nyolcvanas évek végén egy albumot, mely a mai napig nagy népszerűségnek örvend. Karácsony. Tárgyak. Hogyan is függenek ezek össze? Hát persze, az ajándékok kapcsán. A napkeleti bölcsek is tárgyakat vittek a kisded Jézushoz: aranyat, tömjént, mirhát. Ahogy mondani szoktuk, ennek emlékére ajándékozzuk meg mi is egymást karácsonykor. Többnyire tárgyakkal. „Mit kérsz karácsonyra?” - tesszük fel egymásnak gyakran a kérdést november vége körül. Vérmérséklettől, kortól és sok más tényezőtől függően a következő jellegzetes válaszokat lehet hallani:- Jaj, mindenem megvan, nem jut semmi eszembe.- Ugyan már, erre a kis időre minek nekem bármi is...?- Épp elromlott a porszívóm/tévém/mosógépem, szükségem lenne egy újra...- Inkább élményt szeretnék, úgyis tele a lakás különféle felesleges tárgyakkal. Hogy is van ez? „Az én szívemben boldogok a tárgyak.” Biztos? Most akkor szeretjük a tárgyakat, vagy nem? Furcsa kérdés ez. Mert egyfelől mindnyájan irigyeljük a tárgyakat: legtöbbjük sokkal kevésbé sérülékeny, mint mi magunk, sokkal kevésbé múlandó, generációkon átívelő. Persze, lehet mondani például, hogy „a mobüomat nagy valószínűséggel túlélem”, mégis: az alkatrészei biztosan később bomlanak le, mint amennyi időre én számíthatok itt a földön. Sokszor zavarnak is tárgyak. Gátjai a rendnek, az ember elvész közöttük. Nem egyformán ítéljük meg a fontosságukat: ami valakinek létfontosságú, az a másikat halálra idegesíti. Sokszor tehát konfliktusok forrásává is válnak. Ugyanakkor nélkülözhetetlenek. Gondoljunk csak arra, mi történt iskoláskorunkban, amikor felszerelés nélkül állítottunk be az órára: kiszolgáltatottság, „béna kacsa” effektus, szúrós pillantások. De számtalanszor tapasztaljuk ma is a tárgyak mindenhatóságát. Az előbb említett mobilos példánál maradva: kivel ne fordult volna elő, hogy otthon felejtette, ezért teljesen elveszettnek érezte magát? Akkor hát nem boldogok? Talán épp ilyenkor, karácsonykor érdemes más nézőpontból is szemügyre venni a tárgyakat. Egy tárgy emlékeztet. Régi, kedves rokonokra, barátokra. Egy tárgy vall: szavak helyett is. Sokszor nem is a funkció, hanem maga az objektum, a tárgyiét is elég ahhoz, hogy valljon. Egy tárgy - önmagában is sokszor - megörvendeztet. Mert olyasmi, ami közel áll a szívünkhöz. Ami egy kicsit „mi magunk” is. A részünk. A tárgyak nem boldogok. Hogy is lehetnének azok, amikor csak tárgyak? Nemes Nagy Ágnes nagyon találóan fogalmazta meg: a szívemben boldogok. Bennem azok. Engem tesznek azzá. Csak ráerősít, rásegít, hogy rezonálni tudjak a bennem lévőkre. De erre csak az képes, aki akár magáról a tárgyról is képes lenne lemondani azért, hogy az a szívében élhessen. Karácsony fontos üzenetét sokszor halljuk, jól ismerjük, de a célját sokszor elfelejtjük: azért ajándékozzuk meg egymást, mert az ajándékok vallanak, emlékeztetnek, megörvendeztetnek.- gépéné -Adomány Az Útitárs nyomda- és postaköltségére a következő adományok érkeztek: • Württemberg! Magyar Protestáns Gyülekezet -1000 euró • Siklósi Evangélikus Egyházközség -10 000 forint Köszönjük a támogatást! Lapunk kiadásának és postázásának költségeihez szeretettel várjuk olvasóink támogató adományait a Magyar Evangélikus Konferencia, Budapest, Raiffeisen Bank 12010886-00146767-00100002 számlaszámra. (Külföldről: HU 43 12010886 0014 676700100002) Áldott karácsonyt! Az Útitárs minden kedves olvasójának áldott karácsonyt és boldog új évet kíván a szerkesztőség.
